Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-01-29 / 13. szám
Budapest, 14-dik évfolyam. 13. Csütörtök, januárius 29 ód. 1863 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap és számos mümelléklettel. Szerkesztő szállása: Kalap-utca 17-iksz. földszint hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasitandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadóhivatalába. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat koréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatárs : LAURA GUSZTÁV, és RÓZSAÁGI ANTALSzerkesztőség : Kalap utca 17-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszint küldendők. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt félévre...........................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. FEBRUÁR 25. Páris , az opera comiqueban 1856. Szól a quadrille .... a vessző parancsol, Párt keres mind, ki táncolni tud; Szól a quadrille. . . . ifja, véne tombol A beteg láb szárnyakat hazud. Mint a zerge, táncol a menyasszony; Millió frank .... táncolhat vele; Mint a tündér, mind szép s koszorút fon. Éljen a kéj ! nincs gyásznak helye. Rachel itt van ; a tömeg tolong, forr; Homlokán ül gyémánt-koszom; A művészé kétségkívül e kor: A színész nagy, többi kis korú. Hogy csodálják ez olympi arcot! Boldog a ki látcsövére jut ; Itt minister, ott más vall kudarcot : A gyémánton kívül mind hazud. Pillangókká lettek a leányok, S pillangónak a társát hiszi; Hullnak éltek, hullnak a virágok, És örülnek : börze és Clichy! Kurta percből mért is áll az élet ? Mint madár, úgy a szív lépre száll; Rózsaszint hord a halálnak arca : Élv Párisban, hidd el, a halál. És az arcok rózsák közt hevülnek. Néha egy szót súg a nagymama. Nincs szükség rá, már ki mondta Fanny. . . . És Musard zeng : nem halsz meg soha! S ki először lépett a világba, Mit nem ígér a szegény leány ! Hisz, vakon hisz minden csábmosolynak, Jobban hisz, mint apjának talán. Oly szemérmes a bimbó kezében, Mennyit mondnak bimbó és mosoly! X. bankár, oh! most lépett be épen, Hy csinos kép nincs földön sehol! Bonbonokkal szörnyű pusztítást tesz, Mig Mephisto háttérben nevet : Mind enyém, szól, vagy talán enyém lesz ! Mind............kivéve a nemes szivet. És ki hinné ? hogy künn tél s nyomor van! Szent nyomor, mely rejti könyeit. Hogy ma fáznak legnagyobb művészek! Tél Párisban ? tél hogy volna itt ? Operabál, gyermekbál, művészbál! Mindenütt tánc, zengő vigalom . Látva őket, azt hinné az ember: Nincs a földön semmi fájdalom ! Hiador. A kétlelkü dalnok. (Eredeti beszély.) Irta: Kulcsár József. I. Várja, várja, heh hiába várja . Délnek, keletnek, északnak, nyugatnak minden hűvös éjjel be- *) *) Mutatvány szerző „harangvirágok“ cimü beszélygyüjteményéből, melynek meleg pártolására újabban felszólítjuk a t. közönséget. Mi is elfogadjuk az 1 frtnyi előfizetést. (szerk.) barangolja a puszták homoktengerét; hajója, a jó teve, mely nem fárad el a torlaszos fövény-hullámokon, szomorúan tekint vissza úrnőjére s még jobban üget minden hűvös éjjel — délnek, keletnek, északnak, nyugatnak... s mig úrnője a vándor karavánok tagjait kérdezgeti végig egyenkint— „nem látták-e őt, nem hallották-e hírét?“ addig az okos állat szétfigyel a sárga sivatagon s boszankodva rezzenti meg púpját, hogy ismét hasztalanul utaznak, ismét nem hallják azokat a siró dalokat, miket a szépszemű Amri’l Kais szokott hangoztatni agadáján hűvös oázok lombos datolya-pálmái alatt — várva, várva úrnőjét, a szerelmes El ka i fo t, ki tizennégy tavasz virágai közt legékesebb egész Arábiában. Vándor karavánok mit sem tudnak Amril Kais felől; hűvös oázokból csak a lármás majmok fülsértő rivatkozása hangzik. Elkatifo nem csügged el; újra várja szerelmesét; újra neki indul — délnek, keletnek, északnak, nyugatnak; bemélyed a kókusz erdőkbe, fölhág Csehel cserje koszorús hegyeibe; mindenütt kutat, kérdezősködik, figyel — s ha ismét csalódik — ismét tovább megyen, hogy újra csalódjék, hogy újra tovább menjen. Elér a tengerpartjára, ahol a sok homokzátony s korallszikla miatt a hajózás igen veszedelmes ; nem retten ő vissza, lenge naszádot alkot száradt törzsből, beevickél a haragos hullámok közé s hoszuszárnyu hojszákkal versenytik a zivatarban. — Én vagyok a katifi mellá aranyos gyümölcse ! én rám hallgassatok, nekem engedelmeskedjetek ! ti ezernyelvü tengeri ördögök! ti villámkorbácscsal biró hóhérok ! ti tomboló, veszett tajtéku vérebek! legyetek átkozottak! Mért raboltátok el férjemet? hova rettétek előlem ? mely ocsmány asszony karjaiba vezéreltétek ? Adjátok vissza őt az én karjaimba, az én szerelmemnek ! Nem parancsol nektek más, csak én! én vagyok a ti királynőtök, Katifi mellá aranyon gyümölcse! Azért hagytam én el apám házát férfi ruhában, azért jöttem ide ti hozzátok, hogy amit a sivatag elhallgat, amit a madár ki nem beszél, fi, fa nem tud, levegő magába rejt — ti mondjátok meg azt nekem. Adjátok elő férjemet! Amri’l Kaist, aki addig dalolt ablakom alatt, míg oda engedem jutni a boldogság almafájának árnyai alá — s mikor lehullott rá a legszebb gyümölcs, mikor kiszitta a fa életnedvét — elszökött onnan s nem öntözte azt többé, hogy újra fölviruljon. Ti raboltátok el őt; nektek kell meg mondanotok, mely almafa hüsét élvezi mostan .. . hogy megmutathassam neki az enyémet s elcsábítsam onnét, a hova nem való . . . Vigyetek, vezessetek —■ az én szivemnek halál vagy szerelem kell... A gyenge naszádot kiverte a hullám a partra s Elkatifo sírva borult az átázott porondra: —• Én nem vagyok vétkes, ne űzzetek engem vissza! Szerettem én őt mindig, hű is voltam, hű is vagyok még mostan is, az is leszek mind halálig. Ő nem értett engem. Az az ifjú, kitől féltett, ki néhányszor rám lehelte ajka lehet — testvérem volt, nem tolvaj méh, mért nem hittem mézet öntött ő ajkaimra, nem hogy az enyémet is elrabolta volna ő előle. Ereszszetek férjem után , nélküle én nem élhetek. Láthatjátok. Nincsen nyugtom, maradásom... A tenger csendesülni kezdett s beállt az apály. És a parttól jó hat nyillövésnyire elfutott a viz, s a mint futott utána [Elkatifor] előbb lerogyott az eltikkadástól mintsem azt beérhette volna. Fetrengve kúszott még néhány nyomnyira odább — akkor bágyadtan bólinta alá fejét s nyöszörögve imádkozott az éghez: — Jó Allah, te úgy bántál én velem, mint egykor Kokah-val.