Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Fried István: Petőfi Sándor modernsége (tanulmány)
Fried István Petőfi Sándor modernsége A magyar sorsnak kiszámíthatatlansága s ennek a költőnek nemcsak ifjúsága, de egész élete századok alatt tartó emberéletek eseményeit, történéseit élte át; volt névtelen bujdosó, mint valamennyi kuruc legény, volt közkatona, mint a nemzetnek bármely fia, járta a kicsapott diákok útját, mint annyi korán lehullott falevél, átélte tüzét, szenvedélyességét, mámorát a kézzelfogható művészetnek, a színészkedésnek, volt forradalmi népszónok és büszke boldog apa, volt szerető és vőlegény — mintha mindent meg kellett volna próbálnia, hogy elérhessen a zavaros vadvizeken át, a vadonon, az erdőkön túl zarándokútja végcéljához, a legnemesebb költészet forrásához (Krúdy Gyula) Személyiség és költészet mainapság ritkán fedi el egymást oly mértékben, mint Petőfi Sándor esetében. A március 15-i ünnepi tisztelgések az eklektika és a neoromantika jegyében készült, még a köztéri emlékművek pátoszát is felülmúló, nem kevés, bár Petőfitől nem egészen idegen, pózos szobránál/szobrainál inkább egy történelmi szerepnek, egy rövid ideig tartó korszerűséggel rendelkező költészetfelfogásnak és nem utolsósorban egy a mitológiát sztereotípiává torzító gondolkodásnak hódolnak, nem pedig annak a költőnek, aki az 1840-es esztendők közepétől képes volt az időszerűséget korszerűséggel, a műfaji-lírai hagyományt újjáíró gesztust egy, a költészet önértékét és önértékelését elvégző romantikus látással egyesítve megteremteni az apostol-tudat és a romantikus irónia szintézisét. A szerepjátszásként elkönyvelt újszerű természet- és nép(iesség)-eszme lírai-költészeti hitelét aképpen tette a közvélemény előtt is elfogadhatóvá, hogy életrajz és poézis kölcsönösségének hitével hangsúlyozta azt a személyiség-elgondolást, amely egyfelől a lengyel, másfelől a francia romantikával rokonítható magyar reprezentánsává avatta. Másrészről viszont megnemesítette és Európa számára követhetővé írta a német-osztrák romantika magyarságképzetét (amelyet zeneileg közvetíthetővé jóval később Nietzsche és Brahms, másrészt rapszódiáival és Magyar Történelmi Arcképeivel Liszt Ferenc emelt). E kettős minőségben költőnk úgy határolódott el, úgy olvasta szerfölött határozott tudatossággal félre az elődök (elsősorban Kisfaludy Sándor és Vörösmarty Mihály) költészetét, hogy ebből a „szétírt” lírából és epikából kiemelte az európai költészettel (mindenekelőtt Heinével, az ifjú Németországgal és Victor Hugóval) szembesíthetőt, és költészetében olyan