Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1961-07-15 / 14. szám

1961 július 15 Az ősmagyarok mitikus szent madara, turul néven ismert saske­selyű díszíti a Duna fölött Buda­­pest szívében a régi Ferenc József hidat, amelyről azt mondják, hogy a világ egyik legszebb csuklós tar­­tójú vashídja. A Magyar Népköztársaság Sza­­badság-hídnak keresztelte el és le­szedte róla a koronás régi magyar címert. De a pesti hídfőnél a vas­szerkezet végén üveg alatt ma is megvan az ezüst kis szög, amelyet valaha, mint utolsót, Ferenc József király és császár maga illesztett be a hídavatásnál. Ennél az ezüst­­szögnél szoktak felmászni a híd vasívén a bronz turulmadárhoz az öngyilkosok. Senki sem tudja, miért vonzza őket odafent a pogány magyar sas­keselyű szobra, száz méter magas­ban a Duna tükre fölött, ahonnan el lehet látni a budai hegyek fölött a Margitszigeten túl egészen az Anjou-királyok egykori lakóhe­lyéig, Visegrádig. A boldogtalanok rendszerint nem ugranak be mindjárt a Dunába. Néha órákig gubbasztanak odafent a szédítő magasban, ingadozva élet és halál közt. Ilyenkor nagy tömeg verődik össze, a forgalom megakad a hídon, szirénázva érkeznek a tűzoltók és létrát támasztanak a magasba, úgy hívják, csalogatják az öngyilkosjelöltet, aki aztán vagy megadja magát az élet hívó szavá­nak és lemászik a turulról, vagy beleveti magát a folyam habjaiba. A látvány izgalmasabb minden futballmérkőzésnél. A kapitalizmus rendszerét hiába váltotta fel szocialista népi demok­rácia néven a boldog társadalom, a „turul lovagjai” — ahogy ezeket a szerencsétleneket hívják — vala­miképpen megmaradtak a burzsoá múlt maradványaként. Ez nem kel­lemes a rendőrhatóságoknak, hi­szen a boldog társadalomban hiva­talosan nincsenek öngyilkosok. Egy kora őszi hajnalon arra éb­redt a Vásárcsarnok és a Gellért­hegy környéke, hogy a kiterjesztett szárnyú turulmadár lábánál oda­fent megint egy ember kuporog. A Duna mindkét partján és a hídon órákon át izgatott tömeg várta, mi­kor szánja el magát ugrásra onnan a magasból. Tűzoltókon kívül rendőrök is megjelentek a hídon, tányérsapkájukon vörös csillaggal és oszlásra buzdították a csődüle­tet, de nem sok eredménnyel. Két bátor tűzoltóval együtt egy polgári ruhás rendőrségi nyomozó is, felmászott a magasba, gomblyu­kában párt jel­vénnyel. Előbb szép szóval, aztán fenyegetésekkel pró­bálta kényszeríteni az embert, hogy jöjjön le. De az öngyilkosjelölt, megvetése jeléül, bámulatos ügye­sért felkúszott a szent saskeselyű nyakába. A hajmeresztő látványtól a tö­meg megborzongott. De ennél is nagyobb csodálatot váltott ki, hogy az ember a turul­ról feleselni mert a titkosrendőr­rel. Sőt: vakmerő és közönséges hangon szidta a nyomozó anyját. Az állam és a társadalom rendje fölött őrködő civilruhás rendőr arca elsötétedett a magasban. Most már csak azért is élve akarta kezé­be kaparintani ezt az embert. Tisz­teletreméltó bátorsággal kezdett felfelé kúszni és már-már sikerült is megközelítenie az öngyilkosjelöl­tet. De az utolsó méter az életunt és az életmentő közt leküzdhetet­len. A nyomozó innen ostromolta tovább fenyegetéseivel a boldogta­lant. Egyre mérgesebben beszélt, mialatt odalent a hídon és a Duna két partján a tömeg nőttön-nőtt. Most már a politikai szeminá­riumok stílusában szónokolt. — Követelem, hogy azonnal szálljon le a madárról! — ordí­totta. — Vetkőzze le társadalom­ellenes viselkedését! Viszonyuljon Lenin elvtárs tanításaihoz! — Egy frászt! — felelt odafent a turulon az ember. Már dél volt. Szereplők és nézők fáradni kezdtek. De végre! — oda­fent az ember megmozdult. Ám ahelyett, hogy a Dunába ugrott volna, általános megrökö­nyödésre engedelmes bárányként lemászott a magasból, egyenesen a nyomozó karjába. A tömeg még figyelte, amint az életbe visszacsalogatott embert be­zárták egy rabszállító rendőrségi kocsiba, aztán csalódottan oszlott szét. Az embert a rendőrségen betet­ték egy sötét zárkába, ahol drót­kalitkában halvány lámpa égett, megvilágítva a padlón heverő ho­mályos alakokat. Ezek azt kérdez­ték tőle, hogy melyik hónap há­nyadik napja van. Aztán visszaes­tek tompultságukba, mintha őket csalogatták volna le a turulról és nem szóltak többet semmit. A naptári idő elveszett idelent. Több nap is eltelt, míg végre egy rendőr nevén szólította a volt Fe­­renc József híd megmentett ön­gyilkosát és a szürke arcú nyomozó elé vezette. Az elmúlt napok alatt az összes titkos kartotékokból ösz­­szegyűjtötték személyi adatait, már mindent tudtak róla. Ezt ő sejtette. Nagyon szűkszavúan felelgetett. —­ Maga hat és félórán keresztül töb­b mint kétezer embert tartott vissza a munkától­. Ez tizenhárom­ezer kiesett munkaórát jelent a ter­melésben. Ezenfelül maga nyilvá­nos botrányokozással rossz hírbe keverte a demokráciát. Még ráadá­sul megsértette Lenin elvtársat és az anyámat. Erre van valami meg­jegyzése? — Semmi megjegyzésem sincs — felelte a turul lovagja. Tisztában volt vele, hogy visel­kedése valóban ellentmondott an­nak a sokszázezer példányban nyomtatott plakátnak, amelyen — háttérben a magyar parlament ku­polás épületével — csupa boldog ember mosolyog. — Miért mászott fel a madárra? — Meg akartam halni. — Miért akart meghalni? — Untam már az életemet. — Mi késztette magát arra, hogy leszálljon? — Az Isten. — Micsoda? — Az Úristen — ismételte az ember. — Olyan nincs! Az Isten mese. Egy bűnös, letűnt társadalmi rend találta ki saját hazug, nyomorult létének meghosszabbítására. — Isten hívott le a madárról és nem az elvtárs — mondta elszán­tan az ember. — Meg fogom magát vizsgáltat­ni elmeorvossal. — Tessék csak — mondta a megmentett öngyilkos és egyszerre beszédes lett. — A doktor talán meg fog engemet érteni, nem úgy, mint az elvtárs. Mert az elvtársnak úgyis hiába mondanám. — Mondja csak! — parancsolta a nyomozó. Az ember, aki már nem volt fia­tal és elnyúzott, rongyos ruhát vi­selt, tenyerével végigsimította hom­lokát és beszélni kezdett. — Elgondolkoztam az életemről odafent, a madáron. Nagyon csú­nya életem volt, főhadnagy elv­társ. Mondom, meg akartam halni. Utáltam magamat, az életet, a... a rendszert, mindent. Lenéztem a madárról a mélységbe, a Duna tükrére, ahol egy kis hajó úszott és.... és­ épp már ugrani akartam, amikor... mikor eszembe jutott a gyerekkorom. Egy karácsony reg­gel... • — Elég a kispolgári álérzékeny­­kedésből! Térjen a tárgyra! — Négyen voltunk testvérek, négy fiú. Én voltam a legnagyobb, hat éves. Legkisebb kisöcsém még bölcsőben aludt. Emlékszem. Szép havas karácsony volt. Rimaszom­baton,­­ahol­ akkor laktunk... Apánk, derék esztergályos mester, istenhívő volt. Anyám is. Ránk zárták a házat és elmentek kará­csony reggel a misére. Engem nem vittek, mert fájt a torkom. Mire hazajöttek, füstölt a ház. Leesett egy tégla a kéményben, az okozta a bajt. Mind a négyen elaléltünk a füsttől. Egyedül én­­éltem­ túl. Három­ kisöcsém meghalt ezen a szent -karácsonyi reggelen. Megful­ladtak. Soha nem ébredtek fel töb­bet. » ■ — Hát kellett ez a maga ostoba szüleinek? Remélem, ettől alaposan észretértek.­­— Igen, észretértek — ismételte a turul lovagja. — Ettől fogva azt mondták, hogy nincs Isten az ég­ben, mert ha lenne, akkor nem ölte volna meg három ártatlan gyerekü­ket éppen karácsony napján ; ilyet nem tesz Isten... Ettől fogva nem is engedtek engem templomba. Istentelenségben neveltek, abban nőttem fel. — Végre okosan beszél. Magá­nak még lehet jövője, elvtárs, ha összeszedi magát, önkritikát gyako­rol és megígéri, a pártnak ígéri meg, hogy soha többet nem megy fel a turulmadárra. — Csakhogy... — Mi?... Miféle csakhogy? — Csakhogy én odafent a ma­dáron éppen abban a minutumban, amikor le akartam ugrani, megér­tettem mindent. — Ejha! Maga mindent megér­tett? Mi az a minden? Mit értett meg? — Isten irkáját értettem meg. — Mi-i-ti? — Isten irkáját, főhadnagy elv­társ. Azt értettem meg, hogy ab­ban az irkában benne voltunk mi mind a négyen, előre voltunk ben­ne, mióta világ a világ, én és a há­rom kisöcsém, a szopós Bandika is... Isten irkájában úgy volt jó, hogy... hogy három kisöcsém ne ébredjen fel Rimaszombaton azon a behavazott fehér karácsony reg­gelen, mert Isten meg akarta kímél­ni három ártatlan kisöcsémet attól a sok szenvedéstől, amiben nekem van részem... a rendszerben... a demokráciában!... Magyarországon van részem benne, főhadnagy elv­­tá­rs! Mert őket senki sem köszönti szabadsággal és nem viszik el őket bányába, mint elvittek engemet, holott férfiszabó-kisiparos voltam a Tompa utcában... Tőlük nem követeli senki sem, hogy feszített tervnek nevezzék a koplalást... Ne­kik nem kell egy forint huszon­nyolc filléres órabérért téglát ado­gatni a sztahanovista elvtárs ke­zébe, aki azzal dicsekszik, főhad­nagy elvtárs, hogy többet keres, mint az angol király... Ők meghal­tak, satnya csontjaik elporladtak már a rimaszombati temetőben, őket nem kényszeríti senki a sok hazugságra, a szemináriumban nem parancsolják az én három kis­­öcsémnek, hogy vetkőzzék le kis­polgári csökevényeiket és vallás­erkölcsi alapjaikat... Nekik jó már, főhadnagy elvtárs. Isten irkája megkímélte őket attól a sok keserű bánattól, ami engemet, mint a me­nekülő állatot, felkergetett a turul­madárhoz a híd tetejére... előzete megfontolás nélkül, főhadnagy elv­társ, mert még ráadásul észrevet­tem, hogy egy hekus napok óta szi­matol, követ engem, bele akar ke­verni valami szabotázsba, tervbe, ártatlanul... Én ezt végre megelé­geltem, főhadnagy elvtárs! — Hát akkor miért nem ugrott be a Dunába! Fene a dolgát! — Mindjárt felelek az elvtárs­nak. Csak előbb elmondom még, az is eszembe jutott odafent a tu­rulon, hogy valamikor nagyon ré­gen valahol hallottam az angyalok­ról, akik az ártatlan jó kisgyerekek álmát őrzik. Nem tudom, főhad­nagy elvtárs, vannak-e angyalok, hiszen azt beszélik, hogy nem minden látható. De ha vannak an­gyalok, akkor bizony megértettem én odafent a turulon, hogy azok a rimaszombati angyalok jól őrizték a csecsszopó Bandika édes álmát, meg a másik két kisöcsém kará­csony reggeli álmát is. Azért nem ébredtek fel soha többet erre a csúnya világra. — Magának nem haverjei azok a rimaszombati angyalok, maga felébredt, életben maradt — mond­ta gúnyosan a nyomozó. — Én Isten irkájában erre a ke­serű sorsra hivattam el, főhadnagy elvtárs. Elvették iparigazolványo­­mat, bekényszerítettek, aztán ki­rúgtak a szövetkezetből, még a varrógépemet, az ollómat is elvet­ték , elhurcoltak bányába, aztán beosztottak téglaadogatónak a szta­hanovista elvtárs mellé... És hogy mégis miért nem ugrottam be? Miért másztam le a turulról enge­delmesen?... Annak nagyon egy­szerű az oka, magyarázata, főhad­nagy elvtárs. A magasból meglát­tam odalent egy szép kicsi gőzha­jót a Dunán, kicsi emberekkel... és azt mondtam magamban: Szép ez, mégis szép! Az is benne van Is­ten irkájában, hogy ez a kis dunai gőzös ottan ússzon alattam és a ki­csi emberek kirakodjanak és bera­kodjanak.. Erre aztán összeszed­tem magamat és lemásztam a tu­rulról. Büntessen meg, főhadnagy elvtárs. Az embert, aki az ősmagyarok szent madaráról nem ugrott be a Dunába, javító munkaszolgálatra ítélték bizonytalan időre és azon­nal­­szállították a kistarcsai inter­nálótáborba. , (Dreux, 1961 június.) RAB GUSZTÁV A TURUL LOVAGJA [E 21 3 [] FALUDY GYÖRGY VÁLOGATOTT VERSEI EMLÉKKÖNYV A KÖT BIZÁNCRÓL Ára 10.19.6 v. 12.80. Már most rendelje meg helyi könyvkereskedőjénél, vagy a vételár egyidejű megküldése mellett a vezérképviseleti terjesztőnél: BIG BEN PUBLISHING CO., 65 Mortimer St., London, W.J. A POMPEJI STRÁZSÁN című kötetből: Michelangelo utolsó imája Koldusdal Az ambivalencia balladája Szonett a múzsához Német zsoldosdal Középkori kocsmadal Csilléry Andráshoz Az ŐSZI HARMAT UTÁN című kötetből: Franciaországi változások Nel mezzo del cammin Az emigránsok szesztm­ája Érzékeny utazás A magyar nyelvhez Búcsú Európától Arab mezőn Arab mezőn Alkony és éjszaka közt Marrakech Ének Amár szépségéről Mauretánia felé Fülledt éjszaka Kasba A sivatag Ibn Amár búcsúja Portugáliától A Mississippi mellett Honvágy Kései bánat Hadgyakorlat, rágógumi Rossz nőnél Katonafürdő a Nagy Kígyó fo­­lyónál ...Több mint polgári csatákat” Az állatok szerelme Rémület az erdőn Aurora borealis Korálsziget, kikötő, holdvilág Magányosan s kegyetlenül Egy pilóta szól John Doe beszél Búcsú Amerikától Az EMLÉKKÖNYV A RŐT BIZÁNCRÓL című kötetből: Pálládász Óda Sztálin 70-ik születésnapjára Egy bizánci teológus temetésén A szenvedés ábécéje Október 6 Lőrinc pap Kurucok Zsuzsának, a tömlöcből Börtönóda egy régi dámához Vámbéry Rusztem szelleméhez Emlékezés egy régi udvarházra Nyugat-Ausztrália A vadkacsa Bevezető Ha az Istentrónt el nem érem Monológ életre, halálra Én nem szoktam meg Így folytak össze Kirándulás a Koloska völgybe Újszülött fiamhoz A LEVELEK AZ UTÓKOR­HOZ című kötetből: In memóriám Nagy Imre Fehér egerek Ifjúkori versek Ballada F. Gy. szerelméről Parasztnóta Ballada Nulla Károlyról A judeai helytartó Ballada Johanna Darkról Aretino levele Irodalmi Újság KANNÁS ALAJOS Látogató a Westbahnhofon Már régen s tán még évekig négyes vágányra érkezik a pesti gyors. Néhány kiszálló csendesen vár még s letörli nesztesen a messzi port. A peronon a rokonok nem kérdezik, hogy mit hozott az új utas, kinek kezében nyűtt a táska, s kopott az ünneplő kabátja, de nem lyukas. A lényeg, hogy megérkezett! Hozott egy szomjas életet s magyar babát. Elmondja sorra, ki szabad, hogy búcsúztatta el a pap a nagymamát. De mert az idő elrobog, hamarosan már ott topog a négyesen. Szemében mélyebb lesz a kék, kiül a könnyes veszteség s a félelem. De végül azért mosolyog, az ablakból kendő lobog apró, fehér. Aztán csak száll az esti köd, s mi tudjuk: végleg ő a több, mert visszatér. II

Next