Századunk, 1935
Könyvismertetések és bírálatok - Amann, Paul: Tradition und Weltkrise. (Fenyvesi Andor)
Könyvismertetések és bírálatok lent és a létneik maradandó formát ad. Általa a halott ősök uralkodnak a mai embereken. A történetírás hagyományos formája, amely az egyszerire és a népek különbözőségeire veti a fősúlyt, nem ad kielégítő képet a társadalmi valóságról. Csak az óceán felületi hullámait figyeli és nem világít be a mélységbe. Az őstörténet és a kultúrtörténet már jobban megközelítik a valóságot. Ezek mellett azonban külön hagyománykutatásra van szükség, amely a megszokottnak, a jól ismertnek eddig figyelemre nem méltatott eredetét teszi vizsgálat tárgyává. A nemzeti jelleg kialakulásában a szerző sokkal nagyobb hatást tulajdonít a hagyományoknak és az ezeken nyugvó nevelésnek, mint a faji és földrajzi tényezőknek. Csatlakozik a behaviorista Watson elgondolásához, amely szerint egy fáraók korabeli egyiptomi gyermeket mai angol nevelőintézetben tökéletes gentleman-né lehetne formálni. Napjainkban a háború után holland nevelésbe vett gyermekeken figyelhettük meg, mennyire átvették ezek nevelőszüleik szokásait. (Említhette volna a janicsárok esetét is, akik részben keresztény gyermekekből nevelődtek fanatikus mohamedán harcosokká.) Népek fajrokonsága, mint számos példa bizonyítja, nem jelenti egyúttal a hagyományok közösségét és a nemzeti élet rokonságát Viszont a hagyományok közösségéből sem lehet faji rokonságra következtetni, mert ezek a közös hagyományok közbeékelt kapcsoló fajok által is átszármazhatnak egyik népről a másikra. Ha a tisztafajúság lenne az emelkedett szellemi működés alapfeltétele, úgy egyes ősnépeknek kellett volna szellemi téren a legmagasabbat produkálniuk. Viszont a történelmi időkben bekövetkezett fajkeveredéssel szellemi lezüllésnek kellett volna együttjárnia. A történelem ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A hagyományok létformáját nem lehet életnek nevezni, mert nem mutatja az élet periódusait. A hagyományok jórésze évezredeken át változatlanul megmarad. Egyesek egy időre eltűnnek, majd újra felélednek, mások eredeti területükről máshová tevődnek át. A hagyományok eredete akárhányszor feledésbe megy, nemzeti hagyományoknak tűnnek idegen eredetűek, így a horogkeresztesek imádatának tárgya, a népet reprezentáló „deutscher Michel neve, Michael, héber eredetű, ugyanúgy, mint a francia parasztot reprezentáló Jaques név, amelyből a parasztfelkelés elnevezése: Jaquerre származott. Kiemeli szerző a nyelvek rendkívül fontos szerepét a hagyományok fenntartásában. Hangsúlyozza, hogy a népiségnek manapság divatos műtenyésztése ártalmára van az igazi hagyományoknak, amelyeket spontaneitás jellemez. A legrégibb őstörténet arról tanúskodik, hogy az ősnépek szellemi színvonal és technikai felkészültség dolgában igen nagy mértékben megegyeztek. Fejlődés és differenciálódás csak az újabb kőkorszakban következett be. A jelenség oka az, hogy az északi kontinensek eljegesedtek és a déli, sűrűn lakott területek kiszáradtak, sivataggá váltak. Az ember egy darabig küzdött a természet mostohasága ellen, technikája fejlődött, majd a legjobban sújtott vidékek lakossága vándorlásra kényszerült, új hazában telepedett meg. A letelepült új emberek magukkal vitték ugyan hagyományaikat, de azok mégis változásokon mentek át, mert a vándorlás közben a törzsi kapcsolatok meglazultak és a technika is átalakult. Ezért meg kell különböztetnünk ó-emberi és új-emberi hagyományokat és népjellegeket. Az ó-típusú ember szociális érzékenysége fejlettebb, társadalma szervezettebb, hajlamos ez a típus ravaszságra, jellege extrovertált. Az új típus individualisztikus, rideg, becsületes, jellege introvertált. Az ó-típus erősebben mágikus beállítottságú, a természettől elszakadtabb, az új típus kevésbé babonás, természetszerető, technikailag fejlődésképesebb. Az ó-típus találta ki a kozmetikát, az új típus a higiénét. A civilizáció bölcsője az ó-emberek területe. Erős kulturális fellendülések a két létforma határterületein következnek be, ahol a két hagyományrendszer