Igaz Szó, 1957. január-június (5. évfolyam, 1-6. szám)
1957-05-01 / 5. szám
SZENTIMREI JENŐ: GY. SZABÓ BÉLA ÚTJA bei tam 1939-es bírálatát a Barangoló könyvről az egykori Brassói Lapokban. Legyen szabad néhány mondatot ebből is idéznem. Akkor, frissiben, így összegeztem Szabó addig elért fejlődésének eredményeit: „A mostaniból (metszetgyűjteményéből) azt mernék kiolvasni, hogyan menekül a művész a mai ember elöl és hogyan oldódik fel a tájban. Korábbi fadúcai folthatásban közelebb jártak a linóleummetszethez. Most biztosan tudja és nagy biztonsággal adja vissza a rajznak azokat a jellegzetességeit, amelyeket csakis fában lehet megszólaltatni ... Pontosan a lényegest adja ... A fölöslegeset egy-két elnagyolt, odavetett vésőnyom jelzi.“ Most egy rövid bekezdés a művészben a közösségi értéket jelző vonásokat próbálja szavakba sűríteni: „.. . Ennek a művésznek hite van abban, amit csinál. Hite van az elhivatásban, hite van a művészi alkotás létjogosultságában bárminő nyomorult körülmények között... ez sarkallja újabb és újabb kiemelkedő teljesítményekre, hogy ne tudjon megállani a szokványosnál, a kisszerűnél, a könnyebben értékesíthetőnél. S ha hite van, hitet is sugall azokba, akik gyönyörűséggel fogják forgatni... e magányosan bolyongó, de egyre följebb és följebb törő művész vallomásait a természetről, mellyel eggyévált munkája közben.“ Hogy mit küszködhetett ez az ember eszközeinek, mesterségbeli tudásának ezért az újabb, magasabb fejlettségi fokáért, azt Kováts József egyetlen adata megvilágítja. Tizennégy kiló akttanulmányt hozott haza magával és mindössze negyvenöt kivitelezett képet. És tisztán mentette át emberségét az egyre súlyosabban fertőző környezetből. Az önmagával szemben felfokozott igényességnek ezen a magaslatán, pillanatra sem elszakadva az egyszerű embertől, a néptől (bugaci, Balaton környéki, nyárádmenti tereptanulmányait is ideszámítva), érte Gy. Szabót a felszabadulás. Olyan műbíráló szaktekintélyek, mint Elek Artúr, az ősz Lyka Károly és mások elismerő bírálatait hozza tarsolyában. Már ismeretes az esőt, szelet, folyóvizet, emberi, állati és növényi mozgást egy szintézisbe sűrítő Disznópásztora. A fekete alapot a rohanó patak sűrűn felvillanó vízszintesei szántják fel. Ezeket szeli át a keményen kopogó zápor ferdén csapódó függönye. A merev vonalak e könyörtelen összeütközésében tör utat magának a konda és a pásztor (Entz Géza).10 Alighanem innen számíthatjuk áttérését arra a dinamikusabb, drámaibb előadásmódra* 8 Két könyvajándék az erdélyi karácsonyfa alól. Szentimrei Jenő, Brassói Lapok, 1939.Imre Sándor: Színház, tanulmányok, előadások, Nagyvárad. Gy. Szabó Béla: Barangoló könyv, Kolozsvár. Mindkettő szerző saját kiadása. Lapkivágás pontosabb keltezés nélkül. Gy. Szabó tulajdona, három más-más évbeli,, művészetét méltató cikkemmel.) 9 Erdélyi magyar művészek. Elek Artúr, Budapest, újság, 1939. I. 3. sz. — Erdélyi művészek a Nemzeti Szalonban. Lyka Károly, Pesti Napló, 1939. I. 3. sz. 10 A székelyföldi ösztöndíjas festők kiállítása. Erdélyi Helikon, Kolozsvár, 1944. 3. szám, 177. old. Entz Géza.