A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 4. IV. évfolyam (XXX) 1997
SZEMLE - Csokonai Vitéz Mihály: Lilla. Kölcsey Ferenc: Hymnus, Nemzeti hagyományok, Parainesis (GEROLD László)
utóbbi pedig gondolkodásának korszerűségét segíti kibontakozni). A korszak második fázisa (a „kibontakozás") rövidsége ellenére is meghatározó szereppel bír, ugyanis ekkor („1792 őszétől 1793 derekáig") fogalmazódik meg Csokonai költői programja, ekkor, az irodalmi nyilvánosságba lépve előbb Tempefői című, kényszeredetten befejezetlenül hagyott színpadi művében keserű tanulságként összegezi a magyar költősors kínálta és saját tapasztalata alátámasztotta tanulságot („az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban"), majd látszólag mindezt felejtve - merész fordulatot vesz, s amint A vidám természetű poéta című ars poéticája tanúsítja, „hitet tesz a földi boldogság, s a földi boldogság esszenciájának tartott szerelem eszméje mellett". Ezzel fordulattal kapcsolatban Debreczeni Attila egyfelől jelzi, hogy a változás csírája már az életmű előző fázisából sem hiányzik, „a későbbi nagy téma, a földi öröm problematikája" előbb megjelenik, másfelől viszont figyelmeztet arra, hogy a váltás „nem pusztán költészeti jellegű", amint Az én életem című vers mutatja, hanem létfilozófiai jellegű is. Külön jelentőséggel bír, hogy az „új életprogram és szemléletmód" jelentkezését a szerző általában ritkábban emlegetett Csokonai-vershez köti (Az én életem), s teszi azt annak alapján, hogy megítélése szerint a költemény életre hívója az a pillanat, „mikor a túlvilág boldogság ígérete már a homályba vész, s a földi boldogság lehetősége és igénye válik fontossá". Ennek a költészetben szépen megmutatkozó bölcseleti váltásnak birtokában lép át Csokonai az elsőként megjelölt szakasz harmadik, végső fázisába, amit a tanulmány írója „kiteljesedés"-nek tart, s amely az előkészítés szellemében „az érzékenység jegyében formálódik". E „boldogságfilozófia" terméke többek között A Csókok. Ugyanakkor arról is értesülünk, nyilván Csokonai költészetének sokkúrúsága lehet rá a magyarázat, hogy éppen ekkor, az érzékenység kiteljesedésének küszöbén tűnik fel az életmű ún. filozofikus vonulata, melynek alapja „az újszerű, természetelvű világmagyarázat, amely a korabeli vitalista felfogásokkal rokon, merész társadalomfilozófiai következtetésekhez juttatta el a költőt" s ami Csokonai „toldalékosnak" nevezett, egykori leíró verseiből a hozzáírt kiegészítéssel bölcseleti költeményeket formált. S bár ezek a versek (Az Estve, Az Álom, Konstancinápoly stb.) az opus legismertebbjei közé tartoznak, Debreczeni Attila szerint Csokonai „elsősorban nem filozófus költő", mégha „Rendkívüli filozófiai érzékenységgel volt (is) megáldva", és „szemléletének meditatív vonásai tagadatlanok". Az érzékenység és a bölcseletiség jelzett kettősége azonban Debreczeni Attila szerint oda vezet, hogy Csokonai költészetének ez a pályaszakasza „a szándékokhoz és a lehetőségek ígéretéhez képest torzóban maradt". Következésképpen a költő pályamódosításra kényszerül. Ekkor veszi kezdetét a Debreczeni által jelölt második, Kísérletek a folytatásra című pályaszakasz, amely 1795 és 1798 között határozható meg.