Honderü, 1843. január-július (1. évfolyam, 1/1-26. szám)
1843-01-28 / 4. szám
4. szám. SZOMBAT. NEMZETI SZÍNHÁZ. Midőn Thalia vándorlásban koptatá vérző lábait Hunnia pusztáin , lármaharangot vert félre a nemzetiség’ angyala, s agyrázó hangokkal zúgá fülünkbe a hazafiságtalanság’ fekete bűnét. Erdély’ lelkes fiai ébredének elsők e szentori hangokra. B. Wesselényi Miklós, Petrichevich Horváth Dániel volt a két hatalmas oszlop, mellyhez a nemzeti színművészet legelső csarnoka támaszkodik. Később, hogy ama dicsőült szellem honába tért, Horváth vala egyedül és sokáig a kitartó, az összefoglaló ékkő, melly a több lelkes erdélyiek által emelt templomzatot szakadatlan buzgóság- és vérbemenő áldozatokkal fentartotta. S itt egy kis kitérést engedünk együgyü tollunknak, mert nem lehet a tárgynál elhallgatnunk, milly igazságtalan ollykor — minő hálátlan a nép, mellynek része vagyunk. Idejét, vagyonát, néha legdrágább érdekeit áldozza ez vagy amaz — illy vagy más közczélra, s —bár emeljék őt mennyire azok kiket a perez lelkesít — alig telik nehány év, és ime feledve tettei, áldozatai. Pedig elismerés, s a méltány’ fűszere csaknem az egyetlen, mi némi honfias áldozatok sebeit enyhítheti, s e kis elismerést, e késhegynyi balzamot is megtagadjuk néha az érdemtől. Hasonló gondolatok emészték már lelkünket akkor is midőn e szókat irtuk:1 jajt. 28. 1843.