Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
A kamaszok többet tudnak, mint azt a felnőttek gondolják, és kevesebbet, mint amennyit tudniok kellene Darázsfészekbe nyúltunk, amikor fél évvel ezelőtt, az „Egy vagy mindegy?” vitasorozat lezárása után egy újabbat indítottunk „Hogyan vesztetted el?” címmel. Ez a téma tabu! A szüzesség „elvesztéséről”, az első nemi aktusról „nem szokás”, „nem illik”, majdhogynem tilos beszélni. Olyannyira, hogy még a szakemberek is óvakodnak attól, hogy kutatásaik, felméréseik, ezt követően pedig töprengéseik tárgyául válasszák: égen-földön nem leszünk használható szakirodalmat. Lehetséges-e és szükséges-e, hogy ledöntsük ezt a tabut? Kétszeresen igennel válaszolunk. Lehetséges, mert társadalmunk nagyobbik része érett erre és szükséges, mert a szexuális konfliktusok enélkül csak elodázhatók, nem oldhatók meg. Ide kívánkozik egy harmadik kérdés: miért éppen egy ifjúsági lapban kell ezt a „szentségtörést” kezdeményezni? Mert az a gyanúnk, hogy ez kimondottan a tizenévesek problémája ... Ők a tettesek és sok esetben az áldozatok is. Nem bátorságunkat akartuk fitogtatni, nem minél több olvasót akartunk szerezni, nem megbotránkoztatni akartunk —, hogy csak a legkézenfekvőbb vádakat soroljam —, amikor megszólalásra, levélírásra ösztönöztünk, amikor a bőröndnyi levélből egy töredéket és rövidítve közöltünk az elmúlt hónapokban. Tudunk arról, hogy van szülő, aki elvette fiától-lányától az Ifjúsági Magazint és összetépte, s van iskola, ahol megtiltották az újság terjesztését. Sajnáljuk ezeket a szülőket és pedagógusokat, s méginkább sajnáljuk a gyerekeiket, a diákjaikat. Ám joggal örülhetünk annak, hogy nagyrészt egyetértéssel és őszinteséggel reagáltak olvasóink. Sok száz levél bizonyítja a téma időszerűségét, és azt, hogy — különösen kudarcélményeikről — sokan nem tudnak közvetlen környezetükben beszélni, nem merik „kiadni” magukat. Sok esetben, ha például az egyik legintimebb magánügyről van szó, ez természetes. Amikor azonban személytelen kapcsolatot létesíthetnek, mint a szerkesztőséggel is, az egyébként egészséges szemérem nem tartja vissza őket, hogy magánügyeikről beszámoljanak. Sokan — mert választ, tanácsot várnak — nevüket és címüket is megírják, aminek különösen örülünk. Ez ugyanis azt jelzi, hogy bíznak bennünk. És érzik, tudják, hogy nem sunyi kíváncsiskodásból feszegetjük ezeket a magánügyeket, hanem azért, mert együtt sokféle közüggyé állnak össze. Most, amikor befejezzük ezt a sorozatot, ígérjük, nem zárjuk le a témát. Ahogyan eddig, ezután is felelősséggel és őszintén foglalkozunk, sok egyéb mellett, a szexuális kérdésekkel: szüzesség és elvesztése nem volt mindig — s ma sem mindenhol — „erkölcsi” kérdés! A primitív társadalmakban a nő érmékét nem az érintetlensége, hanem a termékenysége határozta meg, s a fiú is akkor vált felnőtté, amikor képes volt már élni és utódot nemzeni. Mindkét félnek bizonyítania kellett, a helyi szokások szerint sokféle próba előzte meg az avatási szertartásokat. Aligha túlzás azt állítani, hogy a „vademberek” sokkal jobban és pontosabban felkészítették utódaikat a rájuk váró feladatokra, az életre, mint korunk technikailag fejlettebb civilizációi. Igaz, az élet se volt ilyen bonyolult.Rendkívül vegyes és ellentmondásos az a kép, amit a levelek tükröztek. Sokféle erkölcsi felfogás, nagyfokú tudatlanság, sok rossz tapasztalat... mindezt tudni kell ahhoz, hogy továbbléphessünk. A teljesség igénye nélkül hadd soroljunk néhányat. Túlságosan sok a fájdalmas, csalódást okozó, örömtelen „első találkozás”. A fiatalok többsége felkészületlen, éretlen és felelőtlen, amikor átlépi Néhol a lány csak akkor mehetett férjhez, ha már gyereke volt, vagy legalábbis teherbe esett. Másutt szigorú tabu tiltotta, hogy a férfi saját törzsbeli nő „vérét ontsa”, ezért a lányok idegenbe vándorolva veszítették el szüzességüket és szereztek tapasztalatokat. A Fülöp-szigeteken például durva nevelési hibának számított a menyasszony szüzessége, s ha ez a szégyen kiderült, a felháborodott vőlegénynek alapos oka volt rá, hogy összevesszen az anyósjelölttel. A szűz asszonyt pedig a „küszöböt". A körülmények pedig, amelyek között a többség „elveszíti” a szüzességét, kimondottan megalázóak. A mai fiatalok sokkal nagyobb veszélyben vannak, mint szüleik vagy nagyszüleik annak idején. A nagyobb veszélyt két pozitív tény okozza, egy tudományos és egy társadalmi eredmény. A tudományos, a hagyományos fogamzásgátló óvszerek és módszerek mellé felsorakoztak a tabletták, amelyek csaknem tökéletes biztonságot adnak. A társadalmi, a férfi és a nő kapcsolata a fejlett országokban egyre emberibb, mind kevésbé alá-fölérendeltségi viszony. A baj ott van, hogy mindkettővel — a pirulákkal és az emancipációval egyaránt — vissza lehet élni, mindkettő veszélyes, akárcsak az atomenergia, ha éretlenek, akik birtokolják. Ez is, az is, amaz is több tragédiát okozhat, mint boldogságot, s abban is hasonlítanak, hogy ha már „feltaláltuk” őket, nem élhetünk nélkülük, nem hátrálhatunk vissza a kőkorszak barlangjaiba. Mi a teendő? Meg kell tanulni mielőbb, hogy az eszközökkel és a lehetőségekkel gazdagabbakká váljunk, és óvakodni kell attól, hogy visszaéljünk velük, hogy önmagunk és mások ellen fordítsuk őket. Az a helyzet, hogy mindezt sok felnőtt sem tudja, nekik is új a pirula, az emancipáció, az atomenergia és a többi. Ennek ellenére sokat tesznek azért, hogy segítsék eligazodni a gyerekeket-fiatalokat a civilizáció őserdejében. Sokat, de még nem eleget, s nem mindig jól. Olyan versenyfutás ez, amelyben az eszközök olykor gyorsabban fejlődnek, mint az őket létrehozó és használó ember. Lehetetlenség a fejlődést megállítani, ám lehetséges meggyorsítani a saját fejlődésünket. Hosszabb távon erre csak a szocialista társadalmak képesek. Szűkítve a kört, s visszatérve témánkhoz, azt állítom: képesek vagyunk arra, hogy emberi erkölcsöket teremtsünk a szükségerkölcsök helyett. "