Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1964-05-15 / 10. szám
1964. május 15. Irodalmi Újság Hogy hányan vannak, mármint a miniszterek, senki sem tudja pontosan. Miután azonban 123 ország résztvevője van a genfi Világkereskedelmi Konferenciának, s országonként egy, két, sőt néha három miniszter tagja egy-egy delegációnak, úgy 250-300 között mozoghat a márciusban kezdődött és június 15-ig tartó összejövetel ,,kegyelmes urainak” száma. Van ugyan közöttük „fél-kegyelmes” is, meg olyanok, szép számmal, akik forradalmár mivoltukra hivatkozva még a második üveg skót whisky vagy francia pezsgő után is ragaszkodnak az egyszerű „miniszter úr” megszólításhoz, buggyanjon ez ki akár a legszemrevalóbb szőke pincérlány szájából. Huli-guli és az ötven dollár Rendkívül érdekes volna szociológiailag komolyan tanulmányozni az egyes fő- és aldelegátusokat. Különösen ha meggondoljuk, hogy földrészeken, fajokon, nemzeteken, tömbökön és ideológiákon túl, tulajdonképpen szegény és gazdag országok képviselői ülnek egymással szemben Kálvin városában. Sokan hiszik közülük, hogy a világ főbajainak nagy része onnan származik, hogy egyesek túl sokat esznek, mások meg túl keveset. A Genfbe hívott „szegények”, persze, azt szeretnék, ha a „gazdagok” mielőbb hozzásegítenék őket ahhoz, hogy hamarosan ők is ugyanolyan gazdagok legyenek. S hogy bebizonyítsák, miszerint minden adottságuk megvan e kívánt új állapothoz, már most úgy élnek — mármint a miniszterek —, mintha rettenetesen gazdagok lennének. A fejlettebb ipari országok képviselői — jöttek légyen bár Nyugatról vagy Keletről —, tizenöt dollár körüli napidíjból csendesen megvannak, míg a nemzetközi udvariasság illemszabályai szerint „fejlődésben lévők”-nek titulált nemzetek fiai úgy élnek a tóparti miniatűr Babilonban, mint Marci Hevesen, illetve még annál is jobban, mert tudomásom szerint Marcinak nem volt se Cadillac-ja, se Bentley-je, se párduc testű félanalfabéta titkárnője, se ötven dollár napidíja. Nem beszélve arról, hogy Marci csak csárdásozni tudott, azt is közepesen, míg e jeles „fejlődésben lévők” oly szakértelemmel ropják a huli-gulit meg a surföt, hogy még a legnagyobb csúcsforgalom idején sem lökik fel a genfi lokálok zsebkendő nagyságú táncparkettjeit körülálló asztalokon sorakozó pezsgősvödröket. No de kár is lenne, nemcsak a hűsítő nedűért, de a hölgyek ruhájáért is, amelyek közül nem egy közvetlenül Párizsból érkezett repülőgépen, diplomatacsomagban. Táncol a Kongresszus Valamelyik este, egyik nagy nyugati ország delegációjának meghívására, „táncolt a Kongresszus”. Olyan nagyméretű volt a dínomdánom, hogy még a magamfajta egyszerű újságírónépséget is meghívták, — igaz, előbb egy kígyó ravaszságával megtudakolva : „van-e az úrnak szmokingja ?”. Volt neki, így aztán az úr harmadik éve nyúzott — és két hónapja nem mosott — Dauphine-jával a meghívón jelzett címre hajtott. Ott azonban komoly parkírozási problémái támadtak, mert a nemzetközi rend éber őrei, megpillantván egy trópusi ország vérvörös Rolls-Royce-on érkező kereskedelmi miniszterét, az utóbbinak, illetve livrés sofőrjének juttatták a hoppon maradt Dauphine-tulajdonos kiszemelte parkhelyet. Kénytelen voltam hát jó ötszáz métert gurigázni s ugyanannyit visszagyalogolni. Mindezt enyhén szemerkélő esőben, enyhén bosszankodva. De mégha mimózalelkem volna sem sértődtem volna meg, mert a kivilágított palota felé bandukolva, megpillantottam a világ egyik leggazdagabb országának svájci nagykövetét az illető nagyhatalom kereskedelmi államtitkárjának társaságában. Már azt hittem, hogy őket is odébbtessékelték a rendőrök, de hamarosan kiderült, hogy a rezidenciájuktól ide vezető háromkilométeres utat végig gyalog tették meg. Ha meggondoljuk, hogy „civilben” mindketten milliomosok, könnyen érthetővé válik gyaloglási luxusuk. A két gentlemen szemtanúja volt, miként kergettek el szerény Dauphine-ommal, hogy a vörös Rollshoz illő pompával fogadják a benne ülőket. Bűntársként kacsintottunk egymásra a nagykövettel s mikor az estély forgatagában egymás mellé sodródtunk, egy közöttünk több éve fennálló hagyomány ellenére nem az igazán lehetetlen genfi időjárásról, hanem a vörösrollszosról kezdtünk beszélni. Nem hiába volt a kiváló diplomatának országa majdnem száz esztendőn keresztül a vörösrollszos népének gyámja, Őexcellenciája hevesen védelmébe vette a szemlátomást fejlődésben lévő kereskedelmi minisztert, megpróbálván „megmagyarázni a bizonyítványát”. Fáradozása felesleges volt. Rálicitáltam. Magam védtem meg a vöröskocsis feketét. Méghozzá saját élményeimre, tapasztalataimra támaszkodva. A nagykövet ámulva vette tudomásul első kézből származó tudományomat a szegénységgel és ennek időszakos vagy tartósabb megszűnésével kapcsolatos lélektani alapigazságok tárgyában. A jeles diplomata különösen furcsállotta a szegények felháborodásig menő csodálkozását, akik tudvalévőleg rossz néven veszik a gazdagoktól, hogy ezek nem értik meg, hogy a „feltörőben lévő” volt szegénynek mindenekelőtt a teljesen felesleges dolgokra van a legsürgősebben szüksége. Miért csodálkoznánk hát a márvány palotát építtető afrikai elnökön , a gyémántokkal kirakott aranyórákat gyűjtő arab emiren ; vagy az ázsiai államfőn, aki versenyautókat hozat egyetlen kövezett úttal sem rendelkező országába ? Láttam én hófehér bőrű lengyel menekültet, aki fűtetlen szobában a padlón aludt, de első osztályon utazott ; oroszt, aki éjjeli portásként gürcölt, de egyszer egy évben, Húsvétkor, olyan lakomára hívta ámuló barátait, mintha hárommillió frankra unatkoznék a bankban , láttam 56-os magyart, akinek ugyan még nem volt három váltás inge-gatyája, kettesben lakott albérletben és stanicliből parizert vacsorázott, de volt már neki egy kicsit divatját múlt és sokat fogyasztó, de akkora autója, mint egy mozdony. Valahol utat tévesztettünk Már darabideje feketítem a szép fehér lapokat, s most jövök rá, hogy tulajdonképpen egész másról és főleg másképpen írok, mint ahogy szerettem volna, s szemrehányólag tekint felém íróasztalom bal sarkáról egy, e cikk megírása érdekében összehordott nagy csomóba rakott dokumentum. De ha már mindezt leírtam, ne vesszék kárba, hisz ha jól meggondoljuk erről az oldaláról is meg lehet fogni a gazdaságilag elmaradott, fejletlen országok nagy és drámai problémáját. S szeretném, ha az olvasók elhinnék : a viccelődő hang mögött, amely az alacsonyabbrendűségi komplexumát a normális úton kifejező vörösrollszost csipkedi, sok szomorúság és még több megértés rejtőzik. Hiszen, ha ezek — a függetlenségüket a minap kiverekedett (vagy tálcán kapott) — országok szinte gyógyíthatatlanul szegények, ez nemcsak az ő hibájuk, sőt talán egyáltalán nem az övék. Ha „újgazdag”ként viselkednek, nem tesznek mást, mint a náluk nem minden érdek nélkül tartózkodó egyes fehér vendégek szokásait majmolják. Pazarlók ? Korruptak ? Többségük az. Megvásárolhatók, de a kezdeményezés mindig a megvásárló, a fehér „jóakarók” oldaláról indul ki. Nem az „afro-ázsiai” tömb hibája, hogy politikai kegyeikért versenyt fut Kelet és Nyugat. A kis-, de főleg a nagyhatalmak egymással vetélkedve egyre többet és jobbat kínáltak a „fejlődésben elmaradottaknak”, mint amennyit a másik megadott, megígért vagy megtagadott. Szinte számolatlanul szórták a milliókat, paloták, stadionok, lökhajtásos repülőgépek befogadására alkalmas repülőterek és olyan „presztizs-gátak” építésére, amelyekről hamarosan kiderült, hogy az általuk duzzasztott mesterséges tavak legfeljebb a vízisí gyakorlására alkalmasak. Mindenkinek jogában áll nem szeretni a feketéket, félbarnákat és sárgákat, de még ellenfeleiknek is el kell ismerniök : nem a volt gyarmati népek hibája, ha egy részük az egymásra licitáló adakozók jóvoltából egy prostituált erkölcsi poggyászával lépte át a nemzetközi nagykorúság küszöbét. Ezt ma a megrontók és a megrontottak egyaránt érzik és tudják. „Valahol utat tévesztettünk” — mondaná Szekfű Gyula ; „el van osztva a lap” — mondaná a névtelen ulti-játékos. Éppenséggel azért hívták össze Genfbe ezt a több ezer delegátust és két-háromszáz minisztert foglalkoztató tömeggyűlést, hogy az ébredező planetáris szolidaritás jegyében megtalálják az elvesztett utat, újraosszák az elosztott kártyákat, amelyek közül nem egy, sajnos, cinkelve volt. Vigyázat, számok ! Bármennyire ellensége vagyok is a hazugság-leplezés legagyafúrtabb formájának, a statisztikának, mégis néhány garantáltan őszinte számmal igazolom a „szegény-gazdag” világprobléma mélységét és súlyosságát. Ha eltekintünk a világ ideológiai és gazdasági rendszerek szerinti megosztottságától és kizárólag az egyes népek anyagi helyzetét, gazdasági potenciáját vesszük alapul, megdöbbentő képet kapunk : a gazdagok, (főleg a mérsékelt égövi „fehér” országok) akik bár alig képezik a föld lakosságának egynegyedét, az összes javak háromnegyedét birtokolják, s ez az aránytalanság egyre fokozódik a szegények kárára, akik nem tudván követni az ipari országok fejlődési ritmusát, évről évre szegényebbek lesznek. Ha valami csoda folytán az egész afro-ázsiai világ megtáltosodnék és évi 5 %kal növelné termelését, csak 100 év múlva érné el az európai átlaggazdagság mai nívóját. Ez az aránytalanság azt is jelenti, hogy a föld lakói közül mintegy kétmilliárdnyian az éhenhalás küszöbén tengődnek, míg a gazdag kisebbség termelésifelesleg gondokkal küzd. Ha a fogyasztási nívót nézzük rádöbbenünk, hogy míg egy átlagamerikai évente háromszáz liter tejet iszik, (a svájci kétszázat, a magyar hetvenötöt), addig az átlagindus hat literrel kénytelen beérni. Egy ausztráliai évi száz kiló húst fogyaszt, (a francia hetvenet, a magyar harmincat,) de egy kongóinak még évi egy kilóra sem telik. Valamennyi fogyasztási cikkel ugyanez a helyzet : egy átlagmagyar a fejlett nyugati országokhoz képest szerény életmódja királyi gazdagságnak tűnhet egy afrikai vagy ázsiai proletár szemében. Nyilvánvaló, hogy ezen a tarthatatlan helyzeten változtatni kell már csak azért is, mert a történelem folyamán soha semmi jó sem származott abból, ha egy minden földi jóban dúskáló egyénnek vagy közösségnek nagyszámú és kiéhezett szegény szomszédai voltak. S főleg mióta az Óceán pocsolyává zsugorodott s a távolságok megszűntek, az egyre gyorsuló történelem alaposan megleckéztetheti az önző gazdagokat. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy helyre kellene állítani valamiféle „planetáris egyensúlyt” s a Genfi Konferencia lelkiismeretes leltárt készített a különböző gyógymódokról. Hamarosan kiderült azonban, hogy amit egyesek medicinának tartanak, mások méregnek tekintik és megfordítva. Például, a konferencia elején majdnem egybehangzóan azt tartották a nyomorellenesség csodadoktorai, hogy legfontosabb lépésnek az egyensúly helyreállítása felé a nyersanyag árak szabályozásának kell lennie. Elgondolásaikat alaposan megindokolták. Kimutatták, hogy amíg a szegény országok által exportált élelmezési cikkek és nyersanyagok ára az elmúlt évtized során átlagosan majdnem 10 %-kal csökkent, az ugyanezen országok vásárolta iparcikkek ára ugyanennyivel emelkedett. Tehát hiába fokozza termelését a nyersanyag-szállító ország, egyre szegényebb lesz, mert egyre kevesebbet kap árujáért. Például, míg nyolc évvel ezelőtt tizenkilenc zsák kávéval lehetett megvásárolni egy autót, ma harminckettő kell hozzá. Azt is kiszámították a közgazdászok, hogy az afro-ázsiai országok jelenleg hatmilliárd dollárral deficites fizetési mérlege öt év múlva húszmilliárddal lesz passzív. Első pillanatban úgy látszik, hogy ezen az aránytalanságon árpolitikával könnyen lehetne segíteni. Igen ám, de ha önkényesen, a jelenlegi világpiaci áraknál jóval magasabban állapítanák meg az egyes alapanyagok árát, a termelők túltermelést idéznének elő, s árujukra nem akadna vevő. Emellett „sorstársaikkal” kerülnének késhegyre menő kereskedelmi vetélkedésbe, amiből megint nem származnék sok jó. Arra is kell gondolni, hogy számos, ma még „kincs”-nek tekintett nyersanyag, holnap értéktelen vacakká válhat a jobb és olcsóbb műanyagok elterjedése miatt. Arra a konklúzióra jutottak hát Genfben, hogy a nyersanyag árak magasabb árszintű rögzítése csak pillanatnyi könnyebbséget okozna, de hosszútávra más megoldást kell találni, mert ez egyenesen vesztükbe sodorhatja a termelőket. Fizessenek a gazdagok ! Más csodadoktorok egyszerűen meg akarták adóztatni a tehetősebb országokat („fizessenek a gazdagok !”), de ez a javaslat a kommunista országok képviselőit sem ragadtatta el, hiszen nekik saját bevallásuk szerint még arra sincs elég devizájuk, hogy a mai árszinten növeljék jelenlegi vásárlásaikat, nemhogy arra volna, hogy önkéntes adó formájában bármiféle „ajándékot” adjanak. A kubai „Che” Guevarra azt javasolta, hogy valami „jóvátétel”-szerű büntetést vessenek ki a volt gyarmatosító országokra s meg is nevezett egy összeget, amelyet azonban az érdekeltek magasnak tartottak mert elfogadása fenyegetné saját gazdasági egyensúlyukat. Ismét mások a szegények és gazdagok közötti kereskedelem „normális” kifejlesztésében látták a gyógyírt, feltételezvén, hogy az egyre több devizával rendelkező országok egyre jobb vevőkké válnak. Igen ám, de felállt egy ünneprontó, aki számokkal a kezében bebizonyította, hogy azokban az országokban, amelyeknek nemes valutában sok százmillió és állandó évi jövedelmük van, (Venezuela, Szaud- Arábia, Irak és más petróleumtermelő állam) ez a tény még nem változtat a nyomoron, mert a káderhiány miatt ezek a potenciálisan gazdag országok ugyanolyan sötét nyomorral küzdenek, mint a többiek, képtelenek lévén saját maguk kiaknázni, felhasználni vagy eladni kincseiket. Azt a valamikor közkedvelt ötletet, hogy a gazdagok egyszerűen ajándékozzák meg a szegényeket, ma már lélektani okokból sem lehetne megvalósítani, mert a szegények megértették a gazdagokkal, hogy sokkal nehezebb ajándékot kapni, mint adni. A Szovjetunió javaslatát, hogy minden ország részvételével hozzanak létre egy világkereskedelmi szervezetet s egy közös nagy terv szerint folyjék le az árucsere, több ok miatt vetették el. Főleg azért, mert ez az újabb szovjet csúcsterv-szervezet valószínűleg semmivel sem működnék jobban, mint a KGST, s a liberális országok nem szívesen áldoznák fel egy tervezési utópia oltárán azt a gazdasági rendszert, amelynek annyira irigyelt gazdagságukat köszönhetik. A halak és a halász Nem kis ismertető cikket, hanem köteteket kellene írni a Genfben elhangzott ütletekről s az ehhez való nyersanyag meg is van : heti húsz tonna papírt fogyaszt a konferencia a különböző javaslatok, ellenjavaslatok, tervek és jegyzőkönyvek sokszorosítására. Még nincs vége a miniszterek tömeggyűlésének, ezért nehéz volna tanulságokkal zárni beszámolómat. Végleges konklúziók nem is fognak születni Genfben s már az is nagy dolog, hogy eddig nem kaptak hajba a résztvevők, sőt valamennyien rengeteget okultak. A Genfi Konferencia legnagyobb tanulsága szerintem mégis az, hogy a legkülönbözőbb csodaszerek javaslói rájöttek, mennyire kegyetlenül bonyolult kérdésről van szó s ma már tudják, hogy semmiféle csoda sem mentheti meg az egyensúlyt vesztett emberiséget, csak a munka és a szolidaritás. Egy régi kínai közmondás azt ajánlja : ha valaki egy évre akar előre látni, vessen el rizsát, ha tíz évre akar gondoskodni megélhetéséről, ültessen fákat, de ha harminc évre akarja biztosítottnak látni a jövőt, fogjon hozzá fiai neveléséhez. S hozzáteszi a kínai népi bölcsesség : „ha egy éhes embernek egy halat adsz, megmented az aznapi éhhaláltól, de ha megtanítod halászni, egész életére elláttad.” Azt hiszem az egyensúlyt vesztett világot csak úgy menthetik meg a gazdagok, ha ugyanakkor mikor halat ajándékoznak az éhezőknek, megtanítják nekik a halászat módjait is. Halat adni nem is volna olyan nehéz, ha meggondoljuk, hogy a világ évi százhuszonötmilliárd dollárt költ fegyverkezésre. Ennek 10 %-áért lazaccal és kaviárral lehetne jóllakatni a proletár nemzeteket, akik nem korgó gyomorral válnának ügyes és, ki tudja, talán hálás halászokká. NAGY LÁSZLÓ rr / MINISZTEREK TOME fi fit/II LEVE H fiENFI-TÓ PHITIKN