Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1964-05-15 / 10. szám

1964. május 15. Irodalmi Újság ­ Hogy hányan vannak, mármint a mi­niszterek, senki sem tudja pontosan. Mi­után azonban 123 ország­ résztvevője van a genfi Világkereskedelmi Konferenciának, s országonként egy, két, sőt néha három mi­niszter tagja egy-egy delegációnak, úgy 250-300 között mozoghat a márciusban kezdődött és június 15-ig tartó összejövetel ,,kegyelmes urainak” száma. Van ugyan közöttük „fél-kegyelmes” is, meg olyanok, szép számmal, akik forradalmár mivoltuk­ra hivatkozva még a második üveg skót whisky vagy francia pezsgő után is ragasz­kodnak az egyszerű „miniszter úr” meg­szólításhoz, buggyanjon ez ki akár a leg­­szemrevalóbb szőke pincérlány szájából. Huli-guli és az ötven dollár Rendkívül érdekes volna szociológiailag komolyan tanulmányozni az egyes fő- és aldelegátusokat. Különösen ha meggondol­juk, hogy földrészeken, fajokon, nemzete­ken, tömbökön és ideológiákon túl, tulaj­donképpen szegény és gazdag országok kép­viselői ülnek egymással szemben Kálvin városában. Sokan hiszik közülük, hogy a világ fő­bajainak nagy része onnan származik, hogy egyesek túl sokat esznek, mások meg túl keveset. A Genfbe hívott „szegények”, per­sze, azt szeretnék, ha a „gazdagok” mielőbb hozzásegítenék őket ahhoz, hogy hamaro­san ők is ugyanolyan gazdagok legyenek. S hogy bebizonyítsák, miszerint minden adottságuk megvan e kívánt új állapothoz, már most úgy élnek — mármint a minisz­terek —, mintha rettenetesen gazdagok len­nének. A fejlettebb ipari országok képvise­lői — jöttek légyen bár Nyugatról vagy Keletről —, tizenöt dollár körüli napidíj­ból csendesen megvannak, míg a nemzet­közi udvariasság illemszabályai szerint „fej­lődésben lévők”-nek titulált nemzetek fiai úgy élnek a tóparti miniatűr Babilonban, mint Marci Hevesen, illetve még annál is jobban, mert tudomásom szerint Marcinak nem volt se Cadillac-ja, se Bentley-je, se párduc testű félanalfabéta titkárnője, se öt­ven dollár napidíja. Nem beszélve arról, hogy Marci csak csárdásozni tudott, azt is közepesen, míg e jeles „fejlődésben lévők” oly szakértelemmel ropják a huli-gulit meg a surföt, hogy még a legnagyobb csúcsfor­galom idején sem lökik fel a genfi lokálok zsebkendő nagyságú táncparkettjeit körülál­­ló asztalokon sorakozó pezsgősvödröket. No de kár is lenne, nemcsak a hűsítő nedűért, de a hölgyek ruhájáért is, amelyek közül nem egy közvetlenül Párizsból érkezett repülőgépen, diplomatacsomagban. Táncol a Kongresszus Valamelyik este, egyik nagy nyugati or­szág delegációjának meghívására, „táncolt a Kongresszus”. Olyan nagyméretű volt a dínomdánom, hogy még a magamfajta egy­szerű újságírónépséget is meghívták, — igaz, előbb egy kígyó ravaszságával megtu­dakolva : „van-e az úrnak szmokingja ?”. Volt neki, így aztán az úr harmadik éve nyúzott — és két hónapja nem mosott — Dauphine-jával a meghívón jelzett címre hajtott. Ott azonban komoly parkírozási problémái támadtak, mert a nemzetközi rend éber őrei, megpillantván egy trópusi ország vérvörös Rolls-Royce-on érkező ke­reskedelmi miniszterét, az utóbbinak, illet­ve livrés sofőrjének juttatták a hoppon ma­radt Dauphine-tulajdonos kiszemelte park­helyet. Kénytelen voltam hát jó ötszáz métert gurigázni s ugyanannyit visszagyalogolni. Mindezt enyhén szemerkélő esőben, enyhén bosszankodva. De mégha mimózalelkem volna sem sértődtem volna meg, mert a ki­világított palota felé bandukolva, megpil­lantottam a világ egyik leggazdagabb or­szágának svájci nagykövetét az illető nagy­hatalom kereskedelmi államtitkárjának tár­saságában. Már azt hittem, hogy őket is odébbtessékelték a rendőrök, de hamaro­san kiderült, hogy a rezidenciájuktól ide vezető háromkilométeres utat végig gyalog tették meg. Ha meggondoljuk, hogy „civil­ben” mindketten milliomosok, könnyen ért­hetővé válik gyaloglási luxusuk. A két gentlemen szemtanúja volt, miként kergettek el szerény Dauphine-ommal, hogy a vörös Rollshoz illő pompával fogadják a benne ülőket. Bűntársként kacsintottunk egymásra a nagykövettel s mikor az estély forgatagában egymás mellé sodródtunk, egy közöttünk több éve fennálló hagyomány ellenére nem az igazán lehetetlen genfi időjárásról, hanem a v­örösrollszosról kezd­tünk beszélni. Nem hiába volt a kiváló dip­lomatának országa majdnem száz esztendőn keresztül a vörösrollszos népének gyámja, Őexcellenciája hevesen védelmébe vette a szemlátomást fejlődésben lévő kereskedelmi minisztert, megpróbálván „megmagyarázni a bizonyítványát”. Fáradozása felesleges volt. Rálicitáltam. Magam védtem meg a vöröskocsis feketét. Méghozzá saját élményeimre, tapasztala­taimra támaszkodva. A nagykövet ámulva vette tudomásul első kézből származó tudo­mányomat a szegénységgel és ennek idősza­kos vagy tartósabb megszűnésével kapcsola­tos lélektani alapigazságok tárgyában. A jeles diplomata különösen furcsállotta a szegények felháborodásig menő csodálkozá­sát, akik tudvalévőleg rossz néven veszik a gazdagoktól, hogy ezek nem értik meg, hogy a „feltörőben lévő” volt szegénynek mindenekelőtt a teljesen felesleges dolgokra van a legsürgősebben szüksége. Miért csodálkoznánk hát a már­vány palo­tát építtető afrikai elnökön , a gyémántok­kal kirakott aranyórákat gyűjtő arab emi­­ren ; vagy az ázsiai államfőn, aki verseny­autókat hozat egyetlen kövezett úttal sem rendelkező országába ? Láttam én hófehér bőrű lengyel menekültet, aki fűtetlen szo­bában a padlón aludt, de első osztályon uta­zott ; oroszt, aki éjjeli portásként gürcölt, de egyszer egy évben, Húsvétkor, olyan lakomára hívta ámuló barátait, mintha hárommillió frankra unatkoznék a bank­ban , láttam 56-os magyart, akinek ugyan még nem volt három váltás inge-gatyája, kettesben lakott albérletben és stanicliből parizert vacsorázott, de volt már neki egy kicsit divatját múlt és sokat fogyasztó, de akkora autója, mint egy mozdony. Valahol utat tévesztettünk Már darabideje feketítem a szép fehér lapokat, s most jövök rá, hogy tulajdonkép­pen egész másról és főleg másképpen írok, mint ahogy szerettem volna, s szemrehányó­­lag tekint felém íróasztalom bal sarkáról egy, e cikk megírása érdekében összehordott nagy csomóba rakott dokumentum. De ha már mindezt leírtam, ne vesszék kárba, hisz ha jól meggondoljuk erről az oldaláról is meg lehet fogni a gazdaságilag elmaradott, fejletlen országok nagy és drá­mai problémáját. S szeretném, ha az olva­sók elhinnék : a viccelődő hang mögött, amely az alacsonyabbrendűségi komplexu­mát a normális úton kifejező vörösrollszost csipkedi, sok szomorúság és még több megértés rejtőzik. Hiszen, ha ezek — a függetlenségüket a minap kiverekedett (vagy tálcán kapott) — országok szinte gyógyít­­hatatlanul szegények, ez nemcsak az ő hibájuk, sőt talán egyáltalán nem az övék. Ha „újgazdag”ként viselkednek, nem tesz­nek mást, mint a náluk nem minden érdek nélkül tartózkodó egyes fehér vendégek szokásait majmolják. Pazarlók ? Korrup­tak ? Többségük az. Megvásárolhatók, de a kezdeményezés mindig a megvásárló, a fe­hér „jóakarók” oldaláról indul ki. Nem az „afro-ázsiai” tömb hibája, hogy politikai kegyeikért versenyt fut Kelet és Nyugat. A kis-, de főleg a nagyhatalmak egymással vetélkedve egyre többet és jobbat kínáltak a „fejlődésben elmaradottaknak”, mint amennyit a másik megadott, megígért vagy megtagadott. Szinte számolatlanul szórták a milliókat, paloták, stadionok, lökhajtásos repülőgépek befogadására alkalmas repülő­terek és olyan „presztizs-gátak” építésére, amelyekről hamarosan kiderült, hogy az ál­taluk duzzasztott mesterséges tavak legfel­jebb a vízisí gyakorlására alkalmasak. Mindenkinek jogában áll nem szeretni a feketéket, félbarnákat és sárgákat, de még ellenfeleiknek is el kell ismerniök : nem a volt gyarmati népek hibája, ha egy részük az egymásra licitáló adakozók jóvoltából egy prostituált erkölcsi poggyászával lépte át a nemzetközi nagykorúság küszöbét. Ezt ma a megrontók és a megrontottak egyaránt érzik és tudják. „Valahol utat té­vesztettünk” — mondaná Szekfű Gyula ; „el van osztva a lap” — mondaná a névtelen ulti-játékos. Éppenséggel azért hívták össze Genfbe ezt a több ezer delegátust és két-háromszáz minisztert foglalkoztató tömeggyűlést, hogy az ébredező planetáris szolidaritás jegyében megtalálják az elvesztett utat, újraosszák az elosztott kártyákat, amelyek közül nem egy, sajnos, cinkelve volt. Vigyázat, számok ! Bármennyire ellensége vagyok is a hazug­ság-leplezés legagyafúrtabb formájának, a statisztikának, mégis néhány garantáltan őszinte számmal igazolom a „szegény-gaz­dag” világprobléma mélységét és súlyossá­gát. Ha eltekintünk a világ ideológiai és gaz­dasági rendszerek szerinti megosztottságá­tól és kizárólag az egyes népek anyagi helyzetét, gazdasági potenciáját vesszük alapul, megdöbbentő képet kapunk : a gaz­dagok, (főleg a mérsékelt égövi „fehér” or­szágok) akik bár alig képezik a föld lakos­ságának egynegyedét, az összes javak há­romnegyedét birtokolják, s ez az aránytalan­ság egyre fokozódik a szegények kárára, akik nem tudván követni az ipari országok fejlődési ritmusát, évről évre szegényebbek lesznek. Ha valami csoda folytán az egész afro-ázsiai világ megtáltosodnék és évi 5 %­­kal növelné termelését, csak 100 év múlva érné el az európai átlaggazdagság mai nívóját. Ez az aránytalanság azt is jelenti, hogy a föld lakói közül mintegy kétmil­­liárdnyian az éhenhalás küszöbén tengőd­nek, míg a gazdag kisebbség termelési­felesleg gondokkal küzd. Ha a fogyasztási nívót nézzük rádöbbenünk, hogy míg egy átlagamerikai évente háromszáz liter tejet iszik, (a svájci kétszázat, a magyar hetven­ötöt), addig az átlagindus hat literrel kénytelen beérni. Egy ausztráliai évi száz kiló húst fogyaszt, (a francia hetvenet, a magyar harmincat,) de egy kongóinak még évi egy kilóra sem telik. Valamennyi fogyasztási cikkel ugyanez a helyzet : egy átlagmagyar a fejlett nyugati országokhoz képest szerény életmódja királyi gazdagság­nak tűnhet egy afrikai vagy ázsiai proletár szemében. Nyilvánvaló, hogy ezen a tarthatatlan helyzeten változtatni kell már csak azért is, mert a történelem folyamán soha sem­mi jó sem származott abból, ha egy min­den földi jóban dúskáló egyénnek vagy közösségnek nagyszámú és kiéhezett szegény szomszédai voltak. S főleg mióta az Óceán pocsolyává zsugorodott s a távolságok meg­szűntek, az egyre gyorsuló történelem ala­posan megleckéztetheti az önző gazdago­kat. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy helyre kellene állítani valamiféle „planetá­ris egyensúlyt” s a Genfi Konferencia lelki­­ismeretes leltárt készített a különböző gyógymódokról. Hamarosan kiderült azon­ban, hogy amit egyesek medicinának tar­tanak, mások méregnek tekintik és meg­fordítva. Például, a konferencia elején majdnem egybehangzóan azt tartották a nyomorellenesség csodadoktorai, hogy leg­fontosabb lépésnek az egyensúly helyreállí­tása felé a nyersanyag árak szabályozásának kell lennie. Elgondolásaikat alaposan megin­dokolták. Kimutatták, hogy amíg a szegény országok által exportált élelmezési cikkek és nyersanyagok ára az elmúlt évtized so­rán átlagosan majdnem 10 %-kal csökkent, az ugyanezen országok vásárolta iparcikkek ára ugyanennyivel emelkedett. Tehát hiába fokozza termelését a nyersanyag-szállító or­szág, egyre szegényebb lesz, mert egyre ke­vesebbet kap árujáért. Például, míg nyolc évvel ezelőtt tizenkilenc zsák kávéval lehe­tett megvásárolni egy autót, ma harminc­­kettő kell hozzá. Azt is kiszámították a közgazdászok, hogy az afro-ázsiai országok jelenleg hatmilliárd dollárral deficites fi­zetési mérlege öt év múlva húszmilliárddal lesz passzív. Első pillanatban úgy látszik, hogy ezen az aránytalanságon árpolitikával könnyen lehetne segíteni. Igen ám, de ha önkényesen, a jelenlegi világpiaci áraknál jóval magasab­ban állapítanák meg az egyes alapanyagok árát, a termelők túltermelést idéznének elő, s árujukra nem akadna vevő. Emellett „sorstársaikkal” kerülnének késhegyre me­nő kereskedelmi vetélkedésbe, amiből me­gint nem származnék sok jó. Arra is kell gondolni, hogy számos, ma még „kincs”-nek tekintett nyersanyag, holnap értéktelen va­cakká válhat a jobb és olcsóbb műanyagok elterjedése miatt. Arra a konklúzióra jutot­tak hát Genfben, hogy a nyersanyag árak magasabb árszintű rögzítése csak pillanatnyi könnyebbséget okozna, de hosszútávra más megoldást kell találni, mert ez egyenesen vesztükbe sodorhatja a termelőket. Fizessenek a gazdagok ! Más csodadoktorok egyszerűen meg akar­ták adóztatni a tehetősebb országokat („fi­zessenek a gazdagok !”), de ez a javaslat a kommunista országok képviselőit sem ragadtatta el, hiszen nekik saját bevallásuk szerint még arra sincs elég devizájuk, hogy a mai árszinten növeljék jelenlegi vásárlá­saikat, nemhogy arra volna, hogy önkéntes adó formájában bármiféle „ajándékot” ad­janak. A kubai „Che” Guevarra azt javasolta, hogy valami „jóvátétel”-szerű büntetést vessenek ki a volt gyarmatosító országokra s meg is nevezett egy összeget, amelyet azonban az érdekeltek magasnak tartottak mert elfogadása fenyegetné saját gazdasági egyensúlyukat. Ismét mások a szegények és gazdagok közötti kereskedelem „normális” kifejlesz­tésében látták a gyógyírt, feltételezvén, hogy az egyre több devizával rendelkező orszá­gok egyre jobb vevőkké válnak. Igen ám, de felállt egy ünneprontó, aki számokkal a kezében bebizonyította, hogy azokban az országokban, amelyeknek nemes valutában sok százmillió és állandó évi jövedelmük van, (Venezuela, Szaud- Arábia, Irak és más petróleumtermelő állam) ez a tény még nem változtat a nyomoron, mert a káderhiány miatt ezek a potenciálisan gaz­dag országok ugyanolyan sötét nyomorral küzdenek, mint a többiek, képtelenek lévén saját maguk kiaknázni, felhasználni vagy eladni kincseiket. Azt a valamikor közkedvelt ötletet, hogy a gazdagok egyszerűen ajándékozzák meg a szegényeket, ma már lélektani okokból sem lehetne megvalósítani, mert a szegények megértették a gazdagokkal, hogy sokkal nehezebb ajándékot kapni, mint adni. A Szovjetunió javaslatát, hogy minden ország részvételével hozzanak létre egy vi­lágkereskedelmi szervezetet s egy közös nagy terv szerint folyjék le az árucsere, több ok miatt vetették el. Főleg azért, mert ez az újabb szovjet csúcsterv-szervezet va­lószínűleg semmivel sem működnék jobban, mint a KGST, s a liberális országok nem szívesen áldoznák fel egy tervezési utópia oltárán azt a gazdasági rendszert, amelynek annyira irigyelt gazdagságukat köszönhetik. A halak és a halász Nem kis ismertető cikket, hanem kötete­ket kellene írni a Genfben elhangzott ütle­tekről s az ehhez való nyersanyag meg is van : heti húsz tonna papírt fogyaszt a konferencia a különböző javaslatok, ellen­javaslatok, tervek és jegyzőkönyvek sokszo­rosítására. Még nincs vége a miniszterek tömeggyűlésének, ezért nehéz volna tanul­ságokkal zárni beszámolómat. Végleges konklúziók nem is fognak születni Genf­ben s már az is nagy dolog, hogy eddig nem kaptak hajba a résztvevők, sőt vala­mennyien rengeteget okultak. A Genfi Konferencia legnagyobb tanulsága szerintem mégis az, hogy a legkülönbözőbb csodasze­rek javaslói rájöttek, mennyire kegyetlenül bonyolult kérdésről van szó s ma már tud­ják, hogy semmiféle csoda sem mentheti meg az egyensúlyt vesztett emberiséget, csak a munka és a szolidaritás. Egy régi kínai közmondás azt ajánlja : ha valaki egy évre akar előre látni, vessen el rizsát, ha tíz évre akar gondoskodni meg­élhetéséről, ültessen fákat, de ha harminc évre akarja biztosítottnak látni a jövőt, fogjon hozzá fiai neveléséhez. S hozzáteszi a kínai népi bölcsesség : „ha egy éhes em­bernek egy halat adsz, megmented az az­napi éhhaláltól, de ha megtanítod halászni, egész életére elláttad.” Azt hiszem az egyensúlyt vesztett vilá­got csak úgy menthetik meg a gazdagok, ha ugyanakkor mikor halat ajándékoznak az éhezőknek, megtanítják nekik a halászat módjait is. Halat adni nem is volna olyan nehéz, ha meggondoljuk, hogy a világ évi százhuszonötmilliárd dollárt költ fegyver­kezésre. Ennek 10 %-áért lazaccal és kaviár­­ral lehetne jóllakatni a proletár nemzeteket, akik nem korgó gyomorral válnának ügyes és, ki tudja, talán hálás halászokká. NAGY LÁSZLÓ rr / MINISZTEREK TOME fi fit/II LEVE H fiENFI-TÓ PHI­TIKN

Next