Ifjú Kommunista, 1970. (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-10-01 / 10. szám
„Kedves Panka! Mivel te a nehéz testi munka elől a Balaton lágy hullámaiba menekültél, röviden tájékoztatlak, hogyan senyvedünk szeretett fővárosunkban, miközben igyekszünk átvészelni a második és a harmadik gimnázium közti intervallumot, amelyet egyesek vakációnak neveznek. Tegnapelőtt átküldték Cinivel Óbudára. Már füvesítették az új lakótelep melletti részt, mi is hozzájárultunk a füvesítés sikeréhez, gereblyével tartottuk fenn a parkot. Hét óra tíz perckor indultunk a Városmajorból, közlekedésünk lassúsága miatt azonban csak nyolcra értünk a tetthelyre. Bizonyos Mariska néninél jelentkeztünk, aki létszámba vett bennünket. Azután fő a kondíció felkiáltással tízóraizni kezdtünk. Mivel orvosi rendeletre az ételt jól meg kell rágni, és mi betartjuk a rendeleteket, az étkezés kissé elhúzódott. Egy arra ügyködő köztisztasági alkalmazott több alkalommal haragos tekintettel helytelenítette megfontolt kalóriafogyasztásunkat, de hát, sajnos, a dolgok mai állása szerint még mindig nem sikerült eltüntetni az utcaseprők és a parkfenntartók közti antagonisztikus ellentéteket. Pedig amikor az a bizonyos Mariska néni feltűnt a horizont szélén, már buzgón gereblyéztünk egy 2X2, azaz kétszer két méteres szakaszt. Dicséretet is kaptunk, és megígérte, hogy másnap mi fogunk slagozni! Cini pihentetésül egy frivol találós kérdést tett fel. Ide írom, a Ki mit tud?-on esetleg még hasznát veszed. „Mi furcsa a nagymamán?” (A nagypapa.) Utána azt vitattuk meg, a kupleráj milyen intézmény lehetett, és j-vel vagy ly-nal kell-e írni. Szóval, tudományos elmecsiszolással is foglalkoztunk gereblyézés közben. Délután felhívott Csörke, iskolánk kiváló KISZ-titkára, és elhebegte, hogy az a megtiszteltetés satöbbi, satöbbi ... Mire én: akkor mi lesz szeretett fővárosunk parkjaival? Mire ő: egy napot kibírnak nélküled. Mire én: nem félsz, hogy kiszáradnak? Holnap slagozhatnék. Mire ő: hidd el, ha újra megjelensz, rögtön minden zöldebb lesz. Nem volt mese. Másnap délelőtt kilenc órakor fehér matrózban rohanok a Mártírok útján, hát majdnem beleesek két igen népszerű barátnőnk karjába. Ott andalogtak a kirakatok előtt. (Most már tudom, miért Mártírok útja!) Takin kékfehér horgolt ruha, tenyérnyi horgolásközökkel, természetesen bélés nélkül. De kapaszkodj! Bocskánk arab démonutánzat! Egzotikus, mélybarna haja derékig leeresztve (dauer), jobb halántéka fölött egy kedélyes piros virág. Testéhez remekbe szabott kétrészes hálóruhafelsőrész simult, akarom mondani, lebegett körülötte. Mindez rózsaszínből. Dundi lábán az elmaradhatatlan sonkakötő. Szédelegve álltam Jávor Ottó ÉN ÉS A VETERÁN odébb. Még a Keleti pályaudvaron is alig tértem magamhoz. Kezünkben különlegesen jó minőségű tüskékkel rendelkező rózsacsokrot szorongattunk. Csörke bizonyára berendelte a lepraásokat, és társadalmi munkában tüskét hegyeztetett velük, elvégre lássák ezek a fiatalok, nem minden fenékig tejfel, vannak az életben nehézségek is. A diknő rendezgetéssel leplezte izgalmát. Homlokán a vágás is ünnepi volt. Biztosan be fogja vetni: egy német akna ... Amikor befutott a vonat, rögtön rájöttünk, hol szállnak le a mi vendégeink. Minden éberséget félretéve rohamoztuk meg a tizenkét velejéig elhízott szovjet veteránt. Kihajtott ingben, lábuknál a bőröndök, úgy álltak a peronon széles mosollyal, mint a telihold. Orvul a kezükbe nyomták a Csörke által különlegesen jó minőségűre hegyezett tüskéket. Fel se szisszentek. Karjukon a barna orkán, kezükben a rózsák ... ó ... ó, mondogatták. Ezt én tökéletesen megértettem. Aztán... nem, nem a mennyezet szakadt le, csak Benedek Lucát cuppantotta arcon az egyik vendég. Az éhtes férfiak szeretik csókolgatni a fiatal lányokat. Ez olyan veteránszokás. A busz csupa mosoly, csupa harasó. Ezt is megértettem. A dihnő hadvezéri mozdulattal mutatott ki a homokbuckákra: — Metró! Agyingod... süsü! — Mármint, hogy indul. — Harasó! — csattant fel a kórus. Én röhögtem, de azért unalmas, hogy még mindig vakondtúrások közt kell kanyarogni a Keletitől a Rákóczi street felé. Hirtelen csend lett a buszban. Talán a többiek észre se vették, nekem azonban feltűnt, hogy se harasó, se pozsaluszta, csak a szemek járnak, mint mikor az embert a balatoni tábor felé viszi a vonat, és Aligánál, az aluljáró után, ahogy kibukkan a tó, csend lesz a fülkében. Aztán valaki tüsszentett, erre egyöntetűen nevettünk. Aztán az ebéd. Megint virágok. Fehér meg piros szegfűk az asztalon, a tányér előtt, a villa mellett. Sült hús szegfűillattal. „Ez csak olyan kis szerény ebéd ...” A dirnő csupa pardon. Mi persze nem voltunk belekalkulálva az ebédbe, a rózsák átnyújtásával lejárt a szerepünk, a dekoráció leléphet, jön a sült hús. Néhányan azért a háttérben maradtunk. A mai parkfenntartás úgyis nélkülem történik, hát maradtam. A dihnő gesztikulált. Meg mertem volna esküdni, most adja elő, Pest már felszabadult, éppen kidugta orrát a pincéből, zsupsz egy akna Buda felől... De az is lehet, hogy csak este dobja be a sztorit. Nem mondom, amilyen mázlim van, nekem az egész fejemet elvitte volna. Persze, az is mázli, ha valaki tíz évvel az aknák után születik meg. Az igazi fogadás este lesz a Citadellában, „ez csak olyan szerény ebéd volt”. Az én veteránomat is a