Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-11-21 / 62. szám
Szerkesztői szállás : Előfizetési díj: (hova a kéziratok bérmentve küldendők) zöldfa-utca 11. sz. Kiadóhiva tal: (hova az előfizetési és hirkdetési dijak küldendők) . Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Kertész József könyv- nyomdájában, a földmasor 13. sz.) XIV. évi folyam. II. félév. Lapvezér: DollSit Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét íven. Évenként két nagy munlap- és számos műmelléklettel. 02. szám. (vidékre vagy helyben egyaránt) Egész évre . 17 frt Félévre .... 9 frt Évnegyedre . . . frt Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltetnek. Szombat, november 21. 1863. Egy uj férjhez. (T. K. barátomnak.) Csodálom fénylő fekete haját, Mely bár setét, mégis van bő sugára; E pirt az arcon, mit szemem ha lát Sejtem az érzést, mely szivét bejárja; Ez ajknak csókját, mely édesb lehet A halk „igéninél, mit ejtett a frigyben, Mindezt, hidd el, nem sajnálom neked: De azt a két szemet, hej azt irigylem! Oh ! sok van ebben , egy egész világ. . . — Mert tudd: a költő üdvözitő átka, Hogy más sorsába messzire belát, S csak önjövőjét, oh! csak azt nem látva, Mint éji lepke, száll a tűz körül,—S hiú reményért áldozván jobb részét, Szive szeret — csalódik — megkövül. . . Én is szerelmet és csalódást érek. S én látom, hogy e két szem mit beszél, — Hogy nem tudok olvasni más két szemből! Látom , hogy eddig bármit élvezél, Vagy szenvedél, csak ebben vigad, enyhül... A pásztortűznek lobogása ez, Mely mellett boldog pásztorok feküsznek : Egyik sípjával édes dalba kezd, Másik bámulja mély titkát a tűznek. . . Szelíd pásztortűz, enyhe fény , család — Ki boldogot gyüjtesz csupán körödbe, — Terepély bükk , pihenni tér alád, Ki megfáradt és össze van törődve, Hol hisitő lágy szellő lengedez, •— Oltár, a mely tiszta szivekből épül, Hol szerelemnek áldozatja lesz. . . — — Ezt olvasom én kedvesed szemébül! Csodálom fénylő fekete haját, Mely bár setét, mégis van hő sugára; E pirt az arcon, mit szemem ha lát Sejtem az érzést, mely szivét bejárja; Ez ajknak csókját, mely édesb lehet A halk „igen“nél, mit ejtett a irigyben, Mindezt, hidd el, nem sajnálom neked: De azt a két szemet, hej azt irigylem! Szász Béla: A rózsaszín derékszalag. (Egy könnyelmű barátom emlékeiből.) Irta Bercik Árpád. (Vége.) VII. Ilonka többször beszélt egy fiatal rokonukról, ki Pesten lakik, én azonban — nem érdekelvén akkor a dolog, — részletek után nem tudakozódtam. Ilonkát szülei tehát látogatóba Adelinehez küldék, hová a szegény leány annál szívesebben ment, mert velem remélt találkozni, de Adeline egy igen szeszélyes s hiú teremtés, ki Ilonkát, nehogy hódításainak ártson, csak ritkán vitte el magával valahová; ha látogatói voltak, be nem bocsátá különféle ürügyek alatt, szóval: igen őriző. — A cselédeknek is meg volt tiltva Ilonkáról bárki előtt szólani. milyen élete volt szegénynek. Egyszer azonban az ablakon át meglátott engem s megtudá Liditől (ez a szobaleány volt, minden szobaleány Lidi), hogy én járok a házhoz, sőt, hogy én Adelinenek igy és úgy. . . Képzelhetem, mit érzett a szegény gyermek e hit hallatára. De töltővé magában, hogy meg akar a dologról győzni s meg fog lepni egy tétel-téte alkalmával. Könnyű volt tudnia, mikor vagyok látogatóban, mert ilyenkor Adeline egész ostromállapotba áll Varsovie, helyret házat, lámpa, paszus nélkül senki sem járhatott, nehogy háborgathassunk. .Jeant jó borravalóval rá is bírta, hogy a kiadott parancsot megszegje s igy történt az, amit olvasóim már tudnak. Jeannak persze el kell a házat hagynia. Pista barátom, fiúkor’megtudá a történteket, biztatott, hogy térjek vissza, még van idő, de nekem nem volt maradásom, megváltoztam, most kezdtem igazán, valóban, mélyen szeretni. Előttem állott mindig Ilonka: hús, halvány képe kényes szemeivel mint néz rám oly mélán, oly szívszakgatólag. Szerettem lángolóan, szenvedőleg, boldogtalanul. Csak az a kis szalag megvolna, az én talizmánom, pedig azt meg kell kapnom s ha Ilonka többé nem is fog szeretni, ha meg is fog vetni, de azt a kis szalagot, azt adja vissza, mert a nélkül nincs életem, nincs reményem. Ilonka másnap szüleihez utazott. Utána i X-en házukhoz hajtattam. A szobában valaki sikoltott a mint szekerem az udvarra robogott. Apja, anyja hidegen fogadtak s tudtomra adák, hogy Ilonka nincs honn, hanem Y-ra utazott unokatestvéréhez. Tudtam biz én, hogy ebből egy szó sem igaz, de hiába! — azon módon Pestre jöttem. VIII. Füreden élőide volt az idény. Szórakozásból én is fürdeni mentem. — Beteg valók, nagyon beteg, talán a szép Balaton meg fog gyógyítani. Csónakot fogadtam s kihajókáztam a Balatonra, kezemben újság volt, unalomból a börzén és napihireken töprenkedtem. — Hahó! — kiálta egyszerre evezőlegényem, — vigyázzanak abban a csónakban, hát alszanak kendtek ? Álmaimból fölriadva, felpillantok s alig pár lépésnyire tőlünk látok egy sajkát ellebegni, melyben két gyászos hölgy ült. — Azok egyike pedig. . . — Hiszen beleesik a Balatonba! — kiálta csolnakosom és fölkapott; közel voltam a vizbeeséshez. Oda által is a másik ladikban valaki öszszerogyott. —• Vigye a manó az efféle urak?! —kiáltott unisono az én meg az „ÓC” csolnakosuk. . . Igen, az „0“ csolnakosuk, mert abban a hajóban „0“ ült: az én örömem, bánatom — Ilonka. Másnap föl akartam keresni azon föltett szándékkal, hogy lábai elé borulva addig el nem távozom, mig vissza nem adja szalagomat, mely nélkül nekem ez a világ csak keserűség, mely nélkül nem akartam és nem tudtam volna élni, melyhezi jogomat könnyelműen eljátszottam, de azt most életem árán is visszaszerzem. Fölkerestem — de már elutaztak. Tehát Ilonka nem akar velem találkozni, ő kerül, ő gyűlöl, pedig én nagyon szeretem, jobban mint valaha. IX. Egy év múlva — Velencében. A Márk-piacon gondolába szálltam, hogy kissé végighajókázzak a „canale grandet s aztán megtekintsem a 8. Giovanni e Paolo templomot, a dogok eme Westminster-ét, így hajhásztam szórakozást, utaztam, jártam, kerestem — mit? nyugalmat, elégültséget és nem találtam, az én nyugalmamat az a kis szalag elrabolta örökre. — Nézze csak signore, — szól a gondolásom, akik ott a ríván végigsétálnak, azokat ma reggel a Guideccára vittem át, jól fizettek és a fiatalabbik szép, nagyon szép. Oda néztem, nem érdekből, de unalomból. Egy angyali karcsú teremtés sétált a Sliva degli Schiavonin végig az Arsenale felé egy idősebb nő kíséretében, a fiatalabbik arcát ki nem vehetem, de dereka körül egy rózsaszín szalag. — A partra, a partra! — kiáltok oly hangon, hogy gondolásom egészen megijedt. — Mi leli signorét? — kérdé aggodalmasan. (az olaszok igen résztvevők, ha az ember jól megkeni a markukat.) — Ne kérdezz, hanem siess, különben... 62