Honvédségi Szemle 1960/2
1960 / 12. szám - TUDOMÁNY ÉS TECHNIKA - Nagy István György gépészmérnök: Nagyhatótávolságú rakéták
A messzehordó rakétákat ballisztikus lövedékeknek is szokták nevezni. Ez az elnevezés arra utal, hogy a rakéta pályájának nagyobb részét az ágyú lövedékéhez hasonló ballisztikus röppályán teszi meg. Hogyan lehetséges, hogy ezeket a rakétákat az irányított lövedékek közé soroljuk, holott pályájukon a ballisztika törvényeinek engedelmeskednek? A látszólagos ellentmondást könnyen tisztázhatjuk, ha a rakétát végigkísérjük útján. Az elindított messzehordó rakéta a több száz kilométer hosszú kezdeti pályaszakaszát irányítva teszi meg. Ez az irányítás lehet autonóm (program) módszerű, többnyire tehetetlenségi navigációs. Általában ezzel együtt vagy önállóan més vezetősugaras rádiós távirányítást is alkalmaznak. Ezekről az irányítási módszerekről előző cikkünkben már szóltunk. Hogyan ellenőrizhető a rakéta pályája? A rádiós irányítás segítségével ellenőrizni lehet, hogy a rakéta vajon az előírt úton halad-e, sebessége, úgyszintén a rakétahajtómű működése egyezik-e az előzetes számításokkal. Ugyancsak rádiójelekkel vezérelhető, hogy — lépcsős rakéta alkalmazása esetén — az egyes rakétafokozatok a kívánt távolságokban leváljanak, feltéve, hogy az automatikus, illetve a programvezérelt leválás valamilyen okból nem következnék be. A pálya első szakaszának végén a rakéta robbanófejét a megfelelő irányba kormányozzák, majd a rakétatestről (illetve az utolsó rakétafokozatról) leválasztják. Innen a robbanófej — hajtómű nélkül — a meghatározott ballisztikus pályán repül tovább. Rádió útján arra is tudnak parancsot adni, hogy az irányításnak valamilyen okból nem engedelmeskedő rakétát felrobbantsák. A ballisztikus pályán haladó robbanófejre a rádiós távirányító vagy távműködtető berendezéssel általában már nem lehet befolyást gyakorolni. Mindezt ahhoz hasonlíthatnánk, mintha egy sok száz kilométeres képzeletbeli lövegcsövünk volna (ez a „cső” a vezetősugár kévéje) és ebből lőnénk ki egy lövedéket. Magától értetődik, hogy a lövedék a hosszú „csőben” igen nagy mértékben felgyorsul: az interkontinentális rakéta robbanófeje a ballisztikus pályarész kezdetén másodpercenként 6—7 kilométerrel száguld. Ilyen módon lehet a robbanófejet az említett 8000—10 000 kilométeres távolságokra eljuttatni. A rakéták irányíthatósága A rakétákat csakis addig lehet irányítani, amíg hajtóművük működik — a rakétaszerkezetről levált, a cél felé tartó robbanófej nem irányítható —, ezért a robbanófej ballisztikus pályája a kezdeti szakaszon dől el. A pálya alakja, más szóval a hatótávolság, valamint a cél elérésének pontossága függ az első pályaszakasz végpontjának a helyzetétől, vagyis attól a ponttól, ahol az utolsó rakétahajtómű leállt (ún. égésvégi pont), továbbá az ebben a pontban elért sebességtől (ún. égésvégi sebesség), végül attól a szögtől, amelyre az irányítóberendezés a rakétát, illetve a robbanófejet az égésvégi pontban rákormányozta. A ballisztikus pályán elindult robbanófej sebessége az égésvégi ponttól kezdve fokozatosan csökken addig, amíg a földfelszínhez képest a csúcsmagasságát el nem érte. Ezután a robbanófej ismét felgyorsul, s a célpont közelébe érve nagyjából ismét az említett égésvégi sebességet éri el. A rakéták visszatérése Itt találkozunk az ún. visszatérési problémával. A nagy magasságból a sűrűbb légrétegekbe belépő robbanófej fékeződik. Ekkor hatalmas mozgási energia alakul át hővé. Adott esetben olyan nagy hőmérsékletek léphetnek fel, amelyeket a szokásos szerkezeti anyagok nem tudnak elviselni, a robbanófej ezért felizzana és elégne. A robbanófej formájának megfelelő kialakításával, burkolatának alkalmas megválasztásával gondoslkodnak arról, hogy a célt épségben érje el. Meg kell említenünk, hogy hasonló az űrhajók visszatérési problémája is. Az űrhajók esetében még bonyolultabb kérdést kell megoldani, mint a messzehordó