Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1961-07-15 / 14. szám
1961 július 15 Az ősmagyarok mitikus szent madara, turul néven ismert saskeselyű díszíti a Duna fölött Budapest szívében a régi Ferenc József hidat, amelyről azt mondják, hogy a világ egyik legszebb csuklós tartójú vashídja. A Magyar Népköztársaság Szabadság-hídnak keresztelte el és leszedte róla a koronás régi magyar címert. De a pesti hídfőnél a vasszerkezet végén üveg alatt ma is megvan az ezüst kis szög, amelyet valaha, mint utolsót, Ferenc József király és császár maga illesztett be a hídavatásnál. Ennél az ezüstszögnél szoktak felmászni a híd vasívén a bronz turulmadárhoz az öngyilkosok. Senki sem tudja, miért vonzza őket odafent a pogány magyar saskeselyű szobra, száz méter magasban a Duna tükre fölött, ahonnan el lehet látni a budai hegyek fölött a Margitszigeten túl egészen az Anjou-királyok egykori lakóhelyéig, Visegrádig. A boldogtalanok rendszerint nem ugranak be mindjárt a Dunába. Néha órákig gubbasztanak odafent a szédítő magasban, ingadozva élet és halál közt. Ilyenkor nagy tömeg verődik össze, a forgalom megakad a hídon, szirénázva érkeznek a tűzoltók és létrát támasztanak a magasba, úgy hívják, csalogatják az öngyilkosjelöltet, aki aztán vagy megadja magát az élet hívó szavának és lemászik a turulról, vagy beleveti magát a folyam habjaiba. A látvány izgalmasabb minden futballmérkőzésnél. A kapitalizmus rendszerét hiába váltotta fel szocialista népi demokrácia néven a boldog társadalom, a „turul lovagjai” — ahogy ezeket a szerencsétleneket hívják — valamiképpen megmaradtak a burzsoá múlt maradványaként. Ez nem kellemes a rendőrhatóságoknak, hiszen a boldog társadalomban hivatalosan nincsenek öngyilkosok. Egy kora őszi hajnalon arra ébredt a Vásárcsarnok és a Gellérthegy környéke, hogy a kiterjesztett szárnyú turulmadár lábánál odafent megint egy ember kuporog. A Duna mindkét partján és a hídon órákon át izgatott tömeg várta, mikor szánja el magát ugrásra onnan a magasból. Tűzoltókon kívül rendőrök is megjelentek a hídon, tányérsapkájukon vörös csillaggal és oszlásra buzdították a csődületet, de nem sok eredménnyel. Két bátor tűzoltóval együtt egy polgári ruhás rendőrségi nyomozó is, felmászott a magasba, gomblyukában párt jelvénnyel. Előbb szép szóval, aztán fenyegetésekkel próbálta kényszeríteni az embert, hogy jöjjön le. De az öngyilkosjelölt, megvetése jeléül, bámulatos ügyesért felkúszott a szent saskeselyű nyakába. A hajmeresztő látványtól a tömeg megborzongott. De ennél is nagyobb csodálatot váltott ki, hogy az ember a turulról feleselni mert a titkosrendőrrel. Sőt: vakmerő és közönséges hangon szidta a nyomozó anyját. Az állam és a társadalom rendje fölött őrködő civilruhás rendőr arca elsötétedett a magasban. Most már csak azért is élve akarta kezébe kaparintani ezt az embert. Tiszteletreméltó bátorsággal kezdett felfelé kúszni és már-már sikerült is megközelítenie az öngyilkosjelöltet. De az utolsó méter az életunt és az életmentő közt leküzdhetetlen. A nyomozó innen ostromolta tovább fenyegetéseivel a boldogtalant. Egyre mérgesebben beszélt, mialatt odalent a hídon és a Duna két partján a tömeg nőttön-nőtt. Most már a politikai szemináriumok stílusában szónokolt. — Követelem, hogy azonnal szálljon le a madárról! — ordította. — Vetkőzze le társadalomellenes viselkedését! Viszonyuljon Lenin elvtárs tanításaihoz! — Egy frászt! — felelt odafent a turulon az ember. Már dél volt. Szereplők és nézők fáradni kezdtek. De végre! — odafent az ember megmozdult. Ám ahelyett, hogy a Dunába ugrott volna, általános megrökönyödésre engedelmes bárányként lemászott a magasból, egyenesen a nyomozó karjába. A tömeg még figyelte, amint az életbe visszacsalogatott embert bezárták egy rabszállító rendőrségi kocsiba, aztán csalódottan oszlott szét. Az embert a rendőrségen betették egy sötét zárkába, ahol drótkalitkában halvány lámpa égett, megvilágítva a padlón heverő homályos alakokat. Ezek azt kérdezték tőle, hogy melyik hónap hányadik napja van. Aztán visszaestek tompultságukba, mintha őket csalogatták volna le a turulról és nem szóltak többet semmit. A naptári idő elveszett idelent. Több nap is eltelt, míg végre egy rendőr nevén szólította a volt Ferenc József híd megmentett öngyilkosát és a szürke arcú nyomozó elé vezette. Az elmúlt napok alatt az összes titkos kartotékokból öszszegyűjtötték személyi adatait, már mindent tudtak róla. Ezt ő sejtette. Nagyon szűkszavúan felelgetett. — Maga hat és félórán keresztül több mint kétezer embert tartott vissza a munkától. Ez tizenháromezer kiesett munkaórát jelent a termelésben. Ezenfelül maga nyilvános botrányokozással rossz hírbe keverte a demokráciát. Még ráadásul megsértette Lenin elvtársat és az anyámat. Erre van valami megjegyzése? — Semmi megjegyzésem sincs — felelte a turul lovagja. Tisztában volt vele, hogy viselkedése valóban ellentmondott annak a sokszázezer példányban nyomtatott plakátnak, amelyen — háttérben a magyar parlament kupolás épületével — csupa boldog ember mosolyog. — Miért mászott fel a madárra? — Meg akartam halni. — Miért akart meghalni? — Untam már az életemet. — Mi késztette magát arra, hogy leszálljon? — Az Isten. — Micsoda? — Az Úristen — ismételte az ember. — Olyan nincs! Az Isten mese. Egy bűnös, letűnt társadalmi rend találta ki saját hazug, nyomorult létének meghosszabbítására. — Isten hívott le a madárról és nem az elvtárs — mondta elszántan az ember. — Meg fogom magát vizsgáltatni elmeorvossal. — Tessék csak — mondta a megmentett öngyilkos és egyszerre beszédes lett. — A doktor talán meg fog engemet érteni, nem úgy, mint az elvtárs. Mert az elvtársnak úgyis hiába mondanám. — Mondja csak! — parancsolta a nyomozó. Az ember, aki már nem volt fiatal és elnyúzott, rongyos ruhát viselt, tenyerével végigsimította homlokát és beszélni kezdett. — Elgondolkoztam az életemről odafent, a madáron. Nagyon csúnya életem volt, főhadnagy elvtárs. Mondom, meg akartam halni. Utáltam magamat, az életet, a... a rendszert, mindent. Lenéztem a madárról a mélységbe, a Duna tükrére, ahol egy kis hajó úszott és.... és épp már ugrani akartam, amikor... mikor eszembe jutott a gyerekkorom. Egy karácsony reggel... • — Elég a kispolgári álérzékenykedésből! Térjen a tárgyra! — Négyen voltunk testvérek, négy fiú. Én voltam a legnagyobb, hat éves. Legkisebb kisöcsém még bölcsőben aludt. Emlékszem. Szép havas karácsony volt. Rimaszombaton,ahol akkor laktunk... Apánk, derék esztergályos mester, istenhívő volt. Anyám is. Ránk zárták a házat és elmentek karácsony reggel a misére. Engem nem vittek, mert fájt a torkom. Mire hazajöttek, füstölt a ház. Leesett egy tégla a kéményben, az okozta a bajt. Mind a négyen elaléltünk a füsttől. Egyedül énéltem túl. Három kisöcsém meghalt ezen a szent -karácsonyi reggelen. Megfulladtak. Soha nem ébredtek fel többet. » ■ — Hát kellett ez a maga ostoba szüleinek? Remélem, ettől alaposan észretértek.— Igen, észretértek — ismételte a turul lovagja. — Ettől fogva azt mondták, hogy nincs Isten az égben, mert ha lenne, akkor nem ölte volna meg három ártatlan gyereküket éppen karácsony napján ; ilyet nem tesz Isten... Ettől fogva nem is engedtek engem templomba. Istentelenségben neveltek, abban nőttem fel. — Végre okosan beszél. Magának még lehet jövője, elvtárs, ha összeszedi magát, önkritikát gyakorol és megígéri, a pártnak ígéri meg, hogy soha többet nem megy fel a turulmadárra. — Csakhogy... — Mi?... Miféle csakhogy? — Csakhogy én odafent a madáron éppen abban a minutumban, amikor le akartam ugrani, megértettem mindent. — Ejha! Maga mindent megértett? Mi az a minden? Mit értett meg? — Isten irkáját értettem meg. — Mi-i-ti? — Isten irkáját, főhadnagy elvtárs. Azt értettem meg, hogy abban az irkában benne voltunk mi mind a négyen, előre voltunk benne, mióta világ a világ, én és a három kisöcsém, a szopós Bandika is... Isten irkájában úgy volt jó, hogy... hogy három kisöcsém ne ébredjen fel Rimaszombaton azon a behavazott fehér karácsony reggelen, mert Isten meg akarta kímélni három ártatlan kisöcsémet attól a sok szenvedéstől, amiben nekem van részem... a rendszerben... a demokráciában!... Magyarországon van részem benne, főhadnagy elvtárs! Mert őket senki sem köszönti szabadsággal és nem viszik el őket bányába, mint elvittek engemet, holott férfiszabó-kisiparos voltam a Tompa utcában... Tőlük nem követeli senki sem, hogy feszített tervnek nevezzék a koplalást... Nekik nem kell egy forint huszonnyolc filléres órabérért téglát adogatni a sztahanovista elvtárs kezébe, aki azzal dicsekszik, főhadnagy elvtárs, hogy többet keres, mint az angol király... Ők meghaltak, satnya csontjaik elporladtak már a rimaszombati temetőben, őket nem kényszeríti senki a sok hazugságra, a szemináriumban nem parancsolják az én három kisöcsémnek, hogy vetkőzzék le kispolgári csökevényeiket és valláserkölcsi alapjaikat... Nekik jó már, főhadnagy elvtárs. Isten irkája megkímélte őket attól a sok keserű bánattól, ami engemet, mint a menekülő állatot, felkergetett a turulmadárhoz a híd tetejére... előzete megfontolás nélkül, főhadnagy elvtárs, mert még ráadásul észrevettem, hogy egy hekus napok óta szimatol, követ engem, bele akar keverni valami szabotázsba, tervbe, ártatlanul... Én ezt végre megelégeltem, főhadnagy elvtárs! — Hát akkor miért nem ugrott be a Dunába! Fene a dolgát! — Mindjárt felelek az elvtársnak. Csak előbb elmondom még, az is eszembe jutott odafent a turulon, hogy valamikor nagyon régen valahol hallottam az angyalokról, akik az ártatlan jó kisgyerekek álmát őrzik. Nem tudom, főhadnagy elvtárs, vannak-e angyalok, hiszen azt beszélik, hogy nem minden látható. De ha vannak angyalok, akkor bizony megértettem én odafent a turulon, hogy azok a rimaszombati angyalok jól őrizték a csecsszopó Bandika édes álmát, meg a másik két kisöcsém karácsony reggeli álmát is. Azért nem ébredtek fel soha többet erre a csúnya világra. — Magának nem haverjei azok a rimaszombati angyalok, maga felébredt, életben maradt — mondta gúnyosan a nyomozó. — Én Isten irkájában erre a keserű sorsra hivattam el, főhadnagy elvtárs. Elvették iparigazolványomat, bekényszerítettek, aztán kirúgtak a szövetkezetből, még a varrógépemet, az ollómat is elvették , elhurcoltak bányába, aztán beosztottak téglaadogatónak a sztahanovista elvtárs mellé... És hogy mégis miért nem ugrottam be? Miért másztam le a turulról engedelmesen?... Annak nagyon egyszerű az oka, magyarázata, főhadnagy elvtárs. A magasból megláttam odalent egy szép kicsi gőzhajót a Dunán, kicsi emberekkel... és azt mondtam magamban: Szép ez, mégis szép! Az is benne van Isten irkájában, hogy ez a kis dunai gőzös ottan ússzon alattam és a kicsi emberek kirakodjanak és berakodjanak.. Erre aztán összeszedtem magamat és lemásztam a turulról. Büntessen meg, főhadnagy elvtárs. Az embert, aki az ősmagyarok szent madaráról nem ugrott be a Dunába, javító munkaszolgálatra ítélték bizonytalan időre és azonnalszállították a kistarcsai internálótáborba. , (Dreux, 1961 június.) RAB GUSZTÁV A TURUL LOVAGJA [E 21 3 [] FALUDY GYÖRGY VÁLOGATOTT VERSEI EMLÉKKÖNYV A KÖT BIZÁNCRÓL Ára 10.19.6 v. 12.80. Már most rendelje meg helyi könyvkereskedőjénél, vagy a vételár egyidejű megküldése mellett a vezérképviseleti terjesztőnél: BIG BEN PUBLISHING CO., 65 Mortimer St., London, W.J. A POMPEJI STRÁZSÁN című kötetből: Michelangelo utolsó imája Koldusdal Az ambivalencia balladája Szonett a múzsához Német zsoldosdal Középkori kocsmadal Csilléry Andráshoz Az ŐSZI HARMAT UTÁN című kötetből: Franciaországi változások Nel mezzo del cammin Az emigránsok szesztmája Érzékeny utazás A magyar nyelvhez Búcsú Európától Arab mezőn Arab mezőn Alkony és éjszaka közt Marrakech Ének Amár szépségéről Mauretánia felé Fülledt éjszaka Kasba A sivatag Ibn Amár búcsúja Portugáliától A Mississippi mellett Honvágy Kései bánat Hadgyakorlat, rágógumi Rossz nőnél Katonafürdő a Nagy Kígyó folyónál ...Több mint polgári csatákat” Az állatok szerelme Rémület az erdőn Aurora borealis Korálsziget, kikötő, holdvilág Magányosan s kegyetlenül Egy pilóta szól John Doe beszél Búcsú Amerikától Az EMLÉKKÖNYV A RŐT BIZÁNCRÓL című kötetből: Pálládász Óda Sztálin 70-ik születésnapjára Egy bizánci teológus temetésén A szenvedés ábécéje Október 6 Lőrinc pap Kurucok Zsuzsának, a tömlöcből Börtönóda egy régi dámához Vámbéry Rusztem szelleméhez Emlékezés egy régi udvarházra Nyugat-Ausztrália A vadkacsa Bevezető Ha az Istentrónt el nem érem Monológ életre, halálra Én nem szoktam meg Így folytak össze Kirándulás a Koloska völgybe Újszülött fiamhoz A LEVELEK AZ UTÓKORHOZ című kötetből: In memóriám Nagy Imre Fehér egerek Ifjúkori versek Ballada F. Gy. szerelméről Parasztnóta Ballada Nulla Károlyról A judeai helytartó Ballada Johanna Darkról Aretino levele Irodalmi Újság KANNÁS ALAJOS Látogató a Westbahnhofon Már régen s tán még évekig négyes vágányra érkezik a pesti gyors. Néhány kiszálló csendesen vár még s letörli nesztesen a messzi port. A peronon a rokonok nem kérdezik, hogy mit hozott az új utas, kinek kezében nyűtt a táska, s kopott az ünneplő kabátja, de nem lyukas. A lényeg, hogy megérkezett! Hozott egy szomjas életet s magyar babát. Elmondja sorra, ki szabad, hogy búcsúztatta el a pap a nagymamát. De mert az idő elrobog, hamarosan már ott topog a négyesen. Szemében mélyebb lesz a kék, kiül a könnyes veszteség s a félelem. De végül azért mosolyog, az ablakból kendő lobog apró, fehér. Aztán csak száll az esti köd, s mi tudjuk: végleg ő a több, mert visszatér. II