Ifjúmunkás, 1980 (24. évfolyam, 1-39. szám)
1980-02-03 / 5. szám
Iсо 'CD X)1-1 'CD Ф Л B ОN pontban a Temesvári Tudományegyetem felé arra gondolok: jó lenne „fülön csípni" néhány tűzkeresztség előtt álló gólyát, akik életük első igazi — mert a felvételi „más" — szigorlatára készülnek. Mik a gondjaik, bíznak-e magukban, kitől és mennyi segítséget kértek, illetve kaptak... Kilenc óra — a büfé teljes kapacitással üzemel. Kávé mellé fújják a füstöt és a szöveget. Leülök ahhoz az asztalhoz, ahol van még egy üres szék. — Nem zavarok? — Óóóó... — hangzik két szippantás közben. — Filósok vagytok? — Közgazdászok, másodévesek a pénz- és könyvvitelen — mondja Stancu Gligor. — S te? — Csak volt diák, sajnos. Jelenleg újságíró. — S kérdezősködni akarsz ... — Csak érdeklődni, hogy bírjátok-e a hajtást. — Hajtani kell, ez az igazság. Tíz-tizenkét órát is egy nap. Ami persze nem mehet szünet nélkül... Különben is a tegnap vizsgáztunk prekapitalista és kapitalista pénzügyből. — Te igen, mi még nem — pontosít fehéren világító blúzában Vékony Magdolna. — — Év közben tudtatok készülni? — Átlagban napi hat óra mellett bajosan. — Természetesen készültünk — siet társa segítségére Stancu Gligor. — A szemináriumokon mindenképpen szükséges, hogy az éppen megtárgyalandó kérdéseket ismerjük, hogy hozzá tudjunk szólni. A szemináriumi szereplés a vizsgajegybe is beszámít. — Az előadásokon készített jegyzeteken kívül még miből készültetek? — Természetesen, elolvastuk az idevágó bibliográfiát is... amennyiben lehetséges volt. — Ez utóbbi megjegyzése Gligornak halkabbra sikeredett, mintha csak önmagának mondotta volna. — Elolvastuk Văcărel Iulian könyvét a prekapitalista és kapitalista pénzügyekről — mondja Magdolna. — ... Meg tanárunk, Cérna Silviu cikkét a Revista economice-ból — fűzi hozzá Sinka Mónika. — ...És Marxot is forgattuk — kap észbe Gligor. Az órámra pillantok, fél órája ülök az asztalnál, nem szeretnék visszaélni senki türelmével, elköszönök. Cérna Silviu egyetemi tanársegéd megmutatja a belépő lánynak, honnan húzzon tételt. Odaáll az asztal elé, szeme egyik papírlapról a másikra ugrik, többször kinyújtja, visszakapja a kezét. Majd leül a második asztalhoz, s szájába veszi golyóstollát. Közben már Bălăşoiu Dumitrué a szó. Nyugodtan, ütemesen, meggyőzően beszél. A tanár meg is állítja, illetve kéri, hogy térjen át a második kérdésre ... Ezt sem kell végigmondania. Majd egy kérdés a marxisták előtti közgazdászok hozzájárulásáról. A válaszban a nevek kiejtése helytelen de a tartalmi vonatkozások helyesek, Bălăşoiu tízest kap. Akárcsak a következő vizsgázó, Bîrcă Geta, aki ugyan hadilábon áll a humán műveltséggel, s nagy olvasmány-élmény sem sugárzik az általa mondottakból. Viszont alaposan bevágta az előadáson hallottakat. Közben mintha a kedélyek megnyugodnának, hogy a vendég jelenlétében is lehet jól vizsgázni, az előttem ülő lány kinyitja addig összeszorított markát, kabalamackójának megnyomorgatott fülét és karjait próbálja helyrehúzogatni. . . . Brindescu Mirela 8-ast kap. Gáli Ágnes tízest. — Gratulálok. — Köszönöm. Annak külön örülök, hogy jól indul az idei év. — Sokat készültél? — Év közben átolvastam egyszer az anyagot, s most, a vizsga előtti három napon még egyszer átvettem. Szép tételt kaptam,, szabadon beszélhettem. Nem kellett szó szerint bevágott anyagot visszadnom. — A következő vizsgád? — Iparszervezés, éves anyag. Nehezebb lesz. De van rá egy hetem, tehát csak elég kell legyen. De ma már nem teszem könyvre a kezem, ünnepelek. Elmegyek sétálni... Kipillant az ablakon, éppen apró szemcsés hópelyheket kavar a szél, nem túlságosan csábító. — ... Vagy elmegyek moziba. Ma nem számítanak az órák, holnaptól a perc is fokozottan értékes lesz. Újabb vizsga — újabb izgalom. És feltehetően: öröm. — Jól szerepelnek a diákjai — mondom Cerna Silviu egyetemi tanársegédnek, aki az idén adta le először az anyagot, mert a professzor megbetegedett. — Ma vizsgázik a harmadik csoport, és még senkit sem kellett megbuktatnunk. Az is lehet, hogy szeretik a tárgyat, aztán ez az első vizsga, még nem fáradtak. — Úgy tűnik, mintha csak az előadáson hallottakból „élne" a társaság. — Így van, sajnos. Talán a nagy óraszám miatt is. Pedig alaptárgy ez. Év közben többször említettem, hogy ha hozzáolvasnak, más megvilágításba kerül az is, amit az előadásokon lejegyeztek és mostanra szépen elsajátítottak. — Észrevettem, hogy mennyire ragaszkodnak egy bizonyos megfogalmazáshoz. Ha másmilyenre sikeredett egy mondat, kiigazították. Aztán a nevek kérdése ... — Ez még líceumi örökség. Ott kellett volna egy kevéssel több humán műveltséget magukba szedniük. És talán az olvasás igényét is. — Jobb, vagy gyengébb évfolyam ez az előbbieknél? — Szerintem mostanában több a kiemelkedő, az olyan fiatal, aki nagyon komolyan, céltudatosan készül eljövendő pályájára. A középmezőny vékonyodott ellenben, a több jó mellett általában több a gyenge is. De ebbe az évfolyamba ilyen alig került. Sok a magas érdemjegy is, amellett, hogy nincs bukó. Útban hazafelé benézek a főtéri könyvesboltba. Új könyvek érkeztek, elég sokan válogatnak a pult mellett. Két lány a Kriterion kiadású Németh László-drámát nézegeti. — Egyetemisták? — Igen, az iparvegyészeten. Minden sikeres vizsga után három könyvet vásárolok! — Hát akkor, sok új könyvet! Bodó Barna Ifjúmunkás 4 _ 15. Kérdem ügyvéd barátomat, sok dolga van-e, mert szeretnék vele beszélgetni. Nincs semmi különösebb dolga, válaszolja, csak egy rövid, kis ügye van, egy válóper, aztán diskurálhatunk ... Elhiszem, hogy a lopások, csalások, sikkasztások stb. mellett a házassági bontóper kis ügynek, amolyan ujjgyakorlatnak számít azok szemében, akik nap mint nap a törvényszéken sürögnek-forognak, tevékenykednek; én viszont, zöldfülű lévén (hála a szerencsémnek!) első nap úgy becsavarodtam néhány, a válóperes tárgyalóteremben töltött óra után, hogy alig találtam meg az utcára vezető kijáratot. Mitől? .. Elől a hosszú asztalnál ül az elnök talpig feketében, balján a jegyző (hogy miket kell szegény nőnek végighallgatnia fiatal kora ellenére!). Az elnöki asztallal szemben, egymástól a lehető legtávolabbra két asztal van székekkel. Az egyiknél a huszonéves, divatosan öltözködő, kedvesen mosolygó, édes feleség, elegáns, jóképű ügyvédjévé, a másiknál az alacsony, mogorva, ellenszenves férj talán az egyetlen olyan marosvásárhelyi ügyvéddel, aki nem sokat ad külsejére (vajon, miért pont ez tetszett meg neki?). A férj indította az eljárást, a feleség válasziratot nyújtott be. (A válaszirat és az előzőkben bemutatott viszontkereset közötti lényeges különbség az, hogy az elsőben az alperes a házasság felbontását mindkét fél hibájából kéri, míg a másodikban megfogalmazott óhaj, csakis a felperest tekintsék hibásnak.) Behívják a tanúkat, névsorolvasás, mind az öt itt van, négyet kiküldenek a folyosóra, marad az első, egy postás. Az elnök megesketi, hogy csak az igazat mondja, és semmit sem hallgat el abból, amit tud. Hosszú vallomás lesz, gondolom, egy postás sok mindent tud ... — Kérem szépen, az úgy van, hogy én szinte mindennap láttam őket, mert hordtam nekik az újságot, ők előfizetők voltak, én pedig, ugye, postás vagyok... —ereszti megnyúlásra az öreg már az elején. Hosszas csevegésre készülhetett, kényelmes pozíciót vett fel, szétterpesztette lábait, így egyenlően oszlik meg a testsúly, s nem zsibbad el semmije. — Azt mondja, amit a házaséletükről tud — szól rá az elnök, mielőtt a tanú belekezdene abba, miként lett ő postás. — Hát kérem szépen, én annyit tudnék elmondani a házaséletükről, hogy ugye, ezek mégsem élték azt az igazi házaséletet, ez nem volt egy jó házasélet, az biztos! Enynyit el tudok mondani. — S miért nem éltek jól? — kérdi az elnök, mert az öreg váratlanul abbahagyta. — Azért kérem, mert ott, ahol nincs megértés, azt nem lehet jó házaséletnek nevezni, mert a jó házasélet titka . .. Nem sikerül most sem megtudnom a titkot, mert az elnök nem hagyja kibontakozni a postást, pedig az hatalmas lendületet vett a Bevezetés a jó házasélet titkaiba című értekezésének megtartásához. — Melyik volt a hibás azért, hogy nem éltek jól? — Hogy-hogy melyikük?! Hát a feleség, kérem, persze hogy a feleség ! — Mit csinált? — Az kérem, nem csinált semmit. Éppen ez az, hogy nem csinált semmit. Nem viselkedett rendesen a családban, ez sem a gyerekekkel nem foglalkozott, sem a nevelésükkel. Ez nem szeretett otthon ülni, csak sétálni szeretett, kérem szépen. Mindennap láttam, mert ugye, ott hordom ki a leveleket meg az újságot. — Más valamit látott vagy hallott? — Hát ez nem elég, kérem?! De elég. Sem az elnöknek, sem az ügyvédeknek nincs kérdésük az öreghez, az elnök ebből a vallomásból a következőket diktálja le a jegyzőnek: ,,A felek közötti egyetértés hiánya az alperesnek a családban tanúsított nem megfelelő viselkedésének tulajdonítható, aki nem foglalkozott a gyerekek fejlesztésével és nevelésével, a sétálás tetszett neki.“ Ha nem is ilyen formában, de ezt talán a postás is el tudta volna mondani egy mondatba sűrítve, ha valaki szól neki, hogy gondoljon a táviratok szövegeire, tömören a lényeget, „kéremszépenek" s önéletrajz nélkül. A férj testvére is tanúskodik. (Válóperek esetében a családtagok vallomásait is figyelembe veszik, abból a feltételezésből kiindulva, hogy az intim— már amennyire intim — részleteket az úgynevezett feleken kívül az anyósok, apósok, sógorok ismerhetik a legjobban.) Nem szükséges különleges jóstehetség annak előrelátásához, kinek a pártján fog állni. Mondja is keményen és rendíthetetlenül, hogy járt az öccse lakásán, amíg együtt éltek a házastársak, és bizony-bizony a feleség nem foglalkozott a háztartással és a gyermekekkel, úgyhogy most már kétség nem fér hozzá (pláne, ha az eskütételeket is komolyan vesszük!), a postásnak jó szeme van. De a testvér súlyosabb dolgokat is felhoz sógornője „nem megfelelő viselkedésének" bizonyítására (rövidített szöveg, az elkalandozó gondolatokat visszaterelgető elnöki közbeszólások törölve) : — Az öcsém felesége félnormával ugyanabban az üzletben dolgozott, mint az én feleségem ... Nem sokkal azután, hogy odakerült, az emberek beszélni kezdték, hogy mindenféle férfivel látják beszélni, főleg fiatalokkal és nőtlenekkel ... Egyszer aztán, amikor az öcsém munkából tért haza, nem kapta otthon az asszonyt, eljött hozzánk, nálunk is kereste, végül a szomszédban találtuk meg éjjel kettőkor két nőtlen fiatalember társaságában... Itt, a válóperes tárgyalóteremben mindig éber kell hogy legyen az, akinek éppen részletezik a boldogtalanságát, tudhatja ezt a feleség, mert — bár továbbra is mosolyog — a tanú utolsó mondatának a befejezése előtt elegáns ügyvédjéhez bújik és súg valamit a fülébe. A vallomás befejezése után az ügyvéd már tudja, mivel támadhat, kéri az elnököt, kérdezze meg a tanút: — Van-e tudomása arról, hogy abban a házban lakott egy idősebb asszony is, aki a felek gyerekeit gondozta, és aki akkor, éjjel kettőkor otthon tartózkodott? Igen, válaszolja a tanú, s ezt is odagépeli a jegyző a vallomás végére. A férj harmadik tanúja egy betegnyugdíjas férfi, aki azonban nem beteg annyira, hogy ne avatkozzon a nem rokon, csak ismerős fiatalok házaséletébe. Elmondja (szintén jókora kitérőkkel, körülírással), hogy többször látta a feleséget egy fiatalember társaságában, sőt annak lakásán is, s ezt a férj tudomására hozta. Azt is tudja, hogy k 1l feleség egy másik községbe költözött, összeállt egy fiatalemberrel, akitől két gyereket is szült. Várom, hogy valamit suttog a feleség ügye képviselőjének — lehetőleg valami olyasmit, hogy mindez nem igaz, s aztán jön majd a leleplező keresztkérdés —, de nem, az asszonyka csak mosolyog, igaz, meglehetősen zavartan. Hát ha így állnak a dolgok, akkor jogosan mérges-morcos a szegény férj, állapítom meg, s most már egyáltalán nem értem, hogyan tűnhetett, édesnek, kedvesnek ez a cifrálkodó, szédelgő fiatalasszony. Felháborító!... Mielőtt elfogultságom teljesen elborítaná ítélőképességemet, behívják a feleség első tanúját, a szomszédasszonyt. Nyugodtan, tagoltan mondja (igen, mert nem hallotta, amit én!), hogy a feleség törődött a háztartással és a gyerekkel. Persze, mi mást mondhatna, mint az előbbi „hozzászólások" ellenkezőjét... Aztán mást is mesél („meghúzott" változat): — Egyik este átjött hozzám a feleség, úgy tíz óra fele, és hívott, menjek neki segíteni. A férjét az útszéli árokban találtuk, ott feküdt, be volt rúgva, nem is tudott magáról. Mi ketten cipeltük haza . . . Sokszor jött késve haza a munkából és ilyenkor ittas volt, sokat ivott. . . A feleség második és egyben utolsó tanúja is nő (de még milyen!), mégpedig a húgicája, s amit elmond, az is döbbenetes (részletek): — A férj iszákos volt és későn járt haza. Egyszer, amikor az első kislány még egyéves volt, leesett, s az apja belerúgott, hogy az a pici baba begurult az ágy alá. A nővérem lehajolt, hogy felvegye, erre a férje akkora pofont adott neki, hogy ő is beesett az ágy alá .. . Nagyon féltékeny és brutális természete van (a férjnek), nem akart sétálni a feleségével, sem szórakozni járni. Valami ismerőseinknél esküvőn voltunk, a nővéremet felkérte táncolni egy kollégánk. Erre fel a férje odament, és kihívta az illetőt az udvarra, jól megverte, és még a kést is bele akarta szúrni. Azon az estén még édesapámat is meg akarta verni .. . Miután megszületett a második kislány, azt mondta (a férj), hogy ez nem az övé, és hónapokig rá sem nézett. Nagyon féltékeny volt... Ha a nővérem reklamált, azt felelte, mehet a szeme világába, vissza a szüleihez... Egyszer egy hétig nem jött haza (a férj), s amikor megjelent, megfenyegette a nővéremet, azt mondta, menjen haza a szüleihez, mert ha legközelebb hazajön és otthon találja, megöli. Mikor megfenyegette, elmentünk édesanyámmal együtt, és ott aludtunk a nővéremnél. Ő (a férj) azon az éjjel behozta a fejszét, és betette az ágya alá, úgy aludt. Reggel, miután felkeltünk, valamiért kimentünk anyukámmal, ekkor meg akarta ütni a nővéremet a fejszével, kitörte az ablakot, nagy cirkuszt rendezett, ki akarta dobni a gyerekeket az ablakon... Ez rettenetes! Hol a csecsemőt rakja az ágy alá, hol a fejszét, hol a feleségét... Hát lehet ezt a vallomást tovább hallgatni? Férjnek nevezhető az ilyen?!.. Jöjj te, a nyelvi kifejezések szabályos, ritmusos, kötött formájában fogalmazó művész, jöjj Propertius, és mutasd meg neki: van különbség az indulatos bika és a felháborodott ember (pardon, költő) között! „Nemcsak az indulatos bika ront rá arra, ki bántja, birka se tűr mindent, megböki elleneit, s én mégsem szakítom le ma testedről a ruhádat, zárt ajtódat sem nyomja be este dühöm, sem befont hajadat nem tépdesem én haragomban, öklöm nem sújt rád, én nem ütök sebeket. Ily csúfos viadalt a paraszt végigverekedhet, mert a fejét soha még nem körítette babér." Néhány nap múlva (vagy ötven válóperes tárgyalás meghallgatásától edzetten) csaknem fásultan vettem kezembe a fenti ügyet megörökítő dossziét. Valamelyest felélénkültem a „lefordított" tanúvallomások szövegeinek olvasásakor és a feleség négy lányának „leltározásakor". Az asszony ugyanabban a stílusban keresztelte őket, mintha mindegyiknek szánt volna egy „ünnepnapi" és egy „hétköznapi" nevet. Íme a négy piciny nővér névsora: Cecilia-Mária, Melinda-Éva, Renáta-Erzsébet, Kinga-Rozália. A sok hivatalos irat és szöveg között találtam egy kis, gyűrött papírdarabkát, az egyik oldalán egy bevásárlás utáni öszszeadás: mennyibe került a vaj, a kenyér, a szappan, a szalámi ... A másik oldalon a feleség üzenete férjének (a férj tette le a dossziéba bizonyítékként): „Én úgy határoztam hogy azért nem is kerestem lakást hogy nem fogunk egy helyre költözni vagy együt élni ami volt el telt de így maradunk ahogy vagyunk a barátságot fen tartjuk a gyermekekért de együt nem élünk egyáltalán mert úgy sem lesz jó életünk ez az én legutolsó véleményem és határrozatom és tovább még beszélünk róla hogy mi lesz az eljárás." Mi volt az eljárás — ismerjük. Úgy látszik, mégsem beszélték meg idejében.