Ifjúmunkás, 1983 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-30 / 5. szám
12. Szerkeszti: Hadházi Zsuzsa (új tollak) Gergely Tamás (próza) Nagy L. Róbert (vers) Zsigmond Zoltán SZÜLŐFÖLDEM SZAVAK SZÜLTEK VERSÉ IDEGZÖDTEM FOLDSZAGÚ EMLŐK TEJÉN CSILLAGŐRZÖ ANYAÖLBEN NÖVÖK HOZZÁD I ÚJRA VÁROM Szavak... ezerarcú fehérek simuljatok hozzá földi fények ... szelek, esőverte fenyők, homlokára omolva szépen — mint örök élő képek. S ti megőrzött szombat délutánok hozzátok újra meg újra — lesem a tornácon — az egykori mesékkel megrakott Hátizsákot. Gál Éva Emese SZEMBEFUTÓ képernyő szemcsés szerelmeink kivénültek a mesejátékokból báb.Figurák eltévedt rezgése ölelésünk mosoly a belenyugvás reflexe szimmetrikus tükörkép szembefutó önismeret napok kényszerzubbonyában élni egy végtelen zártosztály őslakójaként odakünn az épeszűek egyformaságában valakik szeretkeznek lakkozott rács bőrödön ablaktömeg neutron—ember egysejtű félelme lappang a szóban mint a láz önkényes ítélete csend derékba metszett föld fa fű fény virág mondjatok le a halandó utolsó kívánságáról és ne éljetek ősi halált PEREG miért akartok másról beszélni két leengedett sorompó között kattog a csend üres vagonok futnak át rajtunk ablakaikban menekül tőlünk a táj itt már nem ölel senki utolsó szerelem jogán és nem olvas fel piros verset a nyárról mert pofonoktól lilák a szavak és a nyár fekete a napfogyatkozástól miért beszéljünk másról a mi arcunk adózik önmagával az időnek ekéje végigzúg a testen évek termése markába pereg homlokunkat öklébe gyűrt és kiürített játékdobozokkal ajándékoz meg bennünket egy-egy fennmaradt ünnepen CSEREPEK I. Mikor a dér szemcséit, Felszedegeti az ébredés, És anyám diszitette szavakkal Kél a Nap, Por hull a némaságra, S a kéz simítására, Vonallá keskenyül a végtelen, A nehezülő pillanatok, Jéggé dermednek az ébredésben. Időnk felgyorsítjuk És rohanunk a csendben, Fehérből gyúrott emlékeink között, Verejtékes arcunkon, Sóbálványok árnyai suhannak A megsemmisülés felé. CSEREPEK II. Mögöttem haladt az idő, S előttem volt még a zűrzavar. Gránit párnán szunnyadt az értelem, És kegyelemért könyörögtek a gyermekévek... S aztán, Atomnyi közel jöttek, kusza szerelmek, Esős éjszakákon, görcsös félelmek, És elfeledtem: A szép esti imákat, Átomba ringató álmodozásokat, És a megnyugtató szavakat... Mi maradt helyettük? Egy gyönyörű világ, Egy konok világ, Hajszolt és hajszoló, Megtört és megtörő... emberáradat. Panek Sándor A SZOBA RENDETLENSÉGE — festmény — bezárnak felbukkannak vándorolnak tettenélnek botladoznak koppannak megtérnek megrohannak vallatnak hallgatnak porosodnak Ítélkeznek ijesztenek félnek féltenek jönnek mennek elidőznek eltűnnek lebegnek bűnhődnek vetkeznek megbújnak leselkednek virrasztónak regélnek ostromolnak kizárnak szabadok a tárgyak Ifjúmunkás G Huma János 1982-ben lapunk két belső munkatársának jelent meg kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában. Mellékletünkben ezekből a fiatalokról és fiataloknak szóló kötetekből adunk közre ízelítőül egyegy részletet. Tar Károly Karbantartók Azt hitte, a talicska jó lesz, de amikor roggyantott lábbal lehajolt, hogy megemelje, tetőtől talpig ellepte a verejték. Pedig előzőleg csak egyetlen zsák cementet dobott a talicskára. Valami furcsa remegést érzett. A körülményes nekikészülődés úgy megviselte, mint a helyi csapat részeges jobbszélsőjét a soron kívüli lefutás. Később mégiscsak rászánta magát, lassan, óvatosan felemelte a terhet. Kiegyenesedett. Szorosan behunyta a szemét, állt mozdulatlan. Elképzelte, hogy a kerék hirtelen elindul, és valamiképpen kicsúszik kezéből a talicska. Percnél többet állt így. Csend volt körülötte. Falusi, vasárnapi csend. Máskor észre sem vette, most hallotta, hogy éleset, bántóat csikordult a toronydaru. Megpróbálta legyűrni felhorgadó félelmét. „Amikor a daru ledurrantja a kiürült tartályt. Akkor...“ — fogadkozott magában. Figyelt, feszülten. A jól ismert zajra aztán csakugyan elengedte a talicskát.“ — Jajj!“ — tompa nyögésével egyszerre roggyantott, hátrafeszített fejét hirtelen előreengedte. Lassan felnyitotta a szemét. A spárga ernyedten lógott ki a szájából. Egyik végét a szemfogára, a másikat a talicskába vert, görbített szeghez kötötte. Bosszankodva tapogatta az arcát, beteg foga szilárdan állt a helyén. Félórája hiába próbálta, nem tudott megszabadulni tőle. Maga alá húzott egy üres szerszámosládát, ráült. Pihent. A fémbódé sivársága elszomorította. A karbantartók különben kedvenc tanyája, tele volt mindenféle foghúzáshoz használhatatlan Tar Károly: Pléhmadár (novellák, karcolatok), Kriterion, 1982. holmival. Mint szörnyű orgia után a részegek, a munkapadon ájultan hevertek a szerszámok. A satu vasporos szájából kicsorbult pofa vicsorított. Olajosfekete és szurtos volt itt minden. Lába alól felvette a rozsdás fűrészlapot, és elvágta, elfűrészelte vele a spárgát. Fájdalmában fel s alá járt a bódéban. Puha rézdrótot szedett elő az egyik fiókból, hurkot formált, ráillesztette fájós fogára, szorosan rácsavarta, meghúzogatta, kipróbálta, sziszegett hozzá. Visszaült a lábára, és a drót másik végét a talicskához kötötte. Szuszogott, nyögött, káromkodott. Megemelte a talicskát. Amikor a rémítő, állati bőgőshez hasonló nyögésen is túljutott, az ijesztő csöndben meghallotta-meglátta a mosolygást. Tömzsi állt a vaspántos, üveg nélküli ablakban, két puha kezével a rácsba kapaszkodott. Mögötte a többi karbantartó. Hahotájukat finom remegéssel párosult vigyorrá fogták vissza. A láda elől, amelyet Gatyás gondolkozás nélkül röpített feléjük, leléptek. Mint a nézők előadás végén, amikor már tudják, a vetítővásznon nem jöhet más — ezt csalhatatlanul megérzik —, csak a filmet befejező felirat. A bódé környékén kitört a röhej. — Beveszed az érzéstelenítőt? — A résnyire nyitott ajtón valaki vodkásüveggel kínálta. Gatyás tudta, hogy víz van az üvegben. Könnyen eltalálta egy reszelővel. A kéz gazdája felüvöltött. Tömzsi feje újra megjelent az ablakkeretben. Gatyás egy fiola nyugtatót kotorászott elő munkaruhája zsebéből. Megpróbálta elolvasni rajta a feliratot. — Franciául tudtok-e? Kinn abbamaradt a röhögés. — Sakkozni is ... — hallatszott a tétova válasz. — Na, akkor, Marsá franca! — ordította Gatyás, és mérgében teljes erejével nekirontott talicskájával a bódé ajtajának. Kivágódott, döndült az ajtó. A kárörvendő, vidám csoport szétpreckelődött, mint a pocsolyák vize a gépkocsikerekek alatt. Gatyás szitkozódva fordult egyet a talicskával a bódé előtt. Később az ajtóval próbálkozott. Hátát nekifeszítette a munkaasztalnak, fejét hátramerevítette, miután kikötötte a fogát az ajtópánthoz. „Teljes erőmmel kirúgom a vasajtót! Súlya amúgy is könnyen kifelé viszi... Kimozdul helyéből ez a nyamvadt fog! Megpróbálta. Csodálkozott azon, hogy nem tudja megtenni. Katonakorában ismert egy falusi legényt, aki tüzesre melegített piszkavasat forgatott odvas zápfogában. Dőlt a füst a szájából, villámlott a tekintete, a bűztől többen — ő maga is — rosszul lettek. Tehetetlenül ült a bódéban, nyögött, keményen gondolkozott. „A fájdalom és a félelem fordított arányban áll egymással. Az eszünk törlőrongy lehetne, hogy — miként az iskolatáblán a hibás számokat szoktuk a szivaccsal — szétmaszatoljunk vele minden tökéletlenséget. “ Mire csoporttársait újra a bódéhoz vonzotta a kíváncsiság, Gatyás sárga, véres gyökerű foga, mint dicsekvésre méltó vadásztrófea, ott lógott a beüvegezetlen ablakban, a kifényesedett rézdróton. — Bámuljátok csak ... — bíztatta őket Gatyás dühös, büszke vidámsággal. — Nem gondoltátok rólam, hogy kihúzom, mi? Tömzsi bedugta a fejét az ajtónyíláson. — Jövünk kajálni... Gatyás kiköpött egy pofa vért. Tovább takarította a bódét serényen. — Vagy két lej értékűt ma is dolgoztunk már ... — jegyezte meg gúnyosan a csoportvezető az ebédszünet végén, és komótosan rágyújtott. — Amíg járnak a gépek, a karbantartó aludhat nyugodtan — replikázott kivörösödve Tömzsi. Gatyás semmit semm evett. Olvasta az újságot. Inkább csak nézegette, forgatta. — Féltél? — kíváncsiskodott Tömzsi, és közelről gusztálta a trófeát. — Titeletek igen...és az emberektől is általában ... Ugyanis, ha nem tudnátok, mindnyájan be vagyunk kerítve ... hülyékkel. .. Tömzsi cöcögetett. — Az orvosra haragszol, mi? Mert nem volt kedve a foghúzáshoz ... — Tegnap megismerkedtem egy csupa ész emberré ... Komolyan mondom — szólalt meg a pillanatnyi csöndben az új fiú —, a történelem a kisujjában van ... — Áááá — az öreg valami nagyot akart mondani. De ő aztán csak legyintett. Eszébe jutott, amit már a reggeltől az ebédszigeti tereferére tartogatott. Tudjátok, ugye, hogy velem egy házban lakik a legjobb focikapus? Nahát. Szóval vasárnap reggel becsenget hozzám egy copasz aktatáskás. Kérdi, hol akik a focista. Ugyanis a nevét még nem írta ki az ajtóra. Mutatom пей az átellenben levő ajtót. Csenget. Degeszre volt tömve a táskája. Nyűik az ajtó. Bemegy. Később hallom egy másik szomszéd hangját a lépcsőházban. „Mi van, főnök? Eladtad a mécsesét?...“ Kinézek, látom, megy el a kopasz. A táskája hpos. Akkor én már tudtam, hogy a meccsre nem érdemes kimenni... A csoportvezető szótlanul fújta a füstöt. Elkérte Gatyástól az újságot. — Világ jó emberé, egyesüljetek! Legközelebb ezt írják i ide fel — mutatott a fejléc fölé. Csakhogy ehhez is jó adag bátorság kell! — És rengeteg jó ember... — csatlakozott Tömzsi, és még hozzátette: — Ha lesz! Csak Gatyás nem volt. Hallgatott keményen. Kegyetlenül sajgott a foga helye. Azzal vigasztalta magát, hogy most már semmi értelme annak, hogy mindenféle suta szóval, félig gondolt gondolattal elhessegesse a félelmét. Korábbi dühös kínlódására visszaemlékezve tudta — biztos volt benne — keserűbb- rossz ma már úgysem jöhet. Illendő, hogy valami öröm után nézzen. , Közölni vágyók figyelmébe! Felhívjuk mindazok figyelmét, akik irodalmi-művészeti alkotásaikat az IM- ben szeretnék közölni, hogy mellékletünket februártól újból Lázár László szerkeszti. A küldeményeket kérjük a következő címre postázni: Lázár László, 4300 Tîrgu Mureş, c. p. 37. Hevesi József A TIZENNEGYEDIK monológ szálka lettem a világ szemében ami a puskacsőnél is rosszabb a bizonytalanság a félelem harsonái agyamra csapnak s a döbbenetben rámcsomózzák a csendet hőssé hűlök bűntudatlan bűnökért miközben a világóra tova rohan messiás síneken PARANCSOLAT tiszteld a kort mint önmagadat NYÁR szemedbe lopja magát e táj szikesek ormain * szélkutya vágtázik pipacs ruhájában lángra lobban a nyár CÍM NÉLKÜL lerobbant motorzaj keskenyedő vége a hajnali ébrenlét keserves bére FÉNYLŐ HIEROGLIFA bizonytalan lépteid a teremtés logaritmusai bizalmam számláit gyarapítják szavak bársonyán állsz mint tekintetek kereszttüzében fénylő hieroglifa ‘3 ‘ON P, '•'"a C2e „Fauszta“. A borítékra nem írtad rá a címedet, így a listát sem küldhetem, s a verseket sem elemezhetem részletesen. Röviden annyit, hogy a versben nagy szerepe van a sejtetésnek, nem kell mindent kimondani, megfogalmazni: »„..meghalt az az irigy / görcs / pénzsóvárgás / mi képes átkozottá tenni a szegényt?“ Vigyázz a bevett szóösszetételekre, túl sokat használsz még mindig belőlük: „merev szobor“, „véresre harapott nyelv“, „nyögve hajtod meg“ stb. Néhol pontatlan a fogalmazás: a valóság nem szisszenhet ki a márvány-mozaik között csak közül. Több figyelmet. Írd meg a címedet, és ha van új versed, küldj meg. B. A. — Székelyvécke: versei túlságosan gyerekesek, szimbólumai túl naivak semhogy bármivel is bíztathatnám: héjjasereg köröz — / a kis madarak / ijedten szerteszét rebbennek.“, „ekkor felfedeznek valami eredményt (mármint az utánunk jövők — H. Zs.) / azt hogy körvonalazódni kezd az ég / és megállapítják hogy ez nem lehet más , mint az eljövendő dús valóság.“ Nem tudom ki, hogy van vele, de szerintem egy eljövendő dús valósággal, amely ráadásul az ég körvonalazásából áll, nem sokat érünk. A magam részéről jobban szeretem a dús valóságot itt a földön, és nem az eljövendőkben, hanem a jelenben. Kíváncsi volnék prózájára, alkalomadtán küldjön néhányat. Cs. M. — Marosvásárhely: — Verseidnek kicsit múltszázadi romantika-ízük van, többet kellene forgatnod a XX. századi költők írásait, hogy megismerd korunk s korunk emberének problémáit. Ezeket a problémákat nem lehet egy másik kor (művészi) eszközeivel megragadni. Ha te azt, hogy mindennek két (vagy több) arca van a termő illetve nem termő szilvafa, diófa, szőlős példájával fejezed ki, akkor az olvasó hajlamosabb elhinni azt, hogy mégis mindennek egy arca van, mint azt, hogy igazat mondtál. Naiv és elcsépelt megfogalmazása az egyedüllétnek, hogy míg engem az „örvény húz, rángat“ a másik mosolyogva néz a partról. Ennek ellenére azt javallom, hogy az olvasáson kívül írjál minél többet, mert próbálkozásaid nem teljesen reménytelenek. Próbáld meg tisztázni viszonyodat önmagadhoz, s a világhoz, ez nem kevésbé fontos, mint a többi. Ha úgy érzed, hogy előbbre léptél, küldj meg! „Le vautour qui mordre“. Az, hogy csak 16 éves vagy, menti valamelyest a verseket, de nem menti a helyesírást. S különösen azt nem menti, hogy francia nyelvű jeligét írtál, holott anyanyelvedet sem ismered jól. Próbálj egyelőre a tanulásra koncentrálni, magadnak is, szüleidnek is ezzel segíthetnél a legtöbbet. Ne hidd, hogy bárki is kinevet, amiért nem születtél egy második Rimbaud-nak, aki tudvalevőleg ebben a korban a világirodalom gyöngyszemeit alkotta meg. Ha téged megnyugtat és boldoggá tesz a versírás, folytasd nyugodtan. Senkinek nem ártasz vele. P. P. — Gyergyóremete: Sajnos írásaid nem „érdemesek a megjelenésre“, s nem is bíztathatlak semmivel, mert XII. osztályos lévén még azt sem remélhetem, hogy előbb-utóbb megtanulsz helyesen írni. Kár, mert az ember egészen másképp látja a világot, ha tudja, hogy „A múló ifjúságot“ helyesen így kell írni: „A múló ifjúság“. És ez nemcsak a „képzeletben“ hanem a képzeletben — sőt, a valóságban — is így van. M. B. — Nagyvárad: „...telefonízű hangod / szívemen szinfóniát játszik / rakom a téglát / dőlnek a vágyak“ — nagyon recsegő lehet ez a szimfónia (legalábbis az általam ismert telefonkészülékek után ítélve), különösen, ha eközben téglát raksz, aminek következtében dőlnek a vágyak... Egyébként pedig mindkét, általad legnagyobbaknak ítélt versed átlagon aluli táncdalszöveghez hasonlít, tehát ismét le kell mondanom arról, hogy fényképet és rövid életrajzot kérjek tőled. Sz. Z. — Agyagfalva: Már többször előfordult, hogy ugyanazokat a verseket küldték be egyesek az Utunkhoz is és az Ifjúmunkáshoz is. Nem nehéz ezt észrevenni, ha az ember figyelemmel kíséri a megjelent jeligéket, kezdőbetűket és idézeteket. Ebben nincs is semmi, hiszen mindenki szeret több helyről véleményt hallani. Eddig azonban abban a csalóka hitben ringattam magam, hogy többé-kevésbé más kísérőlevelet mellékelnek verseikhez ilyen esetben a szerzők, mert az ember általában nem szereti ismételni magát. Tévedtem: a te kísérőleveled, amit K. Jakab Antalnak küldtél (megjelent Utunk 50.) szóról-szóra megegyezik azzal, amit nekem küldtél, így hát engedd meg, hogy most én is ismételjek. Nem magamat ugyan, hanem K. Jakab Antalt, akivel tökéletesen egyezik a véleményem. Legalábbis, ami a te verseidet illeti. Lapozd fel mégegyszer az Utunkat. G. E. — Homoród Gyepes: A szaklíceum I. évében még ilyen sorokat is írhatnak az emberek: „Ami elmúlt vissza nem tér / Úgy elmarad mint egy háttér / E szép emlékké alakulván / Csak álmaidban simul hozzád“. Javaslom, hogy emlékkönyvbe vagy naplóba írd őket. Máshova ne! Sz. M. — Marosszentanna: Előző válaszom rád is vonatkozik, bár nem tudom, hány éves vagy. Egyedül a Magány című versed az, ami egy kicsit kiugrik a sorból, de ez sem annyira, hogy bíztatni tudnálak. S. M. Sepsiszentgyörgy: Petőfi a lehető legjobb tanítómesterek egyike, de Petőfit mégsem szabad utánozni, mint ahogy senkit nem szabad: „Itt születtem én, itt ezen a tájon / A baróti gazdag nagyhatáron“. Ez még hagyján, hiszen az ember első versében általában utánoz valakit, s általában Petőfit utánozza, de mit mondjak a következő sorokról: „Őseinknek bölcs jelszava, / Az utódaink jobb létjava / Mindent nekik köszönhetünk...“ Mármint kiknek? Őseinknek? Utódainknak? És mi az, hogy létjava?... Hadházi Zsuzsa Város Naplemente zzs és› •›*a 'Ö;e36 a taítiol leigli al Alexandru Brad SZABADON Éjjel, a gondolatok évszakában, Verset írok a konyhaasztalon, A hálószobában álmukban lehúzós képeken osztoznak a gyerekek. A szomszéd új nőt hozott, most sercegő lemezről önfeledten hallgatnak egy rekviemet, a fölöttem lakó délutáni váltásból érkezett, fürdővize vezetéket repesztve zubog, nem hallhatja, hogy a szomszédasszony, aki évente, háromhónapi szabadságát a hegyekben tölti, a fűtőtestet veri és idegbajos hangon perel. Éjszaka a konyhában, a szűrő nélküli cigaretták a hús nélküli paprikáskrumpli illatának behódolt birodalomban írok verset a szerelemről és a fájdalomról a falon túl alvó gyermekeimnek és a többinek, és nektek is, akik bársonyossá vagy lidércessé álmodjátok az éjszakát. Verset írok az otthoniak kínjait izzadó fehér kenyérről és fekete kenyérről és arról hogy álmaimban még gyakran rámbődülnek apám tehenei. A konyhában írom verseimet egyetlen vagyonomról, a hazáról, amelyért, a villamoslépcsőjén helyet könyökölve magamnak, minden reggel elindulok boádon... Stanik István fordítása Bodó Barna Amikor a pia az úr Köszöntöm, uram, Feri vagyok, a csapos ... Tőlem igazán elfogadhatja ezt a korsót. Hallom újságíró tetszik lenni. Volna egy kérésünk. Szeretném, ha betenne az újságba egy hirdetést. Kevesen tudnak erről az egységről. Vannak, akik itt a szomszédos blokkban laknak, és nem hallották, a kantinban vendéglő is működik. — Eléggé meglepő, az erre sétáló első nap megütközik ezen ... — El kell hogy mondjam, itt nemcsak inni, hanem enni is lehet. Fatányérost, mititést. Zenét is szolgáltatok a difuzorokban, szóval jó lenne egy kis reklám. Még kávét is főzhetek, van presszógépem. Sokan lentről hozzák a kávét, pedig, ha én beleteszem azt az adagot, olyan kávé jön ki, de olyan! — És a reklámcikkben mit írjak arról a kis verekedésről, amelynél az előbb ön, a csapos egyáltalán nem távoli szemlélő volt? — Viccelni akartak velem. Csakhogy ez nem megy, én nem értem Bodó Barna: Feleúton — útfélen (följegyzések, beszélgetések), Kriterion, Forrás sorozat, 1982, a viccet. Az a színtiszta igazság, hogy túl lágy vagyok ezekhez a fickókhoz, lágy úgy általában. Egyszer megpróbálták velem a játékot, az ugratást. Akkor nagy szerencsém volt, hogy én ütöttem először. Elintéztem a pasast, csak ezért nem verhetett meg. Mert megtette volna. Utána aggódtam egy kicsit, mit fog szólni a főnököm. Szerinte helyesen cselekedtem, ezekkel nem megy másként. — Igazán megértő főnöke van. — Az a magas fiú, Jócának hívják, na az bravúroskodott, hogy így a karaté, meg úgy a karaté, és felém vágott. Kissé letettem a földre. Odajön az a másik, s azt meri állítani, hogy azért tehettem le Jócát, mert Jivan elakasztotta. Jivan ilyet nem tesz, ő csendes gyerek, mindig csak csitít. De Jóca belekötött, hozzávert. Szegény Jivannak eleredt az orra vére. Neki rögtön elered, egy kis portól is, ezt tapasztaltuk. Ilyenkorviszont megdühödik, elkezd vagdalkozni, rúgdosni, csapkodni szerteszét. Megrúgta hát Jócát, elkapta előbb a kezét, majd ott... tetszik tudni. Na, de Franzi szétszedte őket. Franzi ehhez nagyon ért. Szerintem nem rossz gyerekek ezek. Ha nem isznak, igazi bárányok, én mondom. Piásan ki nem idegesebb?! Ha elfogy a fizujuk, akkor már csend van, nyolc-tíz napig alig iszogatnak. De mit tetszik írni? — Próbálgatom a reklámszöveget: „Az asztalok összevissza, felrúgott székek. Asztalterítő vagy nincs,vagy szennyes. A zenét túlharsogják a részegek... Bejön két lány, utánuk kiabálnak. Egy fiú pukedlizik előttünk, s amikor elhaladnak a lányok mellette, kiköp. Ha hívásra jön a pincér, előbb akkor is jó magasan kiköpnek, s röhögnek rajta. Különben senki sem eszik, de söröskorsó olykor tizenöt-húsz is van egyetlen asztalon. A vigadók fiatalok, csak a sarokasztalnál húzódik meg két földművesformájú ember.“ — Ezt be akarja írni az újságba?! — Ne írjam? Hazudnék? — Tőlem, ha már így van, bármit írhat. Úgyis lelépek a nyáron. Elég volt itt. — Látom, a csapossal szépen elbeszélgettek. Zoli vagyok, a pincér. — Naponta átlag hány tál ételt szolgál fel? — Nyolc hónap alatt rendeltek kb. tíz fatányérost, és mitltért is talán háromszor. Sajnos, utolsó kocsma ez, köpködő. Csak öntik a sört magukba. — Sör mennyi fogy? — Több hordóval naponta. Fizetésnapokon elmegy öt-hatszáz liter is, máskor legalább a fele. — Hányan isszák meg? — Nehéz kiszámolni. De például ahhoz az asztalhoz, oda a bejárathoz harminc korsót vittem ki eddig, és csak hárman ülnek. Nem volt más az asztaluknál. — A részegeket is kiszolgálja? — Volt úgy, hogy megpróbáltam valamelyiket visszautasítani, mire megfenyegettek. Nemcsak az, akit haza szerettem volna küldeni, de legalább öten. Nem vagyok félős természet,csakhogy innen a villamosmegállóig majdnem egy kilométer van, és utcai lámpa nem ég, csak a kantin előtt. Odébb teljes a sötét. Tizenegykor zárunk, fél tizenkettőre indulhatunk haza, akkor bizony alig vannak az utcán. Akit el akarnak, ilyenkor könnyen elkaphatják. Rendszerint taxit hívok. — Kijön a borravalóból. — Ez nem borravalós társaság. Négyhuszonöt egy korsó, kapok érte mondjuk ötöt. Száz korsó után hatvan-hetven lej. — Ezt osztják a csapossal? — Nem. Én sem nézem, hogyan méri ő a sört... És a fizetésem kisebb, mint egy segédmunkásnak: 1300 lej. De mondanék egy esetet. Pont az este itt iszogatott egy vörösesárdai ember. Jött három legény, odaültek melléje. Úgy tűnt, összebarátkoznak. Ittak két rumot, s elmentek együtt. A körzeti milicista az öreget egy óra múlva egy ház mellett találta meg, nyílt sebbel a fején, eltört szemöldökcsonttal, csupa véresen. Utóbb kiderült, hogy egy bordáját is eltörték. Azok a legények tették. Elcsalták az öreget azzal, hogy akadna neki egy lány. Leütötték, mert egy köteg százasból fizetett. Hétszáz lejt vittek el és az öreg karóráját. A bácsi még személyleírást sem tudott adni a legényekről, hozzám jött a miliő. Elmondtam, amit tudtam, fél óra alatt megvoltak a fiúk. — Ezektől nem fél? — Nem. Azt mondta a rendőr, hogy legalább két évet kapnak. Addig én már hol leszek! Ifjúmunkás 7 'O