Ifjúsági Magazin, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
FOTÓS NAGYKÖVET A világon csupán hatan dicsekedhetnek ezzel a címmel. Köszönhetően annak a nemzetközi fotópályázatnak, amelyet a WHO, az ENSZ egyik világszervezete hirdetett egészségüggyel kapcsolatos témákban. A világ minden részéből beküldött tizenegyezer képből száznégyet ítélt a legjobbnak a nemzetközi zsűri. E felvételekből toborzódik majd a WHO, az Egészségügyi Világszervezet áprilisi genfi közgyűlésére szánt kiállítási anyaga, melyet ezzel egy időben még a világ hat nagyvárosában is bemutatnak. És amelynek készítői közül hat fotóművész érdemelte ki nagydíjként a címben is említett „nagyköveti" rangot. Köztük Urbán Tamás, lapunk Balázs Béla-díjas fotóriportere, akinek őt, narkósokat, mozgássérülteket bemutató képe szerepel a válogatásban. Urbán Tamás a hazai fotóriporteri szakmában szinte egyedülálló módon készít fotó-dokumentáció- és fotó-szociográfiaszámba menő felvételeket a kábítószerek rabjairól, a mozgássérültek rehabilitációjáról, a mentősök sokszor emberfeletti munkájáról. Egyszóval cseppet sem szívderítő dolgokról. Nálunk a fotóművészettől általában azt várják, hogy gyönyörködtessen, esztétikai élményt nyújtson. Urbán Tamás képei azonban másfajta élményt kínálnak: tudatunkig hatoló módon nagyítják fel a valóság olykor megdöbbentő részleteit, s ragadják meg különböző tragédiák azonos módon elgondolkodásra késztető pillanatait. Fényképezőgépének optikája nem az élet szépségeinek komponálására vállalkozik. (- Nyolc-tíz éve foglalkozom az ilyen jellegű témák fotózásával. Elsősorban azok az egészségügyi gondok érdekelnek, melyek társadalmi gyökerekből táplálkoznak: dohányzás, alkoholizmus, túlhajszoltság, narkó. Az ilyen szenvedélybetegségekben szenvedőket próbálom megérteni, emberközelbe hozni, s ha lehet, igyekszem segíteni. Mert azt tapasztalom, hogy az ilyen helyzetben lévő fiatalokat, felnőtteket a környezetük rendszerint kiközösíti. A narkós, alkoholista fiataloknak pedig már az is segítség, ha nem fordulunk el tőlük. E képekkel szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy meg kell tanulnunk együtt élni e betegségekkel, melyek gyógyítása nem csupán az egészségügy gondja. Ezek ugyanis jórészt már csak következmények, szomorú emberi helyzetek, körülmények tragikusnak mondható következményei. S úgy gondolom, ezek kiváltó okait kellene megszüntetni, hogy ezekből még fotós témák se váljanak.) Felvételei több önálló és zártkörű kiállításon szerepeltek: válogatások a fiatalkorúak börtönében készült képekből, a dohányzás életellenes mivoltáról, a fiatalkori narkománia veszélyeiről, a mentősök munkájáról „beszélő” fényképek a vendégkönyvek tanúsága szerint is többekben keltett kuriózumkereső szándékot. Pedig ez az optika nem a szenzációkat, a sokszor ismeretlen világok kuriozitását keresi. ( Sajnos, valóban sokan vélik ezeket a képeket, illetve a témákat kuriózumoknak. Pedig szándékos törekvésem, hogy ne a lefényképezett tények, emberek kuriózum jellegét hangsúlyozzam a képeken. E felvételeken összesűrűsödik a drámaiság, mert kiélezett helyzetben készülnek, s talán ez az oka annak, hogy némelyek érdekességeknek tűnnek. Elgondolkoztatni szeretnék e felvételekkel, ha úgy tetszik, megdöbbenteni és ezen keresztül cselekvésre késztetni. De hát lehet-e segíteni embereken, lehet-e sorsokat formálni fényképekkel? A fotóriporter tenni akarásból táplálkozó hite azonnal kész a válasszal.- E képekkel és kiállításokkal is az a célom, hogy akik segíteni tudnak, megismerjék ezeket. Hiszem, hogy e képek hatása érvényesül a döntések meghozatalában. Nem várok sokat, csak azt, hogy minél többen gondolkozzanak el, mit lehetne tenni e fiatalok helyzetének javításáért, s e képek járuljanak hozzá a segítő források feltérképezéséhez. Nem is csinálnám, ha nem hinnék mindebben. Csendes természete, imponáló szerénysége nem mondatja ki vele, hogy segítő szándéka hétköznapi dolgokban megnyilvánult: amikor a narkós fiatalokat fényképezte, többször előfordult, hogy anyagilag is segítette őket utazásban vagy karácsonyi ajándék vásárlásában. És egyetlen fotóriporterként tett felajánlást a drogellenes küzdelem számlájára. Mindezek miatt emberileg is közel kerülhetett például a kábítószeres fiatalokhoz, s jól ismeri gondjaikat. ( Semmiben nem különböznek a többiektől, akik mentesek a narkó szenvedélyétől. Csupán abban, hogy néhány, igaz, rendkívül fontos dolog hiányzik az életükből. Érezhetően hiányzik: például a megtartó szeretet, olykor a család melege, a társaság, a valahová tartozás, a valakihez ragaszkodás érzése. Ezek nélkül pedig könnyen válnak a kábítószerek áldozataivá. Elárulom, hogy magam is kipróbáltam ezeket a szereket, hogy jobban megértsem őket. A tragédia számukra ott kezdődik, hogy másnap kellemetlenül érzik magukat tőle, s újra keresni kezdik a kábítószert. Ennek ellenére én nem kívántam, mert van célom, van munkám, s egy sikeres munka örömét semmiféle szer nem pótolhatja számomra. Ezeknek a fiataloknak abban is kellene segítenünk, hogy legyenek elfogadható, értelmes céljaik az életben, s akkor megszabadulhatnak szenvedélybetegségeiktől. Feladataira megannyiszor lelkiismeretesen készül: gyűjti és olvassa az éppen URBÁN TAMÁS fotografált terület szakirodalmát, de mindenekelőtt a drámai helyzetekben lévő emberek gondolati és érzelmi közelségét keresi. Úgy véli, a hiteles eredményhez sokoldalúan előkészített munka szükséges a fotós számára is. (- Mindig abból indulok ki, hogy szeretem és tisztelem azokat az embereket, akik szerepelnek e felvételeken. Elmondom nekik, hogy miért vagyok ott, igyekszem együtt élni velük, elfogadtatni magam, s nem ajtóstul rontani a házba. Kivárom a megfelelő pillanatot, és akkor veszem elő a gépem. Emberközelbe kerülök velük,és hogy ez eddig sikerült, bizonyítja az is, hogy a végletes helyzetekben még soha nem szóltak rám, tegyem el a gépet, mert nem fényképezhetem őket.) A kapcsolatteremtés, az emberi és tárgyi környezet előzetes feltérképezése, a lelkiismeretes munka egy fotóriporter számára kiváltképp időigényes. A valóságfeltáró szenvedély űzi, hajtja Urbán Tamást az élet eme csak látszólag perifériális területeire. A családja a megmondhatója, hogy amikor hadrendbe állítja fotómasináit és a munkába veti magát, mindig formálódik otthonában a kérdőjel: mikor látunk legközelebb? Mert a „legközelebb" csak napok, esetleg egy hét után jön el. Ilyenkor csak a munkájára, a becsületes és a legjobban végzendő teljesítményre figyel. Többször előfordult, hogy a karácsonyt is a családtól távol, munkával töltötte ... Azt mondja, családja türelme, megértése nélkül ezt a munkát lehetetlen lett volna elvégeznie. Azért is csinálja, hogy a gyerekei soha ne kerüljenek olyan helyzetekbe, melyeket a képein láthatunk ... EMBERE