Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1959-03-01 / 5. szám
6 Irodalmi Újság Medgyessy Ferenc művészete Az elmúlt öt évtized alatt kevés hozzá hasonlítható művész volt Magyarországon, aki oly egyenes derékkal, kurucos magabízással és alkut, kompromisszumokat nem ismerve járta volna végig emberi és művészi pályáját, mint Medgyessy Ferenc. Tiszavirág-éltű napi kérdéseik elkerülték figyelmét mind az életben, mind a művészetben; az aktuális politika múlékony problémái éppúgy érintetlen hagyták, mint az egymást túllicitáló divatos stílustörelkvések: ember és művész egy és azonos volt benne, s csak az érdekelte, ami az életben és az emberben változatlan és örök. Észrevétlenül, csendben érkezett a magyar művészetbe. Nem tartozott a szellemi, vagy valóságos barrikádokon harcolók közé, nem volt a forradalmár-művész típusa, noha vele új szobrászi gondolat jelent meg a magyar művészetben. Mivel művészete nehezen volt beskatulyázható — mert sem ez, sem az nem volt, hanem csak önmaga —, a kritika először figyelmen kívül hagyta, majd dicsérte, de megértésére, művészetének interpretálására alig vállalkozott. Művészetének szemlélődő jellege van; nincs benne cselekvő lendület, szobrainak a plasztikus formákban kifejeződő tartalma inkább valamilyen ősi parasztos lírának hat, mint izgalmaktól fűtött drámaiságnak. Ha mozgást is ábrázol Medgyessy egyik-másik szobra, az mindig önmagába visszatérő mozgás, amely a nyugalom érzetét kelti (,,Táncosnő”-variációk). Ennek a kőbe és bronzba zárt csendnek okát sokan formai és technikai szempontokban látják (t. i., hogy újra felfedezte a kőbekomponálás klasszikus módját, a tömbszerűséget és a bronzszobraiban a körvonalak ritmikus, zárt hullámzásának szerepét), míg mások a művész egyéni temperamentumában, gyermekkorának élményeiben (Medgyessy a nagymúltú paraszti cívis város, Debrecen szülötte) keresték. Noha mindkettőben van igazság, úgy hisszük, nemcsak azokban kell keresnünk a magyarázatot, hanem a minden elértelmű világnézeti tájékozottságából kiforgatott korban is. Amikor Medsgyessy Ferenc művészpályáján elindult, a szobrászat alapelemei, a tér, tömeg, forma és anyag (amelyek a művészet klasszikus korszakaiban az emberi test objektív formáin kívül maradtak) a századeleji bomlás korában az őket összefogó világnézet híján mindegyik önmaga tartalmává, töredékké, fragmentummá lett. A totalitás, a teljesség elvesztése, a „Minden Egész eltörött” Adv tragédiája e kor minden szellemi tevékenységében jelenvaló. Az adott valóság (Heine szavával) „művészetellenes” tendenciájával szemben Medgyessy Ferenc a maga népi humanizmusát állította. A magyar paraszti valóság jelenlétének a művészet számára való felismerése és egy nemzeti, népi szépségideál megteremtésének humánus szándéka Medgyessy Ferenc életművének talán legnagyobb jelentősége és megértésének kulcsa. Gyermekkori pajtása, iskoláiban társa és életében testi-lelki jóbarátja, Móricz Zsigmond vele egyidőben fedezi fel az irodalomnak a magyar parasztságot. Így mindkettőjükben a magyar parasztság vált művészetté. De míg Móricz egy társadalmilag térben és időben meghatározott paraszti világ lélekelemzőjévé és ábrázolójává lett, addig Medgyessy egy etnikailag — de nem, társadalmilag — determinált magyar néni ideál formába érő szépségét tudta szobrászi gondolatának hordozójává tenni. Ez a testi ideál az ősi földmívelő foglalkozásban, halászatban és vadászatban, a szabad ég alatti munkában erőssé és termékennyé edzett barbár emberi test szépségét mutatja: nincs mása a művészet történetében. Bronzba és kőbe alkotott típusai, ha dolgoznak, vagy állnak, ha pihenve ülnek, vagy lovagolnak, időtlen, örök típusok éppúgy tartozhatnak múlthoz, mint jelenhez. Nem lehet véletlen, hogy munkaábrázolásait is az örök emberi mumikafunfceiők köréből vette (Magivető, Halászfiút, Korsós nő, Építő, Gondolkozó), s így akarva-akaratlan szimbolikussá és bizonyos értelemben absztrakt típusokká váltak. Valószínűleg ennek lehet vetülete az az időtlenséget sugalló csend és nyugalom, amelyről már korábban is szó volt. A francia Maillol művészetéhez hasonlóan, Medgyessy népi humanizmusának szobrászi típusalkotása új, szellemében modern monumentális kompozíciónak lett kiindulópontja. Míg a harmóniára épített klasszikus kompozíció törvényszerűségeinek titkát a különböző divatos kozmopolita európai művészeti csoportok a kubistákkal és a költő Paul Foxt-ral és Cocteau-val az élen, a „Section d’Or” ősi aranyszabályának matematikai és geometriai képleteivel akarták megtudni, addig Medgyessy szinte keresetlen lett e titok birtokosává. Mert az előbbiek a kész törvényt keresték,, ami a titoknak csak egyik s nem is elfeledt fele volt. Medgyessy — Móricz szavaival — az „ősember, ösztönember”, akiben megvolt a barbár felfedezők öröme és csodálkozása olyasva'am,m, amit az európai intellektuel, mint magától értetődőt észre sem vehet, már legelejétől fogva tudta a titok másik felét: az alkotó, teremtő lélekből fakadó benső törvény kötöttsége mellett a való életből fakadó művészi alkotás szabadságát. Hegel a klasszikus görög szobrot elemezve, a monumentális kompozíció lényegét a szoborban materializálódott szabadság és szükségszerűség korrelációjában, egymásrautaltságában és egymásrahatásában látta. Medgyessy Ferenc műveiben ott a törvény (melyet szabadság szült!),, de nem kigondolt doktrínák formájában, hanem benne lüktet a szobor organizmusában teljesen és elválaszthatatlanul; ezért tudott műveiben a vegetatív teljesülés és az objektív harmóniák művésze lenni; ezért van az, hogy szobrai úgy állnak, mintha szelíd megadással hús-vér ösztönök boldog terhét viselnék. S európaiság és magyarság itt találkozik Medgyessy Ferenc művészetében. A földi lét örömének és szépségének pogány szerelmeseként, népi-humanista világnézetének rendező szűrőjén át a magyar paraszti etnikai típusban, mint szobrászi motívumaiban talál rá a modern európai művészet központi problémájára, a harmóniát és a teljességet sugalló monumentális kompozícióra. Ezzel lett az ő művészete egyetemes és egyben nemzeti jelentőségű, s szellemében modern és örök. A nemrég elhunyt Medgyessy Ferenc azon kevesek sorába tartozott, akik az emberi kötelesség és felelősség tudatával járták útjukat. Emberileg és művészileg egyaránt a végsőkig érzékeny etikájú lélek volt. Éveken át dolgozott, változtatott olyan szobrokon, amelyek mások szemében már mesterműként éltek. Medgyessy egy-egy témájához sokszor vissza-visszatért, hogy szellemének új és új értékekvel gazdagítsa. Úgy hisszük, ez volt egyik oka, hogy a fiatal művészgeneráció már jó ideje mesterként tisztelte, noha Medgyessy sosem volt tanár a szó foglalkozásszerű értelmében. . . Befejezett és páratlan életművet hagyott maga után. Valahol Olaszországban egy reneszánsz síron olvasható ez: „A szikrának nem szabad kialudnia, mert a lángelme csak helyet cserél!” Medgyessy Ferenc művei a teremtő lélek halhatatlanságát szimbolizálják. Kötelességünk tudatosítani művészetének mondanivalóját, amely az évszázados együttélés folyamán kialakult magyar népi típus erejét és szépségét jeleníti meg az európai modern realista szobrászat formanyelvén, egyénien és sajátosan. Noszlopi György Medgyessy Ferenc rajza: Móricz Zsigmond, írás után A megoldás Bert Brechtet, a nemrég elhunyt költőt, aki néhány nagyszerű verset és egy-két jó darabot írt (mint a Koldusok operáját és a Vágóhidak Szent Johannáját), barátai zavarosfejű kommunistának, de becsületes embernek ismerték. Brecht helsinki, illetve amerikai emigrációja után Kelet-Berlinben telepedett meg. Műveit viszont nyugatnémet kiadójánál jelentette meg. A keletnémet bábkormány tagjai, sajtója nem egyszer támadta Brechtet liberalizmusáért. Brecht egész életében a kizsákmányolás ellen emelte fel szavát. Éppen ezért tűnt érthetetlennek, hogy az 1953 július 1y-i munkásfelkelés és annak vérbefojtása után miért hallgatott? A rejtélyt a Neue Deutsche Hefte című folyóirat legújabb számában Wolfgang Paul próbálja megoldani. Amit tanulmányában Brecht antikommunista politikai álláspontjáról ír, nem valami meggyőző. Ugyanekkor egy költeményt idéz Brechttől, mely kézirat formájában járja Kelet-Németországot. A vers német szövege Brecht szarkasztikus stílusának kétségtelen bélyegét viseli és némiképpen hozzájárul Brecht politikai álláspontjának tisztázásához. Hevenyészett fordítása így szól: A MEGOLDÁS A júniusi felkelés után a keletnémet írószövetség titkár elvtársa a Sztálin alléban röpcédulákat osztogathatott. E cédulák azt mondták, hogy a nép most eljátszotta a kormány bizalmát, s e bizalmat azonos éhbér mellett megkettőzött munkával nyerheti csak vissza. Hát nem volna egyszerűbb, ha kormányunk feloszlatná a népet s új választással más népet keresne magának, mint a keletnémetet: 1959 március 1 Egy nagy jugoszláv regény (Ivo Andric: Boszniai történet. — Lincolns-Prager kiadása, London, 1959) A legtöbb magyar olvasó — csakúgy, mint a nyugati közönség nagy része — semmit nem tud a mai jugoszláv irodalomról. Ezért Ivo Andric Boszniai történet című regényének első angol nyelvű kiadása igen örvendetes meglepetés — éspedig minden szempontból az. Ivo Andric, akit a jugoszlávok legnagyobb élő írójuknak tisztelnek, nem rosszabb szerző, mint a XIX. század bármelyik halhatatlan regényírója. Ez a könyve, mind témáját, mind eszközeit tekintve, klasszikus nagy regény, s ráadásul olyan mű, melyben a különleges nemzeti jelleg európai perspektívával egyesül. Megejtően színes, szánalmasan elmaradott és vadállatlan kegyetlen vidék elevenedik meg: Bosznia Travnik nevű városa, a napóleoni háborúk idején. Gőgös, embertelenségek, a barbár szokásokhoz fanatikusan ragaszkodó muzulmánok, akik az újítás szándékának gyanúja miatt is képesek bárkit legyilkolni; ájtatos, de nem kevésbé fanatikus és szűklátókörű katolikusok és agyonfélemlített zsidók; iszonyú sorban tengődő nép, mely úgy jár kivégzéseket nézni, ahogyan a civilizáltabb városok lakossága színházba jár s időnként céltalan felkelésekben, tömegmészárlásokban rombolja ki dühét — ez Travnik. Az író szemlátomást nem volt köteles pozitív népi hőst és lassanként öntudatra ébredő tömeget ábrázolni. A haladást, az emberiességet a travniki osztrák és francia konzulátus tisztviselői képviselik, ám csupán magánszemélyi minőségükben, mert, mint hivatalnokok, kormányaik hatalmi vetélkedéseinek embertelen eszközei ők magaik is. A regény főalakja Daville, a travniki francia konzul, ez a közepes tehetségű, de jószándékú, gondolkodó és vívódó ember, aki a Boszniában eltöltött keserves évek alatt arra ébred rá, hogy minden emberi tevékenység és küzdelem, végső soron, céltalan. Daville az igaz utat kereste, az állandósághoz, a békéhez vezető „középutat”, mely „végre megadja az embernek azt a méltóságot, ami nélkül élnie lehetetlen”. Ám ezt az igazi utat éppoly hiába kereste a napóleoni diktatúrában, mint megelőzőleg a forradalomban, vagy a királyságban, mígnem öregedőn, elfáradva arra a következtetésre jut, hogy az igazi út nem létezik: a tévutaik önmagukba kanyarodnak vissza, az emberiség ugyanabban a hibás körben utazik körbe és körbe, örökkön örökké „s az egészben csupán annyi az értelem és a méltóság, amennyit az ember ön nönmagában fellel és megőriz”. Függetlenül attól, hogy e nagyon is pesszimista történelemszemlélettel egyetértünk-e, avagy sem: örvendetesnek tartjuk, hogy Jugoszláviában nem kötelező az a szabványosított szemlélet, mely kishíján maradéktalanul tönkretette az egykor oly virágzó orosz irodalmat. (Igaz, ezt a regényét Andric még a német megszállás idején írta, de a könyv mégis napjainkban jelent meg Angliában, a belgrádi állami irodalmi ügynökség jóváhagyásával.) Persze, érdekes volna megtudnunk: a mai jugoszláv élet ábrázolásában ugyanilyen teljes szabadságot élveznek-e a jugoszláv írók? Szegő Zsuzsa PÁRISI LEVÉL F február 3-án nyílt meg a Latin Negyed ama sarkában, ahol a párisi ,,balpart” legismertebb kiállítótermei sorakoznak, Bálint Endre tárlata a Furstenberg Galériában. A kitűnő és ma már nemzetközileg elismert modern magyar festő huszonhét vásznát láthatjuk a termekben. A megnyitón résztvevő szakértők és a rutinos tárlatnézők egyaránt úgy vélekedtek: Bálint eredeti formákat és színeket halált és fejlesztett tovább, művészete újszerűen egyéni. Nagy érdemének tartják egyébként, hogy harmonikus szintézist sikerült teremtenie az absztrakt és bizonyos figurális kifejezésmódok között. Ugyanebben a Galériában állított ki egyébként nemrégiben a tehetséges és merész Rozsda Endre. Egyik teremben most is felfedezhetjük még jó néhány képét. Rozsda nagysikerű kiállítását André Breton, a francia szürrealisták ,,pápája” patronálta; ő írta a katalógus meleghangú bevezetőjét. Pár lépéssel arrébb, egy másik kiállítóteremben, a Galerie Art et Tradition Chrétienne-ben ugyancsak Bálint Endre kiállítására bukkanhatunk. A tárlaton, melyet Maurice Feltin párisi bíboros-érsek és Paul Marella pápai nuncius védnöksége fémjelzett, Bálint illusztrációit láthatjuk a Jeruzsálemi Bibliához. A Jeruzsálemi Biblia nemrég megjelent, s egészen különleges művészi színvonalú kiadása Bálint háromezer illusztrációját foglalja magában. Miként a kritikusok mondják, a művészi vízió bősége és a misztériumok iránti csodálatos érzéke tette alkalmassá, hogy a szent szöveghez méltó illusztrációkat komponáljon. 7z a végigtekintünk a párisi J -s koncertplakátokon, Franki, Cziffra, Somogyi és más ismerősök neve bukkan az ember szeme elé. Köztük egy olyan név is, melynek viselőjéről a magyar közönség nem sokat hallott az utóbbi évtizedben: Kovách Andrásé. A negyvennégy éves Kovách zeneszerző és karmester. Mint karnagy, jelenleg főleg fiatalokból alakult zenekarokkal foglalkozik, a Jeunesses Musicales de Belgique dirigense. Pedagógiai képességei szerencsésen egészítik ki muzikalitását, ennek köszönhető, hogy nagyszerű eredményekről adhat számot. Igazolta ezt február 3-i hangversenye is a Pleyel-teremben. Ezúttal a , ,Cadets Pleyel’? néven ismert fiatal gárdát vezényelte. Mozart, César Franck és Liszt művei után Kovách Divertimento-ja zárta be a műsort. Kovách, aki Bartók és Kodály tanítványa volt, hangulatos, szellemes, bravúrosan felépített Divertimento-jába magyar motívumokat is SZőtt. Kováchot meglehetősen jól ismerik Nyugaton. Március elején a brüsszeli rádió játssza Euridikenyitányát. Ugyancsak a közeljövőben kerül műsorra Baselben Sacher vezényletével Kovách Harmadik szimfóniájának bemutatója. A zeneszerző egyébként brazíliai állampolgár s a Pleyel-teremben tartott koncertjére felvonult a párisi brazíliai kolónia, élén a diplomatákkal. A viharos tetszésnyilvánítást ,,Brazíliai nemzeti sikerként” könyvelték el. A hazánkfiait érő megtiszteltekTtések szép példája a Francia Rádió nagy zenekarának huszonötödik évfordulójára kiadott ünnepi műsor, amely tíz ünnepi koncertet hirdet nemzetközi kiválóságok részvételével. Kettőnek közülük magyar a szólistája. Ebben a sorozatban lépett dobogóra február 12-én a fiatal Frankl Péter. César Franck egyik művét, majd Liszt második A-dul Concerto-ját játszotta. Frenetikus sikert aratott; a rendkívül igényes párisi közönség hétszer tapsolta vissza a zongorához. Az ünnepi sorozat másik magyar szólistája Cziffra György, aki március 12-én lép fel André Cluytens vezényletével, ugyancsak a magas színvonalat és nevet jelentő Theatre des Champs-Elyséesben. Hatalmas plakátok hirdetik a ,,L’Orchestre de la Société du Conservatoire” egyik sokat ígérőnek tekintett hangversenyét is. Ezúttal nemcsak a szólista, de a dirigens is magyar. Szolcsányi György szólaltatja meg a szólóhangszert és Somogyi László lép a karmesteri emelvényre. Somogyi, aki Angliában elismerést és tekintélyt szerzett, mostani turnéja folyamán több koncertet vezényel Párisban. Folytathatnánk a sort. Sebők György nemrég aratott szép és megérdemelt sikert, Lengyel Gabriella nevét is felfedezhetjük a hirdetőoszlopokon. Nem kell attól tartanunk, hogy elkallódnak a magyar tehetségek. G. L.