A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 4. IV. évfolyam (XXX) 1997

SZEMLE - Csokonai Vitéz Mihály: Lilla. Kölcsey Ferenc: Hymnus, Nemzeti hagyományok, Parainesis (GEROLD László)

utóbbi pedig gondolkodásának korszerűségét segíti kibontakozni). A kor­szak második fázisa (a „kibontakozás") rövidsége ellenére is meghatározó szereppel bír, ugyanis ekkor („1792 őszétől 1793 derekáig") fogalmazódik meg Csokonai költői programja, ekkor, az irodalmi nyilvánosságba lépve előbb Tempefői című, kényszeredetten befejezetlenül hagyott színpadi mű­vében keserű tanulságként összegezi a magyar költősors kínálta és saját ta­pasztalata alátámasztotta tanulságot („az is bolond, aki poétává lesz Magya­rországban"), majd­­ látszólag mindezt felejtve - merész fordulatot vesz, s amint A vidám természetű poéta című ars poéticája tanúsítja, „hitet tesz a földi boldogság, s a földi boldogság esszenciájának tartott szerelem eszmé­je mellett". Ezzel fordulattal kapcsolatban Debreczeni Attila egyfelől jelzi, hogy a változás csírája már az életmű előző fázisából sem hiányzik, „a ké­sőbbi nagy téma, a földi öröm problematikája" előbb megjelenik, másfelől viszont figyelmeztet arra, hogy a váltás „nem pusztán költészeti jellegű", amint Az én életem című vers mutatja, hanem létfilozófiai jellegű is. Külön jelentőséggel bír, hogy az „új életprogram és szemléletmód" jelentkezését a szerző általában ritkábban emlegetett Csokonai-vershez köti (Az én életem), s teszi azt annak alapján, hogy megítélése szerint a költemény életre hívója az a pillanat, „mikor a túlvilág boldogság ígérete már a homályba vész, s a földi boldogság lehetősége és igénye válik fontossá". Ennek a költészetben szépen megmutatkozó bölcseleti váltásnak birtokában lép át Csokonai az el­sőként megjelölt szakasz harmadik, végső fázisába, amit a tanulmány írója „kiteljesedés"-nek tart, s amely az előkészítés szellemében „az érzékenység jegyében formálódik". E „boldogságfilozófia" terméke többek között A Csókok. Ugyanakkor arról is értesülünk, nyilván Csokonai költészetének sokkúrúsága lehet rá a magyarázat, hogy éppen ekkor, az érzékenység kitel­jesedésének küszöbén tűnik fel az életmű ún. filozofikus vonulata, melynek alapja „az újszerű, természetelvű világmagyarázat, amely a korabeli vitalis­ta felfogásokkal rokon, merész társadalomfilozófiai következtetésekhez jut­tatta el a költőt" s ami Csokonai „toldalékosnak" nevezett, egykori leíró verseiből a hozzáírt kiegészítéssel bölcseleti költeményeket formált. S bár ezek a versek (Az Estve, Az Álom, Konstancinápoly stb.) az opus legismer­tebbjei közé tartoznak, Debreczeni Attila szerint Csokonai „elsősorban nem filozófus költő", mégha „Rendkívüli filozófiai érzékenységgel volt (is) megáldva", és „szemléletének meditatív vonásai tagadatlanok". Az érzé­kenység és a bölcseletiség jelzett kettősége azonban Debreczeni Attila sze­rint oda vezet, hogy Csokonai költészetének ez a pályaszakasza „a szándé­kokhoz és a lehetőségek ígéretéhez képest torzóban maradt". Következés­képpen a költő pályamódosításra kényszerül. Ekkor veszi kezdetét a Debreczeni által jelölt második, Kísérletek a foly­tatásra című pályaszakasz, amely 1795 és 1798 között határozható meg.

Next