Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-06-30 / 77. szám
610 A keresztes hadban elterjedt a hír, hogy Lusignan Gratzián herceg, a vitézségéről, és hosszú fogságáról híres férfiú ismét a keresztesek sorába lépett. A bátrak és vitézek örültek e hirnek, de főkép a templomos vitézek közül többen — kik nem feledék egykori makacs ellenszegülését még mindig határozott gyűlölettel viseltették iránta. Ezek közt volt az ifjú Chatillon. Ki már azért is gyűlölé Graiánt, mert nagybátyjával lévén egykor fogságban, még ez életével akolt, amaz szabadságot nyert. A gyűlölet és bosszú nemtelen érzelem, s kivált csaták közepette aljasságokra ragadhatja az embert. * * * Izrael a vészek sötét angyala, ismét Paelestina felett lebegtető vészteljes szárnyait. Harc kegyetlen, öldöklő harc vivatott. A keresztesek fanaticus vakbuzgalommal onták vérüket. Saladin harcosai pedig tételükért küzdve, elszántan áldozák fel életüket. A csata javában folyt. Saladin szép fehér menén mindenütt látható volt. Ő buzditá a harcolókat, bátoritá a csüggedőket, lelkessté a bátrakat. Mint hadisten, mindenütt harcosai élén volt. Egyszerre lovát több nyíl éri, s mielőtt észrevenné, lova összerogyott, magával rántva őt is a földre. Az elő tóduló keresztesek minden részről az elesett Saladin felé siettek. Egy fekete páncélos keresztes vitéz tört utat magának a keresztesek sorain, s első ért az övéitől futás által elhagyott Saladinhoz. — Hol vagy Saladin ? kiáltá a fekete vitéz. Saladin, a rettenhetlen vitéz, kinek ez alatt sikerült lova alól kigázolnia — megnyugodtan, magasra emelt karddal várta a közelgőt. — Nem vagyok én ellened, kiáltá a fekete lovag, s leugorva lováról mondá. — Saladin e ló tőled van, te adtad egykor nekem ülj fel rá, s mentsd meg magad. — Ki vagy te ? kérdé Saladin, ki ily nagylelkű akarsz lenni irántam. A fekete lovas lerántá sisakját. — Gratzián. — kiáltá Saladin rád lehet, ismernem nemes szivedről. — Te egykor éltemet, szabadságomat adtad vissza nekem fogadd esz mést e csekély szolgálatot, de siess, mert a keresztesek már közel vannak. És valóban egy templomos vitéz vezérlete alatt már közelgett a keresztes csapat.Saladin mint a villám oly gyorsan ugrott fel a lóra, kezet adott Gratziánnak s kiáltá: — Vigyázz magadra herceg s vonulj vissza. — Ne félts engem, hisz enyéim közt vagyok kiáltó Gratzián. Saladin még egyszer inte kezével s mint a villám vágtatott el. Ép e pillanatban érkeztek oda a keresztesek a templomos vezérlete alatt. A templomos vezér messziről látta az egész jelenetet s hosszú és dühtől tajtékozva rontott az árulóra. Midőn közelebb, ért rá ismert Gratziánra. — Aha nyomorult, kezemben vagy, most meglakolsz. Ezzel rá rohant. — Ismersz-e Lusignan herceg ? A fekete lovag büszkén nézte végig. — Igen! feleség te vagy az ifjú Chatillon. — Nos áruló, végre nyakadat szeghetem, kiáltá ez, s hozzá csapott Lusignanhoz. Ez könyen fogta fel a vágást s kiáltá. — Templom vitéze,ha vitéz s bátor vagy, támadjad meg a fegyveres ellent, nem pedig egy lovatlan keresztes vitézt. — Hol van hát lovad ? — Oda adtam azt egy nemes ellennek. — Vagy úgy, pogány cinkos — kiáltá Chatillon — le veled — s ismét Gratziánhoz vágott. Ez újra kikerülte a vágást. E pillanatban oldalról egy csapat musulmán érkezett, s hévvel támadá meg a templomost és csapatját. Gratzián gyalog küzdött a kereszt mellett, míg végre a sok seb elgyengíté, s összerogyott. Rövid idő múlva a harc újra megkezdetett. Saladin új erővel jelent meg a helyszínen. Mindenütt kereste a fekete lovagot, és sehol sem találta azt. A kocka változott, a szerencse neki kedvezett, s megnyerte a csatát. E nap dicsőségét, sőt élete megmentését Lusignan Gratziannak köszönhető. * * * * Éj van, és pedig sötét éj. Csendes a harcmező. Telve van az halottal. Az éj csendét itt-ott csupán egy egy haldokló vég fohásza zavarja. Egyszerre lódobogás hallatszik. S ime, több lovas fáklyákkal jelen meg az elhagyott harcmezőn. Leszálnak lovaikról, s a fáklyák világánál köztök egy fátyolos hölgyet pillantunk meg. — Itt valahol közel kell lennie, ha elveszett. — S miből következteted azt atyám. — Mert itt e helyen szabadított meg. Ezzel a kezében lévő fáklyával világított maga elé. — Nézd Zulima ! kiált a fürkésző, itt fekszik lovam. Szegény hallat, te is elvesztél. De száz ilyet, sőt birodalmam minden lovát szívesen odaáldoznám, csak Gratzián életben maradt volna. De nem hiszem. — Ah! kiált egyszerre a fátyolos hölgy, ki szintén fáklyájával kémlelődött. Azzal fáklyáját elvetve, egy sötét hullára borult. — Te vagy lelkem élete ! Saladin — mert ő volt az egyik musulmán,odasietett leányához s fáklyája fényénél rá ismert Gratziánra. — Allah i s a szent próféta legyen áldva, ezt is életet látok még arcában. És a lélek nélkül feküdt Gratzián Zulima forró keblétől visszanyerő életét. Egészen kimerülve, bágyadtan nézett körül. — Te vagy Zulima ? kérdé alig hallhatókig. — Igen Gratzián én vagyok, a te ha Zulimád, eljöttem, hogy megmentselek a haláltól. — Az lehetlen, rebegő a haldokló, sebeim halálosak. Ah! érzem, hogy meghalok. — Nem! nem szabad meghalnod Gratzián! kiáltá Zulima. — Nemes férfiú — mondá zokogva Saladin. Gratzián kezét tartá Saladin elé. Az megfogta a már hidegülő kezet. — Lerovtam tartozásomat — mondá Gratzián — most örömmel halok meg; ott fennt Zulima egymáséi leszünk. — És nőd ? kérdé Zulima. — Ő már rég ott fennt van. — Tehát meghalt ? — Igen! Isten veletek . Saladin — Zulima— Anyám! —Gyermekem — azzal egyet sohajott, s kiadta lelkét. * * * Kevés mondanivalónk van. Zulima nem sokára követé Gratziánt és Saladin is csakhamar utánuk a sírba száll, s vele a félhold dicsősége sok időre elhomályosodott. Gratzián gyermeke Gratzián név alatt volt Barut fejedelme, később utódai onnan kiüldöztetvén, Örményországba vándoroltak s a család Kratsuny, később Karatson, végre Karátsonyi nevett vett fel-Lusignan Gratzián tehát őse volt a még élő Karátsonyi családnak, melynek családi címerében még most is látható a tengeri leány alakja.