Irodalmi Ujság, 1971 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1971-09-15 / 9-10. szám

­ A PEN Klub, az írók világszervezete szeptem­berben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. A Dublinben ösz­­szeült kongresszuson a PEN új elnökévé a német Heinrich Böllt választották meg. Az összejövete­len Magyarországról öten vettek részt : Illyés Gyula, a Nemzetkö­zi PEN alelnöke feleségével, Ne­mes Nagy Ágnes, Boldizsár Iván és Kéry László. Az angol PEN egyik küldötte Tábori Pál volt, a Száműzött írók PEN Klubja ré­széről Borbándi Gyula, Csicsery- Rónai István, Makkai Ádám, Mé­ray Tibor és Vadasi Bettina vett részt a kongresszuson. A Száműzött írók PEN Klubja felhívta a Végrehajtó Bizottság figyelmét arra, hogy a Csehszlo­vák PEN több mint 3 éve nem küld delegátusokat a nemzetközi összejövetelekre és javaslatot tett, hogy az elnök és a főtitkár foly­tassanak írásbeli vizsgálatot a Csehszlovák PEN helyzetéről. U­­gyancsak javasolta, hogy Vladi­mir Skrutina, a 4 évi börtönre ítélt cseh író ügyében a Nemzetközi PEN járjon közbe Prágában. A spanyol Julian Gorkinnak, a Száműzött írók PEN Klubja elnö­kének kezdeményezésére a PEN vezetői táviratot küldtek Madrid­ba a júniusban letartóztatott spa­nyol író, Luciano Rincón szaba­­donbocsátását sürgetve. ------------♦-----------­ Michael Beevor ('935-‘97­?) Tragikus körülmények között el­tűnt Michael Beevor, keleti nyel­vész és műfordító az idén tavasz­­szal egy kis tengerparti városka hoteljéből, ahol szabadságát töl­tötte egyedül. Mindennap kijárt a tengerpartra, felfújható gumi­csónakjával s egy este nem tért vissza. A rendőrség nemrégiben nyilvánította holtnak. Michael Beevor Indiában szüle­tett 1935-ben.A Az angol birodalmat szolgáló család fia tanulmányait Cambridge-ben végezte — a keleti nyelvek és az általános nyelvészet kötötték le figyelmét, de kivételes nyelvérzéke újabb nyelvek tanul­mányozására serkentette. Magya­rul 1956 után tanult meg a Cam­bridge-be került menekült egye­temistáktól. Az utóbbi években már anyanyelvi szinten beszélt magyarul, alapos etimológiai és történeti nyelvtani ismeretekkel. A magyar költészetet egyre jobban megkedvelte : a régi magyar köl­tőket és József Attilát szerette leg­jobban. József Attila fordításá­ban Krassó Miklóssal dolgozott együtt, egy teljes József Attilát szeretett volna angolul kiadni. Néhány mutatvány-fordítás a ”New Left Review”-ban és a Kab­­debó Tamás által szerkesztett vá­logatásban jelent meg. Személyében barátai nemcsak egy szellemes, költői érzékenysé­gű, tipikusan zárkózott angol in­tellektuelt veszítettek el, hanem József Attila potenciálisan legfel­készültebb fordítóját is. Cz. L. ------------------------­ A ’ MAGYAR NEMZET” szep­tember 4-i száma írja : ’’Gyergyai Albert Proust műveivel kapcsola­tos fordítói tevékenységét méltatja a ”Le Monde” cikke Proust szü­letésének centennáriuma alkalmá­ból. A szerző részletesen ismerteti a kiváló esszéista és tudós profesz­­szor Proust-fordításainak történe­tét...” stb. stb. A ”Le Monde” cikke... A szer­ző... A budapesti olvasó nyilván névtelen cikkre gondol. Furcsa, hogy a ’’Magyar Nemzet” szer­kesztői nem vették észre a ”Le Monde” cikke alatt ”a szerző” , Berki Erzsébet, a Párizsban élő kitűnő műfordító nevét. Avagy lehetséges, hogy a ”Le Monde” lappéldányai megcenzúrázva ér­keznek a pesti szerkesztőségekbe? NEM EMLÉKSZEM, mikor utoljára, de a forradalom után jó ideig voltak forgalomban azok a kérdőívek, amelyeket minden munkahelyen minduntalan kitöl­töttek, s amelyek unalomig ismert tényeket kérdeztek mindig elölről, csak azért, hogy újra meg újra fel­tehessék ezt a kérdést : ’’Hol volt és mit csinált ön 1956. októ­ber 23-án ?” Délben a Margit hídon sétáltam, azután hazamentem — írtam a megfelelő rovatba, így volt igaz. Most azonban hadd mondom el kissé részletesebben. Délben a Margit hídon sétáltam. Nem egyedül. Rékával, a mediká­val. Az István kórházban ismer­­­kedtünk meg, anyám feküdt ott szeptember óta. Magam ekkor már lábadoztam. A politikai bör­tönből csoda folytán, mindössze súlyos idegösszeomlással, s ennek következtében csonttá fogyva sza­badultam, s a nyár végén már az utcára is ki tudtam menni. Erő­sítőszereken, vitaminokon éltem, anyám látogatása volt a napi ki­rándulásom. Anyám nap mint nap kikérde­zett mindenről és mindenkiről, ro­konokról, barátokról. Ezt a kér­dést sem mulasztotta el soha : — Júlia hogy van ? Júlia családtagnak számított. Másfél évvel előbb szabadult mint én, s ez alatt úgy látogatta a szü­leimet, ahogyan testvérekké nö­vesztett össze bennünket a töm­­löc. —­ Tegnap este telefonált, job­­bulást kíván — mondtam. — Jól van. Futkos. — Még mindig a temetés miatt? Ahogy én ismerem, nem enged a negyvennyolcból...­­—­ Nem hát. Tegnap már azt mondták neki a pártban, hogy ”ha van néhány barátja, nem bán­juk, hívja meg őket is”. Tudod, mit válaszolt ? ’’Igen, van néhány barátom. Csepelen, Diósgyőrött, Salgótarjánban. Őnélkülük nem lesz temetés.” — Tulajdonképpen nem értem Júliát — tűnődött anyám. — Ho­gyan képzeli ? Azok fognak dísz­temetést engedélyezni, akik meg­ölték őket ? Gerő Ernő vezetésé­vel, a tegnapi és mai fejesek ? Nem, ez lehetetlen... És mégis. Szeptember utolsó napján a bajtársak ezt a ’’hólafé­­da-üzenetet” telefonálták egymás­nak : ’’Október 6-án egy órakor a Szabadság téren találkozunk, együtt megyünk a Kerepesi útra. Ha nem engednek be bennünket, a koszorút letesszük a temető ka­pujába. Te ezt továbbadod X-nek és Y-nak, én még felhívom Z-t és N-et.” A párt jobbnak látta kifogni a szelet a vitorlából. A hólabda tagjai meghívót kaptak, felkértek bennünket, vegyünk részt a Rajk temetés díszőrségében. Találkozás a Szabadság téren, egy órakor. A mi koszorúnk szalagján ez a két szó állott : ’’Nem felejtünk.” Réka velem jött, kedves fontos­kodással dupla adag vitamint tö­mött belém. OKTÓBER HUSZADIKA táján újdonsült medika-barátnőm már emlegette az egyetemisták készü­lő tüntetését, amellyel az utolsó órákban a párt ugyanolyan bi­zonytalannak látszott, mint a Rajk-temetéssel ; huzakodott, hol betiltotta, hol engedélyezte. Egy nappal előtte azt mondta Réka :­­— Holnap gyere be délelőtt a kórházba, és menjünk együtt a Petőfi-szoborhoz. Korán volt még, sétáltunk a Dunaparton, felmentünk a Mar­­git hídra. — Jó, a követeléseiteket isme­rem, értem a pontokat. De mit akartok tulajdonképpen ? A saját kérdésemet úgy hallot­tam most, mint a múltkor anyá­mét. És most Réka fortyant fel. —­ Mit akarunk ? Szocializmust. Mást. Tisztát. Bűntelent. Mit kérdezed ? Jobban tudod, mint én. — De hogyan képzelitek ? Az oroszok majd ölhetett kézzel né­zik ? — Nem tehetnek semmit. Ha eszük van, nem avatkoznak bele egy egész nemzet ügyébe. •— ... hogy ez a nemzet példát mutasson, és utána darabokra es­sen szét a béketábor. Képtelenség. Arra nem gondoltok, hogy a szovjet határ innen két órányira van ?... — Pesszimista vagy — intett le fölényesen Réka — és ez érthe­tő. De nekünk elegünk van abból, amit például veled csináltak. Mi vagyunk többen, meglátod, győ­zünk.­­—­ Én nem leszek ellene. Ha mához tíz évre találkozunk, mondjuk itt, a szigeti lejárónál, ugyanebben az órában, megbe­széljük, kinek lett igaza. Rend­ben ? — Jó, találkozzunk. Ha élünk. — Nocsak ! Most te lettél pesz­­szimista ? Még egy darabot sétáltunk a hídon, aztán Réka meggyőzött, jobb ha hazamegyek, mert már alig állok a lábamon. Elváltunk, ő elindult a szoborhoz, én meg a hatos megállója felé. MÁSNAP nem mehettem be az István kórházba, a Kilián-lakta­­nya környékén harcok folytak. Rékát azóta sem láttam, mert amikor anyámat az első alkalom­mal hazahoztuk, (kellett a hely a sebesülteknek), a zűrzavarban nem kereshettem őt. De 1966. október 23-án —­ még akkor nem ’’emigráltam” — arra ébredtem, hogy egy órakor ott le­szek a szigeti lejárónál, mert va­lójában tíz év óta készülök behaj­tani Rékán szomorú igazamat. ... Mit akartok ? Szocializmust? Most ? Tisztát ? És a pontjaitok? ”Új kormány Nagy Imrével”... Akinek — így mondták a pesti szerkesztőségi folyosón — kivég­zéséről még a családja is csak az újságból értesült... ”A szovjet egy­ségek visszavonása”... Négy had­osztály és nem tudom mekkora légihaderő tartózkodik ma ’’ideig­lenesen” Magyarországon, ponto­san úgy, mint 56 előtt. Fél egy múlt öt perccel. Jó lesz, ha elindulok. A tizenkettes busz­­szal negyed óra alatt a Margithíd­­nál vagyok ugyan, de néha kettőt­­hármat is elengedek, olyan zsúfol­tak. Kettőkor értekezlet, tiszta ha­szon, ha nem érek vissza. A vég­nélküli értekezletek a káderekkel megtömött szerkesztőségekben, azt hiszem, nem sokban különböznek az 56 előttiektől. ’’Véleményszabadság”... Ki meri tagadni ? Szabadon lehet szavaz­ni Magyarországon. A legutóbbi táncdal­fesztivál alkalmával egy országot mozgatott meg a sajtó és a televízió, a fiatalok százezrei szavaztak, vitatkoztak arról , ki a legjobb táncdalénekes. Lesték az eredményeket és erélyesen tilta­koztak — ugyanazok, akik az or­szágos választásokon kénytelenek leadni szavazatukat az egyetlen pártra. Kíváncsi vagyok, mi erről a vélemény Rékának, tíz év után. NO VÉGRE, erre az autóbuszra felférek. Nem szeretném Rékát megváratni. ”... Rákosi és Farkas bíróság elé állítása”. Rákosit nem, de Farkast bíróság elé állították. Fiával, az ávós hóhérral együtt 1960-ban szabadult. A minap az ötös au­tóbuszon találkoztam Farkas Vla­dimírral. Először nem hittem a szememnek. Csak néztem, mere­ven, de nem rebbent a szeme sem. És ha rám néz ? Akkor sem ismer meg. Mint ahogyan Péter Gábor — akivel nemcsak altábornagy korában ’’találkoztam”, mint az Andrássy úti pince foglya 1949- ben, hanem utolsó évemben egy épületben is ültem vele, a Gyűjtő fogház ”kis­ fogházában”, — 1956. nyarán, fellebbviteli tárgyalásán, ahová tanúként idéztek meg, a szemembe mondta, hogy ’’soha életében nem látott”. Ma a József körúti, Ruhaipari Tervező Válla­latnál tisztviselő, jár-kel a világ­ban, mintha nem is ölt volna meg több kommunistát, mint a Hor­­thy-rendszer. És Bálint István, a ’’gorilla”? Péter Gábor jobbke­ze volt, orvos az ávó vezérkará­ban. Cellatársam, Júlia, 1949. szeptemberében, amikor közölték vele, hogy a férjét kivégezték, fetrengett a sírástól. Verni kezd­tem a cellaajtót. Bejött a ’’gorilla” ránézett, legyintett egyet és azt mondta nekem : ”Ne törődjön ve­le, hisztériázik.” A múltkoriban sajtóértekezlet volt a Tudományos Akadémián, külföldi orvosok tisz­teletére. Bálint doktor is jelen volt , ma az alkoholelvonó-intézet vezetője, orvostudományi könyvek szerzője. Természetesen­­ nem emlékszik rám. De hogy ne le­gyek igazságtalan, vannak még udvarias emberek. Barcs Sándor például, ma az MTI vezérigazga­tója, 1949-ben a Rajk-per népbí­­rája, mindig kedves mosollyal üd­vözöl.. ... EGY ÓRA MÚLT öt perc­cel. Szerencsémre Réka még nincs itt, így hát — ő fog késni. Mi minden történhetett vele tíz év alatt ? Biztosan férjhez ment, talán gyereke is van. És a szülei a téesz­­ben ? El ne felejtsem elmesélni neki azt a parasztbácsit, akit egy vidéki riportom során megkérdez­tem, mikor alakult újjá 56 ese­ményei után a termelőszövetkezet. Azt felelte : — Hát tetszik tudni, amikor már láttuk, hogy a szomszéd falu is elesett... NEGYED KETTŐ. Hol van Ré­ka ? Fél kettő. Kettő. Most már biz­tosan nem jön. Talán jobb is így. Mi értelme volna azt bizonygat­nom, hogy­­ nekem lett igazam? A baj nem az, hogy ő feledkezett meg a randevúról. Hanem hogy az ő nyomában késik... egyre ké­sik... reménytelen messzeségben van a ’’tiszta szocializmus” is. VÁNDOR GYÖRGYI ----------♦---------­ Béla mellett az igazi váradiak, Ju­hász Gyula, a még csaknem gyermek Em­őd Tamás és egy te­hetséges asszonyköltő, Miklós Jut­ka versei szerepeltek Ady és Dut­ka költeményeivel együtt a ’’Hol­nap” egymásután megjelent két kötetében. Dutka újságíróskodott Nagyvá­radon és hogy költő lett és az lett, aki, Ady szuggesztív erejű ver­seinek tulajdonítható. Dutkát is megérintette a század eleji forron­gó életnek nem is vihara, inkább csak fuvallata. ”A föld meg a város” volt Dut­ka első versekönyve, mely feléje terelte az érdeklődést. A föld, a bihari táj elvesztette nála idilli­­kusságát s lírikus-bánatos értelmet kapott. A szántásnál verejtékező parasztok messzi dala — amint egyik versében írja — számára nem emberi ének, hanem régi só­haj, melyet ü kapák lelke hagyott örökbe a régi gonddal. Eleinte sok versén érződött Ady nyelve, kife­jezésmódja, de idővel közvetlen költőisége, a keresetlenség, a mon­danivalóinak nem-programos meg­formálása megadta költészetének különlegességét. MINT EMBER, harcra termett. A harc elől soha nem tért ki. Részt vett a ’’Holnap” megszerve­zésében, szembeszállt az új poézis szívós ellenségeivel, benne élt Nagyváradon az első vidéki új­ságírósztrájkban és mindezt han­gosan, ércesen, kiabálva, mert sut­togni nem tud , kihevül, lázong, amikor vitatkozik, képtelen arra, hogy meggyőződését véka alá rejtse. Mint költő csöndes, mini ember lázas. Nem tudott, hallgatni akkor sem, amikor már ősz szakáll, fe­hér hajfürtök övezték fejét. A fa­sizmus árnyékában szenvedélyesen figyelmeztette az országot a köze­ledő veszélyre. Ebben az időben kellett a zsi­dó üldözés miatt Lányi Zsigmond­­nak, a ’’Friss Újság” főszerkesztő­jének állásától megválnia. Dutka Ákos vette át a lap vezetését és meg kellett Lányinak ígérnie, hogy éppúgy, mint ő, továbbra is Kossuth szellemében fogja a lapot vezetni. Másnap, amikor Lányi elhagyta a szerkesztőséget, Dutka Ákos asztalára tette Hefty Ignácz­­nak, Kossuth titkárának a hagya­tékából vásárolt képet, Kossuth aláírásával : Turin, április 9. 1867. 1944. MÁRCIUS 18-ÁN este, néhány, órával a náci megszállás előtt az Astoria kávéházban Fel­legi Teri énekelte Dutka Ákosnakt egy sanzonját, Buday Dénes ze­néjére. így szólt a refrén : Mindig megölsz. Én mégis élek ! Ajkamon ég az örök ének. Hiába versz te ostoroddal Járommal, karddal vagy kereszttel, Enyém a szó, a lány, az új dal Te vagy az úr — de én az ember" Tomboló tapsvihar zúgott fel a teremben, hosszú percekig tartott, újra és újra kellett kezdeni a dalt, egyre hangosabban énekelte a ref­rént a közönség. Az egyik asz­talnál ott ült a szerző is. Másnap bement a szerkesztőségbe, az új­sághoz, amelynek főszerkesztője volt, megtagadta a náci megszál­lást hírül adó kommüniké s a követelt Hitler-barát cikk közlé­sét, levetette nevét a lapról, elbú­csúzott a nyomdászoktól. Kiköltö­zött Máriaremetére, a kis házá­ba. AZ 1948 UTÁNI diktatúra is megpróbálta őt agyonhallgatni és műveit ritkán, igen alacsony pél­dányszámban adja ki. Mikor nyolcvanadik esztendejét betöltötte, ezt vetette papírra : ”Lámpáim még ég, bár fénye resz­ket, s Tudom még néhol emleget­nek. I Olaja fogytán, ha fénye bágyad, / Vigasztalásul még rám citálnak.’’ CÁFOLVA kell köszöntenünk őt, az igaz holnapost, Várad fiát. Nem néhol, hanem sokhelyt, s fő­ként a magyar irodalomban em­legetik őt, s nem vigasztalásul, hanem ünneplésként citálták őt a kilencvenedik születésnapon. Él­tesse őt továbbra is a remetei lak, a csöndes műhely, az őszi kert, s az őszi kerten is átizzó, sugárzó életerő. HAAS GYÖRGY *©0© SmMtm Mit csinált ön október huszonharmadikán ? IRODALMI ÚJSÁG Remete remetéje EGY CSENDES remetei kert­ben, ahol ilyenkor ősszel fáradt levelek közt érett, piros almák és puha barackok hevernek szerte­szét, áll egy kis ház, a ráboruló csipkefával, amely dús lombjaival mintha védeni akarná ezt a házi­kót. Ebben a lassan őszbe, meren­gésbe hajló szeptemberi napon itt ünnepli utolsó hazai Holnapo­­sunk, Dutka Ákos kilencvenedik születésnapját. Amikor 1968-ban a ’’Holnap” megjelenésének hatvanadik évfor­dulóját köszöntötte Nagyvárad, a holnapos Dutka Ákos így üzent szülővárosának : ’’Várad, te drá­ga fészek, a szülőföld forró lehe­letével integetsz felém. Hatvan év múltán te emlékezel, hogy ültünk, mi is, elsüllyedt titánok, Ady, Ju­hász, a többi cimbora, kik magyar szavakból szíva a lángot meg­­szőttük, Várad, glóriád.” A SZÁZADELEJI Nagyvárad — ahogyan Ady Endre írja egyik cikkében —, ”a lázas vágyakozá­sok és akarások” városa volt. Ebben a lázas városban született 1881. szeptember 11-én a magyar irodalom ’’nagy öregje”, Dutka Ákos. A magyar irodalomnak csodá­latos pár évtizede az a kor, mely Dutka Ákost Nagyváradon költővé érlelte. A mindent magába szívni aka­ró Budapesttel, az elvitathatatlan irodalmi központtal szemben Nagyvárad volt a század elején a ’’Nyugat” mellett a legszámotte­vőbb irodalmi csoportosulás, a ’’Holnap” hazája. Ezenkívül a vá­ros a magyar közéletnek egyik szellemi bölcsője volt, mindenkép­pen az újjászületni akaró Magyar­­ország vajúdott itt. A ’’Holnap” inkább az újonnan jött, alig ismert költőknek össze­fogása volt. Babits Mihály, Balázs 1971. szeptember-október 23.

Next