Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)
1862-02-25 / 24. szám
Budapest 13-dik évf folyam. 24. Kedd, február 25 én 1862 .Megjelenik hetenkint hat legnagyobb feliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy nap, és számos műmérséklettel. Szerkesztőségi szállás : zöldkert-utca 6. sz. 1. emel., hová minden szerkesztésiig! kézirat utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó - hivatalába Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Ideigl. felelős szerkesztő : SZOKOLY VIKTOR. Főmunkatárs : "VÉRTESI ARNOLD. (Vrenciek terén, 7. s földszinti küldendők. Előfizetési dij : Vidékre, és helytáll egy iránt. Egész évre .... 17 ujfrt. Félévre..........................9 „ Évnegyedre ... 5 „ ' Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr fizetendő. Emléklapok i’-hoz. ISf12. febr. X. Hát már lehajtod kis fejed ? Beszédes szád elhallgatott ? Örökre elrepültetek Ti szép idők, boldog napok ! Te bánatos felhő , oszolj ! S ti jértek vissza, szép idők! Te jó kedv és te vig mosoly, Ne hagyjátok hervadni őt ! Szerelmi láng arcára pirt, S szemének add sugárodat, S a dal fiától majd a hit Nevének lesz az áldozat ír, A szegény lány lelke elsötétült! —így kiáltott az egész világ, Szalmát tűztek homlokodra ékül, S megsajnáltak , mint Opheliát. Oh ! mi gyász ért ? Oh ! mi szörnyű bánat ! Hamlet tán kolostort szánt neked ? Hamlet ölte meg talán apádat ? Nem, neked nem volt ily Hamleted. Egyre megy. A hit harangja kondul. Az ember hisz s téged eltemet, Ez elég aztán, hogy megbolondulj, Ha szived van s egy kis ép eszed. És szived van, ily jó szívre szoktak A csapások gyűlni nehezül; És eszed van, több van, mint azoknak, Kik bolondot hisznek egyedül. Szólsz, és művelt lélek szól belőled, Hogy hallgatni nagy gyönyör nekem! Amit mások megtagadnak tőled, Én leszek, ki azt fem hirdetem. Hirdetem, hogy láttam halvány arcod , S tiszta két szemedben az eget; Hirdetem, hogy bár telkedben harc volt , Meg nem tört az, sőt emelkedett. S bár kebledben eltemetve mélyen, Van sok érzés, dúl sok fájdalom; Ifjú szived megmaradt még épen, Könnyű sajka a szilaj habon. Oh! mióta megcsufolva látlak, Szivem, lelkem telve van veled ! Egy világ álljon elémbe gátnak : Én örökre istenítelek ! Szabados. DEHOGY LESZEK NAGY EMBER! (Egy álom, mely hál’ istennek soliscul fog teljesülni. Irta : Valaki. (Folytatás. Az ilyenek okai aztán, hogy a szellemi termékeket lenézik, s gúnytárgyául veszik. Nem rég falun jártam, sok derék úri családnál volt alkalmam megfordulni; az előfizetési ívek özöne minden postával megújult. A házi úr, ki pedig, mint lelkes irodalompártoló ismertes, egy, ak ismét egy koldus levél! felkiáltással fogadta őket? aztán összegyűrve az ajtó mellé dobá; az inas már aztán tudta mi az ily som rendeltetése, s elvivé oda. Szivem vérzett, arcom lángolt a haragtól, de persze nem szólhatok, mert egy ehez hasonló irodalmi szeméttel rögtön beszórták a szemem. — Igen de — — S nem elég hogy szatócsmódra tele lármázzák az országot, hanem miután zsebre rakták az előfizetési összeget, a munka megjelenését minden kigondolható ürügyek alatt késleltetik, vagy épen örökre el is ejtik, s a reclamatiókra fülelnek mint a süldisznó. — Eh ez csak kivételes állapot, s végre is a jeles műveket az ilyekért becstelenség nem érheti! úgy kellene lenni, de az életben nem úgy van ! A katonaságnál ha egy tiszt alávaló tettet követ el, meg nem szenvedik maguk közt. Mért nem ? hiszen a többinek becsülete azért csak oly tisztán marad, és mégis félnek, hogy a többire is mocsok háramlik általa. Valóban ha összehasonlítjuk a Vörösmarty-Kisfaludyak korát a mostanival, — azon tiszteletet, melylyel akkor és melylyel most van a nemzet költői iránt, a különbséget óriásinak fogjuk találni, pedig jeleseink szintúgy akadnak mostan is, de mikor a burján túlnövi!• Költey, kinek a misanthropicus nézetek gyakran sajáti voltak, izgatottan állott fel, s karomat megragadva elvonszolt a kávéház csarnokából. Anyi hasznom jön a leckéből, hogy magamban fogadást tevek, , miként a költészetet előfizetési handíírozással soha zsibvásári áruvá alacsonyítani nem fogom. Talán kevesebbet fog hozni a konyhára, lehet, de ki e pályára nem azon öntudattal lép, hogy szükség esetében nélkülözni és szenvedni is képes, az jobb ha oly pályát keres, melynek végpontján a hausherrség elhizott házi istennője teszi fejére a kolbászkoszorút, és nyújtja ajkaihoz a vörös poharat. Hosszas gyaloglás után a város széléhez értünk ; én épen protestálni akartam a séta ellen, mely fiók utazásnak is beillett, midőn egy roppant épület leköté figyelmemet. Rettentő kémények iszonyú füstöt okádva és borzasztó kalapácsok rémítő moraja zsibbasztólag hatottak érzékeimre. — Miféle gyár az ? — kérdem társamat. — Olvassa a feliratot s tudni fogja. Az épület homlokzatán ez volt nagy betűkkel írva: a szellemi nyerstermékek szabadalmazott raffiniroző gyára. Az udvarba léptünk , s kormos, füstlepett alvilágiakhoz hasonló alakok süögtek mindenfelé, míg a nehéz láncokra kötött borjúnagyságu ebek morogva emelék fel fejeiket, s villogó szemekkel halálra mérték egész valónkat. Költey már ismerősnek látszott e helyen, mert a látványnyal mit sem törődve egy nagy terem felé cipelt. Én reszketeg tagokkal követtem.