Ifjúmunkás, 1970 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1970-09-17 / 38. szám

AZ EZERSZEMŰ VEZETŐ ember és Nits Árpád rovata gazdaság­ os alkalmazottak közgyűlése nem újkeletű fórum. Többéves múltra tekint vissza tapasztalatokkal, tanulságokkal a tarsolyában. E napokban különösen jól fognak­ ezek a tapasztalatok. A közgyűlésre nagy feladat hárul : megvitatja és megalapozza az illető egység ötéves fejlesztési programját. Egyes vállalatokban eddig hajlottak arra, hogy a közgyűlésnek mérleg-jel­leget biztosítsanak az elért eredmények hosszas ecsetelésével. Erre viszont most nincs szükség. Ha az ötéves tervet megvitató közgyűlésen visszapillantunk, azt csak úgy tegyük, ha tanulságul szolgál a jövőre nézve. A vita ihletője nyilván a X. Kongresszus, amely megszabta a nemzetgazda­ság fejlesztésének távlatait. A kongresszus által kitűzött feladatok valóra váltá­sához szükség van a kollektív vezetés ezerszemű formájának, az alkalmazot­tak közgyűlésének hozzájárulása. Ki tudná jobban, hol rejtőzik belső tar­talék egy-egy gép jobb kihasználására, mint az, aki nap mint nap a géppel dolgozik. Ki tudna többet beszélni az anyaghiányról vagy pazarlásról (a kettő sokszor ösz­­szefügg, mint az, aki az anyagot feldolgozza ? Legyen az idős vagy fiatal... A közgyűlésen alkotó munkaszellemet kell biztosítani, ösztönözzük a fiata­lokat arra, hogy észrevételeiket, javaslataikat mondják el a kollektív vezetés fórumán. Abból kell kiindulni, hogy abszolút rossz javaslat nincs, ötletet álta­lában ötlet követ — ez a kollektív vezetés egyik tulajdonsága. Használjuk bát­rabban az „ötlet­robbantást“, senki se érezze úgy magát a közgyűlésen, mintha javaslatát nem hallgatnák meg. Hogyan dolgozzunk a következő ötéves tervben, miként bővítsük a terme­­lést és emeljük minőségi szintjét a nemzetgazdaság igényeinek megfelelően . Az alkalmazottak jelenleg zajló közgyűlésein ezek a fö-fő gondok. A válaszok egyben­ a hozzáállást is jelzik a X. Kongresszus megszabta feladatokhoz, pártunk politikájához. És ez önmagában is ünnepélyességet kölcsönöz a közgyűlésnek. Nem vettem komolyan azt az elő­rejelzést, amelyet két éve olvastam egy cikkben , eszerint az automati­zált mezőgazdaságban nem lesz majd, aki megnyomja a termelést indító gombot, mert a fiatalok, úgymond, otthagyják az ősi foglal­kozást. A nyáron nyílt levél jelent meg a kolozsvári Igazságban. A nagykapu­si téesz elnöke arra kérte a bányá­ban dolgozó kapusi fiatalokat, hogy szabad idejükben segítsenek a mezei munkában. Igaza volna a jóslatnak ? — A bányában dolgozó fiatalok eddig is segítettek a téeszben — mondja Butyka Andor főmérnök. — De csak a „részüket“ vették ki. Azt a munkamennyiséget végezték el, amelyért a háztáji parcella jár. Az idei nehéz mezőgazdasági évben ez nem volt elég. Ezért írta az el­nök azt a levelet. , A levél hatásáról beszélgetünk. Igen, olvasták, beszéltek róla, és ke­vesebb volt a vita, ha a mezei mun­kára embereket toboroztak. A főmérnök példákat is mond. A normateljesítés listáján Török Kond­­ri János és Török G. János 70 éven felüli nyugdíjas bácsik vezetnek. Őket mindennap a közös munká­ban lehet látni. Van azonban vala­­­­ki, akinek munkabírására mi sem jellemzőbb annál, hogy télen a fél falu disznótorát segíti elő a böllér­­ízéssel, de ez az ember nem kapálna egy sor kukoricát sem, mert ő nyug­díjas ... így vám ez valahogy a bányában dolgozó fiatalokkal is. Van miből megélniük, munkakedvüktől, lelkiis­meretüktől függ, dolgoznak-e a gaz­daságban is, avagy sem. Ezért író­dott a nyílt levél. A kultúrotthon falragasza bált hirdet vasárnapra. A Hexa boy ze­nekar játszik. Neve után ítélve, nem a száztizenéveseknek húzza a talp­­alávalót... Martin Petru, a kultúrotthon igaz­gatója megerősíti feltevésemet: na­gyon szoros kapcsolatban áll a falu egész fiatalságával. Bányászok, épí­tőtelepiek, traktorosok és „itthon­­maradottak“ találkoznak itt. A ko­lozsvári színilázakba is együtt in­dulnak, bérelt autóbuszokon. A kultúrotthonban nem tesznek különbséget , ki hol keresi kenye­rét. A kapusi téesz főmérnökének véleménye ! — Nem ie lenne jó különbséget termi. Tapasztalataira hivatkozik. Geszterágyon (a gazda­sághoz tartozó faluban) észrevétle­nül elindult egy ilyenfajta megkü­lönböztetés : téesz tag vagy építő­­telepi dolgozó. Rokoni kötelékeket se semmibevevő ellentétek éleződ­tek így ki. Az egyetértést nehéz volt helyreállítani. Most a geszterágyi építőtelepiek újra dolgoznak a kö­zösben Délutánonként és vasárnap, amikor vehetik. Kapuson nem törekedtek a fiata­lok teljes visszavonására. Az­ ipar­ban is szükség van munkáskézre. Nem fordultak az ipari egységekhez azzal az igénnyel sem, hogy a mező­­gazdasági kampány idején ne foglal­koztassák a téeszból elment fiata­lokat Másodállást ajánlottak fel. Szép szóval, joguk biztosításával, nyílt levéllel és hasonló módszerek­kel biztosítják a betöltését? Med­dig? A kérdésre válaszként előttünk a gazdaság fejlesztésének ötéves ter­ve. A lehetőségek alapos felmérésé­vel kezdődik, folytatódik a nagyon szoros szakosítással. Az eddigi jelek szerint­­ Kapuson egyetlen fő terme­lési ág marad: a tehenészet Az istállókat átalakítják, egységesítik. A vízsugárral való takarítástól ч fe­jésig minden munkát géppel végez­nek majd. A takarmánytermesztésre való átállás a mezőn is lényegesen leegyszerűsíti a munkát, ami ugyan­csak elősegíti az általános gépesítést Logikusan következik a folytatás­­ a mezőn és az istállókban nem lesz szükség több száz emberre, mert az iparéhoz hasonló munkakörülménye­ket teremtenek. Lesz-e kinek ? Lesz. Általános törvény, hogy a munkaerő vonzódik a magas terme­lékenységű ágazatokhoz. Mert a ma­gas termelékenység nagy fizetést je­lent. És emberek vagyunk... Akkor majd a kapusi bányászfia­­talok nyugodtan pihenhetnek. A técez nem apellál a szabad idejükre. A kapusi gazdaság ötéves fejlesz­tési terve nem egyedülálló. Minden termelőszövetkezetben készül, készül­nie kell hasonló tervnek a szakosí­tásra, a termelékenység lényeges nö­velésére. De hogyan lesz e tervek megvaló­sításáig ? Számos gazdaságban, mint például Bálványosváralján, ahol a munkaerőt otthon marasztotta a ha­gyomány és a megfelelő javadalma­zás, ez a kérdés értelmetlenül hang­zik. Ám ahol szükiben vannak a dolgos kéznek, ott hasznos lehet a kapusi példa. Másodállás... Ne idegenkedjünk tőle, jó az az átmeneti időszakban. Mit mondhatunk a fiataloknak a másodállásról azon kívül, hogy való­ban lelkiismereti kérdés : kisegítik-e szülőfalujukat ? Nézzenek körül : az igények növekednek. A tágas, drágán berendezett ház, a robogó — közeljö­vőben az autó — közfogyasztás tár­gya. Aki többet dolgozik, több öröm­ben részesül. A téesz által felaján­lott másodállásban inkább biztosít­hatja a család kenyerét Az ipartól kapott fizetést pedig olyan dolgokra fordíthatja, amely nemrég luxusnak számított. És mert mi aligha emlékezhetünk arra az időre, amikor nem két mun­kahely vetélkedett egy munkásért, hanem két munkás egy munka­helyért, kérjük meg az idősebbeket, meséljenek róla. Az okulás kedvéért. Kerekes Árpád Érettségizett lányok a gyárban Tizenkilenc érettségizett utasítot­ta vissza a nyáron az udvarhelyi munkaelosztónál a gyári munkát. Indoklásaik­­ „nem engedi meg az egészségem“, „nem vállalom a mű­szakot“, „nem felel meg az illető egység“. De jóval többen akadtak, akik vállalták a gyári életet. — Mi az­ új cérnagyárral szeren­csés helyzetbe kerültünk — mondta a munkaelosztó tisztviselője —, mert tömegesen vettünk fel fiata­lokat szakképesítésre. Tanfolyamra inkább jelentkeztek az érettségizet­tek is, a gyár pedig elsősorban őket kérte, mert az ország legnagyobb és legkorszerűbb cérnagyára mű­velt szakembereket igényel. S akik tanfolyamot végeztek , marad­tak.« Délelőtti műszak. Surrogó gépso­rok, fiatal asszonyok. Az érettségi­zettek közül vannak, akik délutáno­­sok, sokan még a tanfolyam előadá­sait hallgatják, de itt is találunk délelőttösöket vagy gyakorlati ok­tatásban résztvevőket. Nem kell kétszer kérni , mondják őszintén, hogyan kezdődött.,. LELKIERŐ EGY HÉTRE Márton Margit: — Június 1-én kezdődött a tan­folyam, s azóta vagyok itt Hát per­­sze, nem ide akartam. Tavaly érett­ségiztem, magyar nyelv- és iroda­lomra felvételiztem Kolozsváron. Nem sikerült Az idén meg sem próbálkoztam, féltem fel­venni a versenyt a frissen érettségizettekkel. Édesanyám du­gott be ide. Nehéz. A nem dél­előtti munka különösen. Néha dél­előtt is állnak a gépek. Miért nem engedik, hogy akkor dolgozhas­sunk ? A segédmester kiabál, mert a kezdőknél becsipődik a szál. Va­sárnaponként megyek haza Vlahk­­cára s panaszolom édesanyámnak, ő vigasztal, hogy csak az elején van így. A kezdet mindenütt nehéz, azon át kell esni, azt át kell vé­szelni. Ez lelkierőt önt belém, ele­get a következő hétre. Remélem, lesz majd itt is valami továbbkép­ző, vagy úgy tudok majd dolgozni, hogy minőségi ellenőrré léptetnek elő. Egyelőre azonban— Madaras­ Krisztina: " — Tavaly érettségi után az egész­ségügyi technikumba készültem. Közben rokoni látogatásra mentem. A nagybátyám beteg lett, mire ha­zajöttem, vége lett a felvételiknek. Az idén ? Nem álltam vizsgára, nem készültem. Az embernek azért mégis fáj, hogy nem ment tovább. Huszonheten érettségiztünk Kibé­­den, abból tizenöten technikumok­ban, egyetemen tanulnak, s ha el­jön majd a tízéves találkozó ideje, mit mondok, mire vittem ? Otthon eleget mondják a faluban, hogy ez vagy az minek érettségizett, ha csak ott van, ahol a hét, nyolc elemit végzettek... A kezdés nehézségeit lemondás­sal súlyosbítják. Küzdenek az elő­ítélettel, amely még tartja ma­gát Nem egy hétre, néha hónapok­ra való lelkierőre van szükség kez­detben. Aki viszont túljutott ezen.« VÉGLEGES MUNKÁT Du­ka Ibolya: —■ Sem egyetemre, sem techni­kumba nem készültem, de voltam tanító, segédkönyvelő, tanárhelyet­tes. Végleges, biztos munkát akar­tam, hát idejöttem. A gyárat, az Új és nagy csarnokokat, a korszerű gépeket én is megcsodáltam. A munka persze az elején nehéz volt, szokatlan, a gépek bonyolul­tak, idegenek. De most már min­den olyan ismerős. Tavasszal jöt­tem­ ide, június elsején végeztem a szakképző tanfolyamot és most szeptember elsejétől már a minősé­gi ellenőrzéshez kerültem. Nem pa­naszkodhattam... Baritz Emese: — Vásárhelyen felvételiztem, de nem jutottam be. Tanítottam, tit­kárnő voltam, az idén a szakmun­kás-tanfolyamra jelentkeztem. De még el sem végeztem, már minő­ségi ellenőr lettem. Persze szeret­­­nék tovább tanulni, de csak a szak­mában, technikumba vagy almér­­nökire felvételizni, ha erre alkalom adódik. Pálfi Ilona : — Én a gyógyszerészetin próbál­koztam, mert szerettem a vegytant, fizikát, növénytant. Nem sikerült két évvel ezelőtt, az akkor még csak épülő cérnagyárhoz kezdték toborozni a fiatalokat Egy évig dolgoztunk, tanultunk Talmácson. Negyvenen voltunk lányok, vala­mennyien érettségizettek. Vizsgáz­tunk. Az első tizet laboráns-tanfo­lyamra küldték. Én is köztük vol­tam. Januártól dolgozom itt a la­borban. A munkám közel áll egy­kori vágyamhoz. Már kategória vizsgára is állhattam, a fizetésem jó. PEDIG MÁR JELENTKEZNEK Széll Kálmán, a mester elisme­ri, hogy a kezdet valóban nehéz a lányoknak, s elsősorban azért, mert zavarja őket, hogy ugyanahhoz a munkához nagyobb végzettséggel állnak, mint a munkásnők többsége. Pedig ez a többlet előbb-utóbb hasznukra válik, mert az üzem kö­zülük választja ki a brigádvezető­ket, a minőségi ellenőröket, őket küldik laboráns-tanfolyamra, tech­nikumba, mesteriskolába. A Talmá­cson végzett lányok esetét említi­­ egytől egyig felelősségteljes munka­helyen dolgoznak. De: a cérnagyárba nem vesznek fel több munkást Pedig már jelent­keznek az idei végzettek. Jövőre indul az új gyapotfonoda. Hatezár szakemberre lesz szükség, tanfo­lyamra pedig 150—200 embert kül­denek. Ám miért csak ezután ! Miért nem igyekszik a­ textitipari kombinát a fonoda építésével egy- időben kinevelni az új gyár szak­ember-gárdáját ? Lám, a cérnagyár tavasztól őszig szakmunkás-hiány­­nyal küzdött, pedig már jó előre megkezdte a szakmunkás-képzést.« Úgy látszik, néha saját kárán sem tanul az ember. Kovács Erzsébet Ifjúmunkás 3 Akinek szárnyai nőttek Egy csomó közmondás közül most az tűnik nekem a leginkább lehango­­lónak s egyben könyörtelenül igaznak, miszerint senki sem lehet próféta a saját háza táján. Valahogy így szól ez a mondás, amit nagyon nekikeseredett hangulatban mond ki az ember s le­gyint is hozzá. Pedig ebben a mon­dásban annyi, de annyi a szomorúság, hogy inkább attól nem tud szólni az ember, nem tudja elpanaszolni a ba­ját, csak legyinteni képes és mozdula­tában lemondás meg fáradtság van. Ha egy kicsit belegondol az ember, rájön, hogy ez a bölcs mondás, bár rengeteg esetben bebizonyíthatóan és könyörtelnül igaz, mégis rossz, szinte gyűlöletes. Amikor nekivágunk vala­minek, erőnket, gondolatainkat neki­­feszítjük a magunk elé tűzött felada­toknak, küzdeni, akarni vágyás dolgo­zik bennünk. Sokan vannak: szülők, barátok, nevelők, akik biztatnak. Ki­nek nem kell a biztatás, kit nem segít az elismerés ? Velük kap szárnyakat az ember. Itt van például egy fiatal váradi fényképész esete. Már évtizede a fo­tózás ad neki önmagát becsülő, egyé­niségét kifejező munkát. Egy évtized­nyi tanulás, keresés, töprengés, pró­bálkozás és felmérhetetlen küzdelem után a Fényképész Művészek Egyesü­letének tagjaként kiállíthatott a fő­városban. Kiérdemelt siker — mond­ják ismerősei, a kiállítás látogatói. A fényképész mégis elégedetlen, inkább szeretne másfajta elismerést: otthon, Váradon, a fényképész szövetkezetben. Ahol pedig nem jut képességének megfelelő munkához. Bár a fényké­pészeknek szemük van, látják, már évek óta és elismerik, hogy amit tam­nál, az jó : művészet. Mesterségét fej­lesztette művészetté, ennek az ember­nek szárnyai nőttek, de nincs hol ki­próbálnia őket. Ezért csüggedten le­gyint ,de elismétli a prófétáról szóló mondást. Amit magam is nagyon rossznak tartok, mert mindenkit le­hangol. S mert tudom, hogy ez a fényképész elismert „próféta“ lenne valahol máshol, csak éppen Váradon nem, mégis biztatnom kell, maradjon és küzdjön, ahogy eddig tette. Mert nem benne és nem is a közmondás­ban van a hiba. Tor Károly

Next