Ifjú Kommunista, 1970. (14. évfolyam, 1-12. szám)

1970-10-01 / 10. szám

„Kedves Panka! Mivel te a nehéz testi munka elől a Balaton lágy hullámaiba menekül­tél, röviden tájékoztatlak, hogyan senyvedünk szeretett fővárosunkban, miközben igyekszünk átvészelni a második és a harmadik gimnázium közti intervallumot, amelyet egyesek vakációnak neveznek. Tegnapelőtt átküldték Cinivel Óbudára. Már fü­vesítették az új lakótelep melletti részt, mi is hozzájárultunk a füvesí­tés sikeréhez, gereblyével tartottuk fenn a parkot. Hét óra tíz perckor indultunk a Városmajorból, közleke­désünk lassúsága miatt azonban csak nyolcra értünk a tetthelyre. Bi­zonyos Mariska néninél jelentkez­tünk, aki létszámba vett bennünket. Azután fő a kondíció felkiáltással tízóraizni kezdtünk. Mivel orvosi rendeletre az ételt jól meg kell rág­ni, és mi betartjuk a rendeleteket, az étkezés kissé elhúzódott. Egy arra ügyködő köztisztasági alkalmazott több alkalommal haragos tekintettel helytelenítette megfontolt kalória­fogyasztásunkat, de hát, sajnos, a dolgok mai állása szerint még min­dig nem sikerült eltüntetni az utca­seprők és a parkfenntartók közti an­­tagonisztikus ellentéteket. Pedig amikor az a bizonyos Mariska néni feltűnt a horizont szélén, már buz­gón gereblyéztünk egy 2X2, azaz kétszer két méteres szakaszt. Dicsé­retet is kaptunk, és megígérte, hogy másnap mi fogunk slagozni! Cini pi­hentetésül egy frivol találós kérdést tett fel. Ide írom, a Ki mit tud?-on esetleg még hasznát veszed. „Mi furcsa a nagymamán?” (A nagypa­pa.) Utána azt vitattuk meg, a kup­leráj milyen intézmény lehetett, és j-vel vagy ly-nal kell-e írni. Szóval, tudományos elmecsiszolással is fog­lalkoztunk gereblyézés közben. Délután felhívott Csörke, iskolánk kiváló KISZ-titkára, és elhebegte, hogy az a megtiszteltetés satöbbi, sa­többi ... Mire én: akkor mi lesz szeretett fővárosunk parkjaival? Mi­re ő: egy napot kibírnak nélküled. Mire én: nem félsz, hogy kiszárad­nak? Holnap slagozhatnék. Mire ő: hidd el, ha újra megjelensz, rögtön minden zöldebb lesz. Nem volt mese. Másnap délelőtt kilenc órakor fehér matrózban roha­nok a Mártírok útján, hát majdnem beleesek két igen népszerű barát­nőnk karjába. Ott andalogtak a ki­rakatok előtt. (Most már tudom, miért Mártírok útja!) Takin kék­fehér horgolt ruha, tenyérnyi horgo­lásközökkel, természetesen bélés nélkül. De kapaszkodj! Bocskánk arab démonutánzat! Egzotikus, mély­barna haja derékig leeresztve (dauer), jobb halántéka fölött egy kedélyes piros virág. Testéhez re­mekbe szabott kétrészes hálóruha­felsőrész simult, akarom mondani, lebegett körülötte. Mindez rózsa­színből. Dundi lábán az elmaradha­tatlan sonkakötő. Szédelegve álltam Jávor Ottó ÉN ÉS A VETERÁN odébb. Még a Keleti pályaudvaron is alig tértem magamhoz. Kezünk­ben különlegesen jó minőségű tüs­kékkel rendelkező rózsacsokrot szo­rongattunk. Csörke bizonyára be­rendelte a lepra­á­sokat, és társa­dalmi munkában tüskét hegyeztetett velük, elvégre lássák ezek a fiatalok, nem minden fenékig tejfel, vannak az életben nehézségek is. A dik­nő rendezgetéssel leplezte izgalmát. Homlokán a vágás is ün­nepi volt. Biztosan be fogja vetni: egy német akna ... Amikor befutott a vonat, rögtön rájöttünk, hol száll­nak le a mi vendégeink. Minden éberséget félretéve rohamoztuk meg a tizenkét velejéig elhízott szovjet veteránt. Kihajtott ingben, lábuknál a bőröndök, úgy álltak a peronon széles mosollyal, mint a telihold. Orvul a kezükbe nyomták a Csörke által különlegesen jó minőségűre hegyezett tüskéket. Fel se szisszen­tek. Karjukon a barna orkán, kezük­ben a rózsák ... ó ... ó, mondogat­ták. Ezt én tökéletesen megértettem. Aztán... nem, nem a mennyezet szakadt le, csak Benedek Lucát cup­­pantotta arcon az egyik vendég. Az éhtes férfiak szeretik csókolgatni a fiatal lányokat. Ez olyan veterán­­szokás. A busz csupa mosoly, csupa ha­­rasó. Ezt is megértettem. A dih­nő hadvezéri mozdulattal mutatott ki a homokbuckákra: — Metró! Agyin­god... süsü! — Mármint, hogy in­dul. — Harasó! — csattant fel a kó­rus. Én röhögtem, de azért unalmas, hogy még mindig vakondtúrások közt kell kanyarogni a Keletitől a Rákóczi street felé. Hirtelen csend lett a buszban. Ta­lán a többiek észre se vették, nekem azonban feltűnt, hogy se harasó, se pozsaluszta, csak a szemek járnak, mint mikor az embert a balatoni tá­bor felé viszi a vonat, és Aligánál, az aluljáró után, ahogy kibukkan a tó, csend lesz a fülkében. Aztán valaki tüsszentett, erre egy­öntetűen nevettünk. Aztán az ebéd. Megint virágok. Fehér meg piros szegfűk az asztalon, a tányér előtt, a villa mellett. Sült hús szegfűillattal. „Ez csak olyan kis szerény ebéd ...” A dir­nő csupa pardon. Mi persze nem voltunk belekalkulálva az ebéd­be, a rózsák átnyújtásával lejárt a szerepünk, a dekoráció leléphet, jön a sült hús. Néhány­an azért a háttér­ben maradtunk. A mai parkfenntar­tás úgyis nélkülem történik, hát ma­radtam. A dih­nő gesztikulált. Meg mertem volna esküdni, most adja elő, Pest már felszabadult, éppen kidugta orrát a pincéből, zsupsz egy akna Buda felől... De az is lehet, hogy csak este dobja be a sztorit. Nem mondom, amilyen mázlim van, nekem az egész fejemet elvitte volna. Persze, az is mázli, ha valaki tíz évvel az ak­nák után születik meg. Az igazi fogadás este lesz a Cita­dellában, „ez csak olyan szerény ebéd volt”. Az én veteránomat is a

Next