Honismeret, 1980 (8. évfolyam)
KRÓNIKA - Vörösmarty Géza: Bornemissza Péter, a XVI. század humanista írója
Erdély egyik legrégibb középiskolája Nemrég ünnepelte négyszázadik születésnapját a jelenlegi nevén 3. számú Matematika—Fizika Líceumnak címzett kolozsvári iskola. Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király 1579. július 17-én Vilnában írta alá az iskola alapító levelét. Jakó Zsigmond a Korunk egyik utóbbi számában átfogó tanulmányban, tiszteletét nem rejtő tárgyilagossággal idézte fel az alapításakor jezsuita, majd piarista főgimnázium négy évszázados történetét, amely elválaszthatatlan az erdélyi magyarság, de a román és német múlt művelődési eredményeitől is, sok tekintetben éppen példázata lehet az erdélyi toleranciának, nyelvek, felekezetek és etnikumok testvéri együttlétének és kölcsönös tiszteletének. Ez az iskola idők rendjén, protestáns társaival együtt, nemegyszer az európai szintet és mércét jelentette az oktatásban. Itt nevelkedett, a hagyomány szerint „a XVII. századi magyar művelődéstörténet nagy alakja, az egyetemalapító Pázmány Péter, a régi magyar prózai nyelv legnagyobb művésze" — Jakó professzor szavai —, és ugyancsak ő szólítja elő ezen a lustrán a történelem fényéből a hajdani jezsuita, majd piarista diákok sorában a hűség rodostói hősét, Mikes Kelement, akinek a neve egy ideig az iskola homlokzatát ékesítette. Gheorghe Sincait és Petru Maiort, az Erdélyi Iskola nevű mozgalom alapítóit, a román művelődés és hűség erdélyi apostolait, velük együtt pedig Joseph Trausch és Karl Ludwig Czekelius erdélyi német történészeket. „Ami a jubiláló kolozsvári iskola magvetésének mennyiségi mutatóit illeti, a múlt század végéig itt tanult fiatalok száma kb. 65 000-re becsülhető. Az azóta eltelt időben főként a szocialista tanügyi reform következtében, ez a szám bizonyára meghaladta már a 100 000-et is. Mindenképpen komoly figyelmet érdemel tehát a hazai oktatásügy történetében ennek az iskolának századokon át az erdélyi magyar társadalom körében végzett munkája." Tanári karában tudósok hosszú sorát idézhetnék fel, akik a matematika és fizika, a bölcselet és bölcsészet, a pedagógia és történelemtudomány, a természettudományok és csillagászat területén nemcsak a korszerű eredmények oktatói, terjesztői voltak, hanem maguk is tevékeny résztvevők ezeknek az eredményeknek a kimunkálásában. Minél gazdagabb egy iskola története, annál nehezebb egyetlen tanárt vagy hajdani diákot kiválasztani arra, hogy az Egészet példázza. Puskás Lajos az egyik legöregebb erdélyi középiskola legidősebb élő tanára. Magam már idős emberként ismertem meg fiatal léleknek. A történelem tanára, aki a fiatalok között érzi magát jól mindig. A latin nyelv tanára, a rómaiak irodalmának rajongója, aki folklórt gyűjt, magánszorgalomból, öreg fejjel is járja a moldvai csángó-magyar falvakat. Idős ember, aki nyugalmat csakugyan a munkában talál magának, levéltárat rendez Gyulafehérváron, vonatozik fáradhatatlanul. Fiatalkori balesete akadályozza, mégis táborozásokra jár, iskolán kívül is nevel, oktat, a fegyelem és öntudat példaképe. Puskás Lajos Gyergyóalfaluban született 1901-ben. Apja, gazdasági iskolai tanár, korán meghal, Lajos alig hatéves akkor. Az özvegynek négy gyermekről kell gondoskodnia. Hazaköltözik a szüleihez Gyergyótölgyesre. Puskás Lajos itt jár elemibe, majd árvaház következik Kecskeméten, Debrecenben. Az első világháború idején a nagyszebeni magyar gimnázium diákja, Kedves Lajos bácsi, miért választottad a tanári pályát? Édesapád példája nemcsak vonzhatott, de riaszthatott volna is, azt hiszem. Az első világháború végén értem abba a korba, amikor az ember előtt felvetődik a kérdés: merre tovább? A nagy világégés új állami elrendezést hozott, és bennünket új feladatok elé állított a történelem. Testileg-lelkileg alkalmas új nemzedék nevelése vált szükségessé ahhoz, hogy ifjúságunk ezeknek a feladatoknak megfelelhessen, népünk számára jövőt biztosíthasson. A pedagógus pálya elsőrendű jelentőségűvé nőtt. Hangsúlyozni szeretném, hogy én ezt a pályát nem annyira kenyérkereseti lehetőségnek éreztem, mint egyféle szent elhivatottságnak. A katedrát nem valami taposómalomnak, hanem az embert emberré tevő nevelés magasztos műhelyének. Felfogásom az volt, hogy nem száraz tananyagot kell besulykolni a gyermeki koponyákba, hanem edzett lelket, kemény akaratot formálni bennük, hogy állni tudják a hullámveréseket is. Olyan nemzedékek nevelése lebegett előttem, amelyek munkaszeretetükkel, fegyelmezettségükkel, takarékosságukkal, megfontoltságukkal, tagjainak egymás iránt érzett szolidaritásával, egészséges életmódjukkal, becsületességükkel a kisebbségi helyzetben is helyt tudnak állni. Erre a feladatra vállalkoztam.