Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-08-08 / 95. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 95 Csütörtök augustus 8-án 1861 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos műmeléklettel. Szerkesztőségi szállás: lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hivaközlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő: TÓTH KÁZIÁN. falába (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. Előfizetési díj Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 újért félévre...................9 „ „ Évnegyedre ... 5 „ , Hirdetések Gyorsan közöltetnek: egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. HT Teljen szánni példányokkal még folyvást szolgálhatunk. Elhallgattak mindketten, és némán folytatták útjukat egymás mellett. Ekés Bálint gazda néhány lépésre jött utánuk ismerőseivel, és senki sem volt kiváncsi meghallgatni, hogy valljon miről beszélget a két gyerek. A nap lenyugodott már, a délibáb szeszélyes alakjai rég eloszlottak, a hazatérő nyájak kolompja hangzott szerteszél, az utakon munkások és telt szekerek húzódnak végig ... a falvakból az esti harang szava hangzik. Mindig sötétebb lesz, a tágas láthatár egyre homályosul, az égen fölragyognak a csillagok, a földön mindenfelé pásztortüzek gyúlnak, mintha a csillagos ég tükrözné vissza magát. A hold lassan emelkedik föl, a kanyargó Tisza, mintha ezüst, folyammá válna,és mint egy óriás kígyó tekergőzik tova; habjának minden locsanása meghallatszik. A tanyákból az erebek ugatása zajog föl néha, azután elcsendesül ismét minden, csak a szél suhog lágyan , összehajtogatja a fűszálakat, fölborzolja a víz sima tükrét . . . egyszerre panaszos hangokat hoz szárnyain, és e hangokra azt hiszi az ember, hogy megelevenedett körülte minden; olyan érthetőn szól a pásztor tilinkójából a szerelem, az ábrándos búsongás, a bánat, a mély érzelem. Az ember keble csordultig telik meg érzelmekkel ... Ki tudna leírni egy ily éjszakát! látni kell azt, s nem fogjuk elfeledni soha. . . Andris és Eszti egészen elmerülve mentek egymás mellett, egyik sem szakította meg a csendet. Nagy sokára a leány szólalt meg. — Már itthon vagyunk, — mond elmutatva egy helyre, hol a hold egy helységre vető világát, — amott lakunk mi. — Oh Eszti, — szólt a legény, — miért nem laktok a világ végén, hogy elkísértelek volna oda. Soha sem voltam ilyen boldog, mint mióta itt melletted jövök. Nagyon megtetszettél nekem édes húgom ... szép is vagy az igaz, de más valamit szerettem én meg rajtad, magam sem tudom, hogy mit. De hiszen nem is csoda, nincs nekem ezen a világon senkim, apám, anyám meghaltak, kezem munkájából élek . . . alig hallok nyájas szót valakitől . . . nem szeret engem senki. A legény olyan szomorún mondta el mindezt, hogy a leány nem tudott visszafojtani szemeibe egy könyet, s amint a két forró csepp végig futott arcán, úgy érezte, mintha jól esett volna valami keblének. — Pedig Andris bácsi olyan jó, — szólt azután, hirtelen letörülve nedves arcát, hogy a legény észre ne vegye. — Igazán ? — lásd Esztike, most az esik legjobban, hogy ezt te mondtad; mástól föl sem vettem volna, hanem hogy tőled hallottam, azt nem felejtem el soha. —• Hát azután igazán olyan árva Andris bácsi ? — kérdezte egészen kitérőleg a leány. — Nincs nekem senkim, — szólt nagy ,szomorúan Andris, — apám, anyám mind régen elhaltak, csak olyan kocagyerek vagyok, a kinek senkije sincs, a kit nem is tudom mért teremtett a mindenható erre a világra. — Ugyan ne keseredjék úgy neki kelmed, — vigasztalta Esztike, — hiszen majd máskép lesz az, ha majd . . . megházasodik. Esztike ez utóbbi szót olyan vontatva mondta ki, hogy szinte maga is megijedt, a hangja is reszketett hozzá. Andris ránézett a leányra, azután bánatos sóhajjal válaszolt: — Nem lesz abból soha semmi ... ki is jönne ilyen szegény legényhez. — Ki tudja Andris bácsi ! Emlékvirágok. 1. Titkos árnyék, susogó lomb, Bús fák között kis árva domb, Madárdal liget berkébe’, Beszélj, beszélj ő felőle ! Magas égen úszó felhő, Virágot csókoló szellő, Siró gerle kopasz ágon, Mondd meg neki, hogy imádom ! Hervadt virág, kopár réten, Haló hang a messziségben, Szomorfűzfa hús kerekbe Mondd : meghalok ő érette ! . . . II. -------Zöld sirkant áll a magányba’, Szomorú fűz hajlik rája, Oltalmára. A szellő zeng felette, És az árva fülemile, Olyan búsan zokogva ! . . . úgy zokogva, mintha éltét Zengené el, Fájdalmival, kínjaival , Szerelmével.... És a virág, mely rajta nő, Minden reggel harmatot sir, Ezért midőn a rét sárga, Egyre zöldül még e kis sir! . . . Milyen boldog, a ki itten ! Fekszik eltemetve mélyen... . Én is, kedves szőke lányka! Boldog leszek — porrá válva. Szél Farkas. EKÉS BÁLINT URAM LÁNYA, Elbeszélés. Irta: Emil. (Folytatás.) — Láttam én még azt is, milyen kackiás *) pillanatokat vetett keddre, mikor eljöttünk. — De biz isten nem szeretem én .. . hidd el Esztike, nem szeretek én senkit . . . azaz voltaképen.. . *) Kackiás anyit jelent, mint kacér.