A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében I. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság Budapest – Wien (1989)
Nemzeti kérdés, irodalom, irodalomtudomány - Nationale Frage, Literatur und Literaturwissenschaft - Sárközy Péter: Az olasz árkádikus kultúra közép-európai jelenléte és hatása a XVIII. század végi Magyarországon
előadásában az ifjabb Wesselényi Miklós perbe fogása idején. A darab utolsó előadására 1841. november 16-án került sor (de valószínűleg nem Kazinczy, hanem báró Jósika János 1804-es fordításában) Kolozsvárott a híres pesti színészek, Fáncsy Lajos és Laborfalvy Róza vendégszereplése alkalmával. E rövid — és távolról sem teljes — színháztörténeti kitekintés alapján is megállapítható, hogy Metastasio magyarországi fortunája semmiképp sem zárható le a XVIII. század utolsó harmadában. Az igazi, a termékeny átvétel és a színpadi siker időszaka a századforduló és a XIX. század első két évtizede volt. Ekkor azonban a metastasici klasszicizmust felváltja a Shakespeare-színház és a romantikus nemzeti színjátszás. • A századforduló magyarországi olasz irodalmi hatásainak elemzésekor feltétlenül külön fejezetet érdemelne Csokonai Vitéz Mihály 1790—1795 közötti fordítói gyakorlata. Szauder József jogosan tartja Csokonai Metastasio-fordításait és afordításgyakorlat eredményeit összegző önálló pásztor-regényt. A csókokat „a két nemzet kultúrája közti kapcsolatok legtermékenyebb mozzanatának", melyhez csak annyit tennénk hozzá, hogy a Kazinczyhoz írt 1802. évi levele tanúsága szerint Csokonai élete végéig folytatta olasz irodalmi tanulmányait, és egész költészetére jellemző Az ember, a poézis első tárgyában tett kijelentése:„Az olasz negédes kertjében szedtem drága narancsokat." Azt a tételt, hogy a századvégi bécsi kultúra nemcsak a német és francia irodalom és ízlés kelet-közép-európai kultúra közvetítője volt, hanem egyúttal utat nyitott az egész európai kultúra, és ezen belül a sajátos olasz ízlés felé is, melynek meghatározói ekkor az Itáliában élő Winckelmann és Mengs, a századvég olasz festői, Canaletto és Bellotto, valamint a szobrász Antonio Canova voltak, talán legkézzelfoghatóbban Kazinczy Ferenc példájával lehet igazolni. Kazinczy németes műveltségeszménye, kötődése a jozefinista művelődési programhoz köztudomású,és az is egyértelmű, hogy nyelvújító és stílusteremtő programját elsősorban a német irodalom Lessingtől és Gessnertől Goethéig vezető vonulata alapján kívánta megvalósítani. Ugyanakkor nem lehet elsiklani afelett sem, hogy Kazinczy sajátos neoklasszicista ízlésének kiformálódásában nemcsak a német irodalomnak volt része, hanem hasonlóképpen komoly szerepet kapott benne az olasz neoklasszicizmus művészete is. A magyar szakirodalomban elsőként Bán Imre hívta fel a figyelmet arra, hogy a „Tövisek és virágok esztétikájának létrejöttében lényegesebb szerepe van Palladiónak, Winckelmannak, Canovának vagy Thorwaldsennek, mint bárminemű irodalmi előképnek."24 Valóban megállapítható, hogy Kazinczy szépségeszménye és imitációs költészettana jellegzetesen a winckelmanni példát követi, és szépségeszményét az olasz képzőművészetnek a bécsi Belvederében látott, illetve a metszetek útján megcsodált darabjai, Raffaello, Correggio, Carlo Dolci, az itáliai tájakat festő Poussin és Claude Lorain, valamint Canova hellenizáló szobrai alapján formálja. Levelezésében, memoárjaiban minduntalan olasz festők és műalkotások neve bukkan elő, és nem egy költeménye is ilyen képzőművészeti ihletésről tanúskodik, Psyché lepkével, Ninon képe, Venus Cattypagos, Dolce Madonnája, Laocon, Io és Jupiter Correggio festménye, A vétkes szép, Lucretia, Ferenczy Graphidionára, Ámor az oroszlánon, Apollón, Anchio pittores. Kazinczy olaszos jellegű neoklasszicista művészetelméletében szerves részt képeznek az 1790-ben az Orpheus számára készített kisebb olasz versfordítások (Petrarca, Lemene, Maggi, Metastasio), és az 1789-ben elkezdett Metastasio-drámafordítások. Ér-