Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
balhézik, legfeljebb félelmet kelt a külseje azokban, akik nem ismerik. Ami pedig a szexet illeti, hát igen. Van egy-két csaj, aki kapható mindenre, de ezeket lenézik, s velük az aktuson kívül nincs kapcsolata senkinek. A punkok a párkapcsolatokat nagyon is tiszteletben tartják. — Hogyan telik el egy napotok? — Ha program van, akkor ott találkozunk, ha nincs, akkor csak úgy lődörgünk a városban, dumálunk. A punkok nem hülyék. Nagyon sokan közülük zenélnek, noha a többség soha nem tanult. A zene jó lehetőség arra, hogy az ember elmondja a véleményét a világról, ezen kívül szórakoztat is. — Van valami célotok vele? — Semmi különös. A zenével önmagunkat fejezzük ki. Van egy réteg, amelyik vállalta, hogy valami újat, mást csinál. Így akarjuk tudomására hozni azoknak, hogy vagyunk, akik ezt nem akarják észrevenni. — 16—18 évesek vagytok. Mit csináltok az iskola befejezése után? — Ez nem érdekel senkit. A mának élünk. A jövő a punkokat nem foglalkoztatja. Nem törődünk azzal, lesz-e holnap. A világ öngyilkosságra készül, s ez ellen az egyén nem tehet semmit. Csatangolnak a városban, de már nem kérdezik Illésék dalával: hova, de hova jutok ... ülnek a parkokban, a Duna-parton és várnak, Godot-ra, a következő koncertre, valamire... lenézik a digókat, a poppereket, a csöveseket, de nem vitatkoznak velük ... azt hirdetik szabadon jó, de nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal... megvetik a divatosan öltözködő „ruhagyurikat”, de maguk is divat szerint öltözködnek. Az üvöltés még előtör belőlük, de az artikulátlan hangok már nem formálódnak értelmes szavakká. De nem is akarják már a világot megváltani, megváltoztatni. Nincsenek illúzióik, nincsenek indulataik. Nincs jövő, nincs remény — hirdetik a Sex Pistols hitvallását. Magyar punkok. Kik ők, hányan vannak, mit akarnak, honnan jöttek? Statisztikai adatok felmérések még nem születtek, tanulmányokat nem írtak róluk. Egyelőre csak a meglehetősen ellentmondásos véleményeket lehet összegyűjteni. Van, aki csak fővárosi jelenségről beszél, mások szerint egyre több városban (Szeged, Debrecen, Vác, stb.) rendeznek punkfesztiválokat. Fasiszták, bűnözők, a társadalom szemete — mondják a felháborodottak, néhányan viszont egy új értelmiségi magatartás csíráiról beszélnek. Új életérzésekről, egy új korosztály szubkultúrájáról van szó, vagy gyorsan múló divatról? A társadalom perifériájára szorítottak lázadnak, vagy felelőtlen aranyijak hőbörögnek? Mivel egy kialakuló új jelenségről van szó, a kép felemás. Minden állítás igaznak tűnik, és mindennek az ellenkezője is az. A mozaikok még nem álltak össze egésszé. Tanárokat, szülőket megszólaltatni az ügyben — bár szerettük volna — ma még lehetetlen. Van véleményük, de nem a nyilvánosság számára. A fotózást sem vállalták. Van, aki szégyelli, hogy fia „rossz útra tért”, van, aki nem érti, hogyan bontakozhatott ki egy ilyen „nyugati” jelenség nálunk, s van, aki bagatellizálva az ügyet, divatmajmolásról beszél, amit „úgyis kinőnek a gyerekek”. Hogy kinek van igaza? A döntőbíró szerepére nem vállalkozhatunk. Egy biztos: a jelenséget sem lebecsülni, sem túlbecsülni nem szabad. De tudomásul kell vennünk, s ahhoz, hogy elkerülhessük azokat a kacskaringókat, amelyeket a Piramis-jelenség és a csöveskérdés ürügyén tettünk, szükség volna, hogy előítéletek és indulatok nélkül beszéljünk róla, kik is azok a magyar punkok. SEBŐK JÁNOS FOTÓ: URBÁN TAMÁS