Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-03-01 / 5. szám

6 Irodalmi Újság Medgyessy Ferenc művészete Az elmúlt öt évtized alatt kevés hozzá hasonlítható művész volt Magyarországon­, aki oly egyenes derékkal, kurucos magabízással és alkut, kompromisszumokat nem is­merve járta volna végig emberi és művészi pályáját, mint Medgyessy Ferenc. Tiszavirág-éltű napi kér­déseik elkerülték figyelmét mind az életben, mind a művészetben; az aktuális politika múlékony problé­mái éppúgy érintetlen hagyták, mint az egymást túllicitáló diva­tos stílustörelkvések: ember és mű­vész egy és azonos volt benne, s csak az érdekelte, ami az életben és az emberben változatlan és örök. Észrevétlenül, csendben érkezett a magyar művészetbe. Nem tarto­zott a szellemi, vagy valóságos barrikádokon harcolók közé, nem volt a forradalmár-művész típusa, noha vele új szobrászi gondolat jelent meg a magyar művészet­ben. Mivel művészete nehezen volt beskatulyázható — mert sem ez, sem az nem volt, hanem csak ön­maga —, a kritika először figyel­men kívül hagyta, majd dicsérte, de megértésére, művészetének in­terpretálására alig vállalkozott. Művészetének szemlélődő jellege van; nincs benne cselekvő lendü­let, szobrainak a plasztikus for­mákban kifejeződő tartalma in­kább valamilyen ősi parasztos lí­rának hat, mint izgalmaktól fűtött drámaiságnak. Ha mozgást is áb­rázol Medgyessy egyik-másik szob­ra, az mindig önmagába visszatérő mozgás, amely a nyugalom érzetét kelti (,,Táncosnő”-variációk). En­nek a kőbe és bronzba zárt csend­nek okát sokan formai és techni­kai szempontokban látják (t. i., hogy újra­­ felfedezte a kőbekom­po­­nálás klasszikus módját, a tömb­szerűséget és a bronzszobraiban a körvonalak ritmikus, zárt hullám­zásának szerepét), míg mások a művész egyéni temperamentumá­ban, gyermekkorának élményeiben (Medgyessy a nagymúltú paraszti cívis­ város, Debrecen szülötte) ke­resték. Noha mindkettőben van igazság, úgy hisszük, nemcsak azokban kell keresnünk a magya­­rázatot, hanem a minden elér­telm­ű világnézeti tájékozottságá­ból kiforgatott korban is. Amikor Medsgyessy Ferenc mű­­vészpályáján elindult, a szobrászat alapelemei, a tér, tömeg, forma és an­yag (amelyek a művészet klas­­­szikus korszakaiban az emberi test objektív formáin kívül maradtak) a századeleji bomlás korában az őket összefogó világnézet híján mindegyik önmaga tartalmává, tö­redékké, fragmentummá lett. A totalitás, a teljesség elvesztése, a „Minden Egész eltörött” Adv tra­gédiája e kor minden szellemi te­vékenységében jelenvaló. Az adott valóság (Heine szavával) „művé­­szetellenes” tendenciájával szem­ben Medgyessy Ferenc a maga népi humanizmusát állította. A magyar paraszti valóság je­lenlétének a művészet számára való felismerése és egy nemzeti, népi szépségideál megteremtésének humánus szándéka Medgyessy Fe­renc életművének talán legnagyobb jelentősége és megértésének kulcsa. Gyermekkori pajtása, iskoláiban társa és életében testi-lelki jóba­rátja, Móricz Zsigmond vele egy­­időben fedezi fel az irodalomnak a magyar parasztságot. Így mind­kettőjükben a magyar parasztság vált művészetté. De míg Móricz egy társadalmilag térben és időben meghatározott paraszti világ lélek­­elemzőjévé és ábrázolójává lett, addig Medgyessy egy etnikailag — de nem, társadalmilag — determi­nált magyar néni ideál formába érő szépségét tudta szobrászi gon­dolatának hordozójává tenni. Ez a testi ideál az ősi földmívelő fog­lalkozásban, halászatban és vadá­szatban, a szabad ég alatti mun­kában erőssé és termékennyé ed­zett barbár emberi test szépségét mutatja: nincs mása a művészet történetében. Bronzba és kőbe alkotott típusai, ha dolgoznak, vagy állnak, ha pihenve ülnek, vagy lovagolnak, időtlen, örök tí­pusok­ éppúgy tartozhatnak múlt­hoz, mint jelenhez. Nem lehet vé­letlen, hogy munkaábrázolásait is az örök emberi mumikafunfceiők kö­réből vette (Magivető, Halászfiút, Korsós nő, Építő, Gondolkozó), s így akarva-akaratlan szimbolikus­sá és bizonyos értelemben abszt­rakt típusokká váltak. Valószínű­leg ennek leh­et vetül­ete az az időtlenséget sugalló csend és nyu­galom, amelyről már korábban is szó volt. A francia Maillol művészetéhez hasonlóan, Medgyessy népi huma­nizmusának szobrászi típusalko­tása új, szellemében modern mo­numentális kompozíciónak lett ki­indulópontja. Míg a harmóniára épített klasszikus kompozíció tör­vényszerűségeinek titkát a külön­böző divatos kozmopolita európai művészeti csoportok a kubistákkal és a költő Paul Foxt-ral és Coc­­teau-val az élen, a „Section d’Or” ősi aranyszabályának matematikai és geometriai képleteivel akarták megtudni, addig Medgyessy szinte keresetlen lett e titok birtokosává. Mert az előbbiek a kész törvényt keresték,, ami a titoknak csak egyik s nem is elfeledt fele volt. Medgyessy — Móricz szavaival — az „ősember, ösztönember”, aki­ben megvolt a barbár felfedezők öröme és csodálkozása olyasva'a­­m,­m, amit az európai intellektuel, mint magától értetődőt észre sem vehet, már legelejétől fogva tudta a titok másik felét: az alkotó, te­remtő lélekből fakadó benső tör­vény kötöttsége mellett a való életből fakadó művészi alkotás szabadságát. Hegel a klasszikus görög szobrot elemezve, a monumentális kompo­zíció lényegét a szoborban mate­rializálódott szabadság és szükség­­szerűség korrelációjában, egymás­rautaltságában és egymásrahatá­­sában látta. Medgyessy Ferenc műveiben ott a törvény (melyet szabadság szült!),, de nem kigon­dolt doktrínák formájában, hanem benne lüktet a­ szobor organizmu­sában teljesen és elválaszthatatla­nul; ezért tudott műveiben a ve­getatív teljesülés és az objektív harmóniák művésze lenni; ezért van az, hogy szobrai úgy állnak, mintha szelíd megadással hús-vér ösztönök boldog terhét viselnék. S európaiság és magyarság itt talál­kozik Medgyessy Ferenc művésze­tében. A földi lét örömének és szépségének pogány szerelmese­ként, népi-humanista világnézeté­nek rendező szűrőjén át a magyar paraszti etnikai típusban, mint szobrászi motívumaiban talál rá a modern európai művészet köz­ponti problémájára, a harmóniát és a teljességet sugalló monumen­tális kompozícióra. Ezzel lett az ő művészete egyetemes és egyben nemzeti jelentőségű, s szellemében modern és örök. A nemrég elhunyt Medgyessy Ferenc azon kevesek sorába tarto­zott, akik az emberi kötelesség és felelősség tudatával járták útju­kat. Emberileg és művészileg egy­aránt a végsőkig érzékeny etikájú lélek volt. Éveken át dolgozott, változtatott olyan szobrokon, ame­lyek mások szemében már mester­műként éltek. Medgyessy egy-egy témájához sokszor vissza-­vissza­tért, hogy szellemének új és új ér­tékek­vel gazdagítsa. Úgy hisszük, ez volt egyik oka, hogy a fiatal művés­zgeneráció már jó ideje mes­terként tisztelte, noha Medgyessy sosem volt tanár a szó foglalkozás­­szerű értelmében. . . Befejezett és páratlan életművet hagyott maga után. Valahol Olasz­országban egy reneszánsz síron ol­vasható ez: „A szikrának nem sza­bad kialudnia, mert a lángelme csak helyet cserél!” Medgyessy Ferenc művei a teremtő lélek hal­hatatlanságát szimbolizálják. Kö­telességünk tudatosítani művésze­tének mondanivalóját, amely az évszázados együttélés folyamán kialakult magyar népi típus erejét és szépségét jeleníti meg az euró­pai modern realista szobrászat formanyelvén, egyénien és sajáto­san. Noszlopi György Medgyessy Ferenc rajza: Móricz Zsigmond, írás után A megoldás Bert Brechtet, a nemrég elhunyt költőt, aki néhány nagyszerű ver­set és egy-két jó darabot írt (mint a Koldusok operáját és a Vágóhi­dak Szent Johannáját), barátai zavarosfejű kommunistának, de becsületes embernek ismerték. Brecht helsinki, illetve amerikai emigrációja után Kelet-Berlinben telepedett meg. Műveit viszont nyugatnémet kiadójánál jelentette meg. A keletnémet bábkormány tagjai, sajtója nem egyszer tá­madta Brechtet liberalizmusáért. Brecht egész életében a kizsákmá­nyolás ellen emelte fel szavát. Ép­pen ezért tűnt érthetetlennek, hogy az 1953 július 1y-i munkás­felkelés és annak vérbefojtása után miért hallgatott? A rejtélyt a Neue Deutsche Hefte című folyóirat legújabb szá­mában Wolfgang Paul próbálja megoldani. Amit tanulmányában Brecht antik­ommunista politikai álláspontjáról ír, nem valami meg­győző. Ugyanekkor egy költe­ményt idéz Brecht­től, mely kézirat formájában járja Kelet-Németor­­szágot. A vers német szövege Brecht szarkasztikus stílusának kétségtelen bélyegét viseli és némi­képpen hozzájárul Brecht politikai álláspontjának­­ tisztázásához. He­venyészett fordítása így szól: A MEGOLDÁS A júniusi felkelés után a keletnémet írószövetség titkár elvtársa a Sztálin alléban röpcédulákat osztogathatott. E cédulák azt mondták, hogy a nép most eljátszotta a kormány bizalmát, s e bizalmat azonos éhbér mellett megkettőzött munkával nyerheti csak vissza. Hát nem volna egyszerűbb, ha kormányunk feloszlatná a népet s új választással más népet keresne magának, mint a keletnémetet: 1959 március 1 Egy nagy jugoszláv regény (Ivo Andric: Boszniai történet. — Lincolns-Prager kiadása, London, 1959) A legtöbb magyar olvasó — csakúgy, mint a nyugati közönség nagy része — semmit nem tud a mai jugoszláv irodalomról. Ezért Ivo Andric Boszniai történet című regényének első angol nyelvű ki­adása igen örvendetes meglepetés — éspedig minden szempontból az. Ivo Andric, akit a j­ugoszlávok leg­nagyobb élő írójuknak tisztelnek, nem rosszabb szerző, mint a XIX. század bármelyik halhatatlan re­gényírója. Ez a könyve, mind té­máját, mind eszközeit tekintve, klasszikus nagy regény, s ráadásul olyan mű, melyben a különleges nemzeti jelleg európai perspektívá­val egyesül. Megejtően színes, szánalmasan elmaradott és vadállatlan kegyet­len vidék elevenedik meg: Bosznia Travnik nevű városa, a napóleoni háborúk idején. Gőgös, emberte­len­ségek, a barbár szokásokhoz fanatikusan ragaszkodó muzulmá­nok, akik az újítás szándékának gyanúja miatt is képesek bárkit le­gyilkolni; áj­tatos, de nem kevésbé fanatikus és szűklátókörű katoliku­sok és agyonfél­említett zsidók; iszonyú sorban tengődő nép, mely úgy jár kivégzéseket nézni, aho­gyan a civilizáltabb városok la­kossága színházba jár s időnként céltalan felkelésekben, tömegmé­szárlásokban rombolja ki dühét — ez Travnik. Az író szemlátomást nem volt köteles pozitív népi hőst és lassanként öntudatra ébredő tö­meget ábrázolni. A haladást, az emberiességet a travniki osztrák és francia konzulátus tisztviselői képviselik, ám csupán magánsze­mélyi minőségükben, mert, mint hivatalnokok, kormányaik hatalmi vetélkedéseinek embertelen eszkö­zei ők magaik is. A regény főalakja Daville, a travniki francia konzul, ez a köze­pes tehetségű, de jószándékú, gon­dolkodó és vívódó ember, aki a Boszniában eltöltött keserves évek alatt arra ébred rá, hogy minden emberi tevékenység és küzdelem, végső soron, céltalan. Daville az igaz utat kereste, az állandóság­hoz, a békéhez vezető „közép­utat”, mely „végre megadja az embernek azt a méltóságot, ami nélkül élnie lehetetlen”. Ám ezt az igazi utat éppoly hiába kereste a napóleoni diktatúrában, mint meg­előzőleg a forradalomban, vagy a királyságban, mígnem öregedőn, elfáradva arra a következtetésre j­ut, hogy az igazi út nem létezik: a tévutaik önmagukba kanyarod­nak vissza, az emberiség ugyanab­ban a hibás körben utazik körbe és körbe, örökkön örökké „s az egészben csupán annyi az értelem és a méltóság, amennyit az em­ber ön nönmagában fellel és meg­őriz”. Függetlenül attól, hogy e na­gyon is pesszimista történelem­szemlélettel egyetértünk-e, avagy sem: örvendetesnek tartjuk, hogy Jugoszláviában nem kötelező az a szabványosított szemlélet, mely kishíján maradéktalanul tönkretet­te az egykor oly virágzó orosz iro­dalmat. (Igaz, ezt a regényét And­ric még a német megszállás idején írta, de a könyv mégis napjaink­ban jelent meg Angliában, a bel­grádi állami irodalmi ügynökség jóváhagyásával.) Persze, érdekes volna megtudnunk: a mai jugo­szláv élet ábrázolásában ugyan­ilyen teljes szabadságot élveznek-e a jugoszláv írók? Szegő Zsuzsa PÁRISI LEVÉL F f­ebruár 3-án nyílt meg a La­­tin Negyed ama sarkában, ahol a párisi ,,balpart” legismer­tebb kiállítótermei sorakoznak, Bálint Endre tárlata a Fursten­­berg Galériában. A kitűnő és ma már nemzetközileg elismert mo­dern magyar festő huszonhét vász­nát láthatjuk a termekben. A megnyitón résztvevő szakértők és a rutinos tárlatnézők egyaránt úgy vélekedtek: Bálint eredeti formá­kat és színeket halált és fejlesztett tovább, művészete újszerűen egyé­ni. Nagy érdemének tartják egyéb­ként, hogy harmonikus szintézist sikerült teremtenie az absztrakt és bizonyos figurális kifejezésmódok között. Ugyanebben a Galériában állí­tott ki egyébként nemrégiben a te­hetséges és merész Rozsda Endre. Egyik teremben most is felfedez­hetjük még jó néhány képét. Rozsda nagysikerű kiállítását And­ré Breton, a francia szürrealisták ,,pápája” patronálta; ő írta a ka­talógus meleghangú bevezetőjét. Pár lépéssel arrébb, egy másik kiállítóteremben, a Galerie Art et Tradition Chrétienne-ben ugyan­csak Bálint Endre kiállítására bukkanhatunk. A tárlaton, melyet Maurice Feltin párisi bíboros-érsek és Paul Marella pápai nuncius véd­nöksége fémjelzett, Bálint illuszt­rációit láthatjuk a J­eruzsálemi Bibliához. A Jeruzsálemi Biblia nemrég megjelent, s egészen kü­lönleges művészi színvonalú ki­adása Bálint háromezer illusztrá­cióját foglalja magában. Miként a kritikusok mondják, a művészi ví­zió bősége és a misztériumok iránti csodálatos érzéke tette alkalmassá, hogy a szent szöveghez méltó il­lusztrációkat komponáljon. 7z a végigtekintünk a párisi J­ -s koncertplakátokon, Franki, Cziffra, Somogyi és más ismerősök neve bukkan az ember szeme elé. Köztük egy olyan név is, melynek viselőjéről a magyar közönség nem sokat hallott az utóbbi évtizedben: Kovách Andrásé. A negyvennégy éves Kovách zeneszerző és karmes­ter. Mint karnagy, jelenleg főleg fiatalokból alakult zenekarokkal foglalkozik, a Jeunesses Musicales de Belgique dirigense. Pedagógiai képességei szerencsésen egészítik ki muzikalitását, ennek köszönhe­tő, hogy nagyszerű eredményekről adhat számot. Igazolta ezt február 3-i hangversenye is a Pleyel-terem­­ben. Ezúttal a , ,Cadets Pleyel’? néven ismert fiatal gárdát vezé­nyelte. Mozart, César Franck és Liszt művei után Kovách Diverti­­mento-ja zárta be a műsort. Ko­vách, aki Bartók és Kodály tanít­ványa volt, hangulatos, szellemes, bravúrosan felépített Divertimen­­to-jába magyar motívumokat is SZő­tt. Kováchot meglehetősen jól isme­rik Nyugaton. Március elején a brüsszeli rádió játssza Euridike­­nyitányát. Ugyancsak a közeljövő­ben kerül műsorra Baselben Sacher vezényletével Kovách Harmadik szimfóniájának bemutatója. A ze­neszerző egyébként brazíliai állam­polgár s a Pleyel-teremben tartott koncertjére felvonult a párisi bra­zíliai kolónia, élén a diplomaták­kal. A viharos tetszésnyilvánítást ,,Brazíliai nemzeti sikerként” könyvelték el. A hazánkfiait érő megtisztelte­kT­­tések szép példája a Francia Rádió nagy zenekarának huszonötö­dik évfordulójára kiadott ünnepi műsor, amely tíz ünnepi koncertet hirdet nemzetközi kiválóságok részvételével. Kettőnek közülük magyar a szólistája. Ebben a soro­zatban lépett dobogóra február 12-én a fiatal Frankl Péter. César Franck egyik művét, majd Liszt második A-dul Concerto-ját ját­szotta. Frenetikus sikert aratott; a rendkívül igényes párisi közönség hétszer tapsolta vissza a zongorá­hoz. Az ünnepi sorozat másik ma­gyar szólistája Cziffra György, aki március 12-én lép fel André Cluy­­tens vezényletével, ugyancsak a magas színvonalat és nevet je­lentő Theatre des Champs-Elysées­­ben. Hatalmas plakátok hirdetik a ,,L’Orchestre de la Société du Con­servatoire” egyik sokat ígérőnek tekintett hangversenyét is. Ezúttal nemcsak a szólista, de a dirigens is magyar. Szolcsányi György szó­laltatja meg a szólóhangszert és Somogyi László lép a karmesteri emelvényre. Somogyi, aki Angliá­ban elismerést és tekintélyt szer­zett, mostani turnéja folyamán több koncertet vezényel Párisban. Folytathatnánk a sort. Sebők György nemrég aratott szép és megérdemelt sikert, Lengyel Gab­riella nevét is felfedezhetjük a hir­detőoszlopokon. Nem kell attól tartanunk, hogy elkallódnak a ma­gyar tehetségek. G. L.

Next