Irodalmi Ujság, 1971 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1971-09-15 / 9-10. szám
A PEN Klub, az írók világszervezete szeptemberben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. A Dublinben öszszeült kongresszuson a PEN új elnökévé a német Heinrich Böllt választották meg. Az összejövetelen Magyarországról öten vettek részt : Illyés Gyula, a Nemzetközi PEN alelnöke feleségével, Nemes Nagy Ágnes, Boldizsár Iván és Kéry László. Az angol PEN egyik küldötte Tábori Pál volt, a Száműzött írók PEN Klubja részéről Borbándi Gyula, Csicsery- Rónai István, Makkai Ádám, Méray Tibor és Vadasi Bettina vett részt a kongresszuson. A Száműzött írók PEN Klubja felhívta a Végrehajtó Bizottság figyelmét arra, hogy a Csehszlovák PEN több mint 3 éve nem küld delegátusokat a nemzetközi összejövetelekre és javaslatot tett, hogy az elnök és a főtitkár folytassanak írásbeli vizsgálatot a Csehszlovák PEN helyzetéről. Ugyancsak javasolta, hogy Vladimir Skrutina, a 4 évi börtönre ítélt cseh író ügyében a Nemzetközi PEN járjon közbe Prágában. A spanyol Julian Gorkinnak, a Száműzött írók PEN Klubja elnökének kezdeményezésére a PEN vezetői táviratot küldtek Madridba a júniusban letartóztatott spanyol író, Luciano Rincón szabadonbocsátását sürgetve. ------------♦----------- Michael Beevor ('935-‘97?) Tragikus körülmények között eltűnt Michael Beevor, keleti nyelvész és műfordító az idén tavaszszal egy kis tengerparti városka hoteljéből, ahol szabadságát töltötte egyedül. Mindennap kijárt a tengerpartra, felfújható gumicsónakjával s egy este nem tért vissza. A rendőrség nemrégiben nyilvánította holtnak. Michael Beevor Indiában született 1935-ben.A Az angol birodalmat szolgáló család fia tanulmányait Cambridge-ben végezte — a keleti nyelvek és az általános nyelvészet kötötték le figyelmét, de kivételes nyelvérzéke újabb nyelvek tanulmányozására serkentette. Magyarul 1956 után tanult meg a Cambridge-be került menekült egyetemistáktól. Az utóbbi években már anyanyelvi szinten beszélt magyarul, alapos etimológiai és történeti nyelvtani ismeretekkel. A magyar költészetet egyre jobban megkedvelte : a régi magyar költőket és József Attilát szerette legjobban. József Attila fordításában Krassó Miklóssal dolgozott együtt, egy teljes József Attilát szeretett volna angolul kiadni. Néhány mutatvány-fordítás a ”New Left Review”-ban és a Kabdebó Tamás által szerkesztett válogatásban jelent meg. Személyében barátai nemcsak egy szellemes, költői érzékenységű, tipikusan zárkózott angol intellektuelt veszítettek el, hanem József Attila potenciálisan legfelkészültebb fordítóját is. Cz. L. ------------------------ A ’ MAGYAR NEMZET” szeptember 4-i száma írja : ’’Gyergyai Albert Proust műveivel kapcsolatos fordítói tevékenységét méltatja a ”Le Monde” cikke Proust születésének centennáriuma alkalmából. A szerző részletesen ismerteti a kiváló esszéista és tudós profeszszor Proust-fordításainak történetét...” stb. stb. A ”Le Monde” cikke... A szerző... A budapesti olvasó nyilván névtelen cikkre gondol. Furcsa, hogy a ’’Magyar Nemzet” szerkesztői nem vették észre a ”Le Monde” cikke alatt ”a szerző” , Berki Erzsébet, a Párizsban élő kitűnő műfordító nevét. Avagy lehetséges, hogy a ”Le Monde” lappéldányai megcenzúrázva érkeznek a pesti szerkesztőségekbe? NEM EMLÉKSZEM, mikor utoljára, de a forradalom után jó ideig voltak forgalomban azok a kérdőívek, amelyeket minden munkahelyen minduntalan kitöltöttek, s amelyek unalomig ismert tényeket kérdeztek mindig elölről, csak azért, hogy újra meg újra feltehessék ezt a kérdést : ’’Hol volt és mit csinált ön 1956. október 23-án ?” Délben a Margit hídon sétáltam, azután hazamentem — írtam a megfelelő rovatba, így volt igaz. Most azonban hadd mondom el kissé részletesebben. Délben a Margit hídon sétáltam. Nem egyedül. Rékával, a medikával. Az István kórházban ismerkedtünk meg, anyám feküdt ott szeptember óta. Magam ekkor már lábadoztam. A politikai börtönből csoda folytán, mindössze súlyos idegösszeomlással, s ennek következtében csonttá fogyva szabadultam, s a nyár végén már az utcára is ki tudtam menni. Erősítőszereken, vitaminokon éltem, anyám látogatása volt a napi kirándulásom. Anyám nap mint nap kikérdezett mindenről és mindenkiről, rokonokról, barátokról. Ezt a kérdést sem mulasztotta el soha : — Júlia hogy van ? Júlia családtagnak számított. Másfél évvel előbb szabadult mint én, s ez alatt úgy látogatta a szüleimet, ahogyan testvérekké növesztett össze bennünket a tömlöc. — Tegnap este telefonált, jobbulást kíván — mondtam. — Jól van. Futkos. — Még mindig a temetés miatt? Ahogy én ismerem, nem enged a negyvennyolcból...— Nem hát. Tegnap már azt mondták neki a pártban, hogy ”ha van néhány barátja, nem bánjuk, hívja meg őket is”. Tudod, mit válaszolt ? ’’Igen, van néhány barátom. Csepelen, Diósgyőrött, Salgótarjánban. Őnélkülük nem lesz temetés.” — Tulajdonképpen nem értem Júliát — tűnődött anyám. — Hogyan képzeli ? Azok fognak dísztemetést engedélyezni, akik megölték őket ? Gerő Ernő vezetésével, a tegnapi és mai fejesek ? Nem, ez lehetetlen... És mégis. Szeptember utolsó napján a bajtársak ezt a ’’hólaféda-üzenetet” telefonálták egymásnak : ’’Október 6-án egy órakor a Szabadság téren találkozunk, együtt megyünk a Kerepesi útra. Ha nem engednek be bennünket, a koszorút letesszük a temető kapujába. Te ezt továbbadod X-nek és Y-nak, én még felhívom Z-t és N-et.” A párt jobbnak látta kifogni a szelet a vitorlából. A hólabda tagjai meghívót kaptak, felkértek bennünket, vegyünk részt a Rajk temetés díszőrségében. Találkozás a Szabadság téren, egy órakor. A mi koszorúnk szalagján ez a két szó állott : ’’Nem felejtünk.” Réka velem jött, kedves fontoskodással dupla adag vitamint tömött belém. OKTÓBER HUSZADIKA táján újdonsült medika-barátnőm már emlegette az egyetemisták készülő tüntetését, amellyel az utolsó órákban a párt ugyanolyan bizonytalannak látszott, mint a Rajk-temetéssel ; huzakodott, hol betiltotta, hol engedélyezte. Egy nappal előtte azt mondta Réka :— Holnap gyere be délelőtt a kórházba, és menjünk együtt a Petőfi-szoborhoz. Korán volt még, sétáltunk a Dunaparton, felmentünk a Margit hídra. — Jó, a követeléseiteket ismerem, értem a pontokat. De mit akartok tulajdonképpen ? A saját kérdésemet úgy hallottam most, mint a múltkor anyámét. És most Réka fortyant fel. — Mit akarunk ? Szocializmust. Mást. Tisztát. Bűntelent. Mit kérdezed ? Jobban tudod, mint én. — De hogyan képzelitek ? Az oroszok majd ölhetett kézzel nézik ? — Nem tehetnek semmit. Ha eszük van, nem avatkoznak bele egy egész nemzet ügyébe. •— ... hogy ez a nemzet példát mutasson, és utána darabokra essen szét a béketábor. Képtelenség. Arra nem gondoltok, hogy a szovjet határ innen két órányira van ?... — Pesszimista vagy — intett le fölényesen Réka — és ez érthető. De nekünk elegünk van abból, amit például veled csináltak. Mi vagyunk többen, meglátod, győzünk.— Én nem leszek ellene. Ha mához tíz évre találkozunk, mondjuk itt, a szigeti lejárónál, ugyanebben az órában, megbeszéljük, kinek lett igaza. Rendben ? — Jó, találkozzunk. Ha élünk. — Nocsak ! Most te lettél peszszimista ? Még egy darabot sétáltunk a hídon, aztán Réka meggyőzött, jobb ha hazamegyek, mert már alig állok a lábamon. Elváltunk, ő elindult a szoborhoz, én meg a hatos megállója felé. MÁSNAP nem mehettem be az István kórházba, a Kilián-laktanya környékén harcok folytak. Rékát azóta sem láttam, mert amikor anyámat az első alkalommal hazahoztuk, (kellett a hely a sebesülteknek), a zűrzavarban nem kereshettem őt. De 1966. október 23-án — még akkor nem ’’emigráltam” — arra ébredtem, hogy egy órakor ott leszek a szigeti lejárónál, mert valójában tíz év óta készülök behajtani Rékán szomorú igazamat. ... Mit akartok ? Szocializmust? Most ? Tisztát ? És a pontjaitok? ”Új kormány Nagy Imrével”... Akinek — így mondták a pesti szerkesztőségi folyosón — kivégzéséről még a családja is csak az újságból értesült... ”A szovjet egységek visszavonása”... Négy hadosztály és nem tudom mekkora légihaderő tartózkodik ma ’’ideiglenesen” Magyarországon, pontosan úgy, mint 56 előtt. Fél egy múlt öt perccel. Jó lesz, ha elindulok. A tizenkettes buszszal negyed óra alatt a Margithídnál vagyok ugyan, de néha kettőthármat is elengedek, olyan zsúfoltak. Kettőkor értekezlet, tiszta haszon, ha nem érek vissza. A végnélküli értekezletek a káderekkel megtömött szerkesztőségekben, azt hiszem, nem sokban különböznek az 56 előttiektől. ’’Véleményszabadság”... Ki meri tagadni ? Szabadon lehet szavazni Magyarországon. A legutóbbi táncdalfesztivál alkalmával egy országot mozgatott meg a sajtó és a televízió, a fiatalok százezrei szavaztak, vitatkoztak arról , ki a legjobb táncdalénekes. Lesték az eredményeket és erélyesen tiltakoztak — ugyanazok, akik az országos választásokon kénytelenek leadni szavazatukat az egyetlen pártra. Kíváncsi vagyok, mi erről a vélemény Rékának, tíz év után. NO VÉGRE, erre az autóbuszra felférek. Nem szeretném Rékát megváratni. ”... Rákosi és Farkas bíróság elé állítása”. Rákosit nem, de Farkast bíróság elé állították. Fiával, az ávós hóhérral együtt 1960-ban szabadult. A minap az ötös autóbuszon találkoztam Farkas Vladimírral. Először nem hittem a szememnek. Csak néztem, mereven, de nem rebbent a szeme sem. És ha rám néz ? Akkor sem ismer meg. Mint ahogyan Péter Gábor — akivel nemcsak altábornagy korában ’’találkoztam”, mint az Andrássy úti pince foglya 1949- ben, hanem utolsó évemben egy épületben is ültem vele, a Gyűjtő fogház ”kis fogházában”, — 1956. nyarán, fellebbviteli tárgyalásán, ahová tanúként idéztek meg, a szemembe mondta, hogy ’’soha életében nem látott”. Ma a József körúti, Ruhaipari Tervező Vállalatnál tisztviselő, jár-kel a világban, mintha nem is ölt volna meg több kommunistát, mint a Horthy-rendszer. És Bálint István, a ’’gorilla”? Péter Gábor jobbkeze volt, orvos az ávó vezérkarában. Cellatársam, Júlia, 1949. szeptemberében, amikor közölték vele, hogy a férjét kivégezték, fetrengett a sírástól. Verni kezdtem a cellaajtót. Bejött a ’’gorilla” ránézett, legyintett egyet és azt mondta nekem : ”Ne törődjön vele, hisztériázik.” A múltkoriban sajtóértekezlet volt a Tudományos Akadémián, külföldi orvosok tiszteletére. Bálint doktor is jelen volt , ma az alkoholelvonó-intézet vezetője, orvostudományi könyvek szerzője. Természetesen nem emlékszik rám. De hogy ne legyek igazságtalan, vannak még udvarias emberek. Barcs Sándor például, ma az MTI vezérigazgatója, 1949-ben a Rajk-per népbírája, mindig kedves mosollyal üdvözöl.. ... EGY ÓRA MÚLT öt perccel. Szerencsémre Réka még nincs itt, így hát — ő fog késni. Mi minden történhetett vele tíz év alatt ? Biztosan férjhez ment, talán gyereke is van. És a szülei a téeszben ? El ne felejtsem elmesélni neki azt a parasztbácsit, akit egy vidéki riportom során megkérdeztem, mikor alakult újjá 56 eseményei után a termelőszövetkezet. Azt felelte : — Hát tetszik tudni, amikor már láttuk, hogy a szomszéd falu is elesett... NEGYED KETTŐ. Hol van Réka ? Fél kettő. Kettő. Most már biztosan nem jön. Talán jobb is így. Mi értelme volna azt bizonygatnom, hogy nekem lett igazam? A baj nem az, hogy ő feledkezett meg a randevúról. Hanem hogy az ő nyomában késik... egyre késik... reménytelen messzeségben van a ’’tiszta szocializmus” is. VÁNDOR GYÖRGYI ----------♦--------- Béla mellett az igazi váradiak, Juhász Gyula, a még csaknem gyermek Emőd Tamás és egy tehetséges asszonyköltő, Miklós Jutka versei szerepeltek Ady és Dutka költeményeivel együtt a ’’Holnap” egymásután megjelent két kötetében. Dutka újságíróskodott Nagyváradon és hogy költő lett és az lett, aki, Ady szuggesztív erejű verseinek tulajdonítható. Dutkát is megérintette a század eleji forrongó életnek nem is vihara, inkább csak fuvallata. ”A föld meg a város” volt Dutka első versekönyve, mely feléje terelte az érdeklődést. A föld, a bihari táj elvesztette nála idillikusságát s lírikus-bánatos értelmet kapott. A szántásnál verejtékező parasztok messzi dala — amint egyik versében írja — számára nem emberi ének, hanem régi sóhaj, melyet ü kapák lelke hagyott örökbe a régi gonddal. Eleinte sok versén érződött Ady nyelve, kifejezésmódja, de idővel közvetlen költőisége, a keresetlenség, a mondanivalóinak nem-programos megformálása megadta költészetének különlegességét. MINT EMBER, harcra termett. A harc elől soha nem tért ki. Részt vett a ’’Holnap” megszervezésében, szembeszállt az új poézis szívós ellenségeivel, benne élt Nagyváradon az első vidéki újságírósztrájkban és mindezt hangosan, ércesen, kiabálva, mert suttogni nem tud , kihevül, lázong, amikor vitatkozik, képtelen arra, hogy meggyőződését véka alá rejtse. Mint költő csöndes, mini ember lázas. Nem tudott, hallgatni akkor sem, amikor már ősz szakáll, fehér hajfürtök övezték fejét. A fasizmus árnyékában szenvedélyesen figyelmeztette az országot a közeledő veszélyre. Ebben az időben kellett a zsidó üldözés miatt Lányi Zsigmondnak, a ’’Friss Újság” főszerkesztőjének állásától megválnia. Dutka Ákos vette át a lap vezetését és meg kellett Lányinak ígérnie, hogy éppúgy, mint ő, továbbra is Kossuth szellemében fogja a lapot vezetni. Másnap, amikor Lányi elhagyta a szerkesztőséget, Dutka Ákos asztalára tette Hefty Ignácznak, Kossuth titkárának a hagyatékából vásárolt képet, Kossuth aláírásával : Turin, április 9. 1867. 1944. MÁRCIUS 18-ÁN este, néhány, órával a náci megszállás előtt az Astoria kávéházban Fellegi Teri énekelte Dutka Ákosnakt egy sanzonját, Buday Dénes zenéjére. így szólt a refrén : Mindig megölsz. Én mégis élek ! Ajkamon ég az örök ének. Hiába versz te ostoroddal Járommal, karddal vagy kereszttel, Enyém a szó, a lány, az új dal Te vagy az úr — de én az ember" Tomboló tapsvihar zúgott fel a teremben, hosszú percekig tartott, újra és újra kellett kezdeni a dalt, egyre hangosabban énekelte a refrént a közönség. Az egyik asztalnál ott ült a szerző is. Másnap bement a szerkesztőségbe, az újsághoz, amelynek főszerkesztője volt, megtagadta a náci megszállást hírül adó kommüniké s a követelt Hitler-barát cikk közlését, levetette nevét a lapról, elbúcsúzott a nyomdászoktól. Kiköltözött Máriaremetére, a kis házába. AZ 1948 UTÁNI diktatúra is megpróbálta őt agyonhallgatni és műveit ritkán, igen alacsony példányszámban adja ki. Mikor nyolcvanadik esztendejét betöltötte, ezt vetette papírra : ”Lámpáim még ég, bár fénye reszket, s Tudom még néhol emlegetnek. I Olaja fogytán, ha fénye bágyad, / Vigasztalásul még rám citálnak.’’ CÁFOLVA kell köszöntenünk őt, az igaz holnapost, Várad fiát. Nem néhol, hanem sokhelyt, s főként a magyar irodalomban emlegetik őt, s nem vigasztalásul, hanem ünneplésként citálták őt a kilencvenedik születésnapon. Éltesse őt továbbra is a remetei lak, a csöndes műhely, az őszi kert, s az őszi kerten is átizzó, sugárzó életerő. HAAS GYÖRGY *©0© SmMtm Mit csinált ön október huszonharmadikán ? IRODALMI ÚJSÁG Remete remetéje EGY CSENDES remetei kertben, ahol ilyenkor ősszel fáradt levelek közt érett, piros almák és puha barackok hevernek szerteszét, áll egy kis ház, a ráboruló csipkefával, amely dús lombjaival mintha védeni akarná ezt a házikót. Ebben a lassan őszbe, merengésbe hajló szeptemberi napon itt ünnepli utolsó hazai Holnaposunk, Dutka Ákos kilencvenedik születésnapját. Amikor 1968-ban a ’’Holnap” megjelenésének hatvanadik évfordulóját köszöntötte Nagyvárad, a holnapos Dutka Ákos így üzent szülővárosának : ’’Várad, te drága fészek, a szülőföld forró leheletével integetsz felém. Hatvan év múltán te emlékezel, hogy ültünk, mi is, elsüllyedt titánok, Ady, Juhász, a többi cimbora, kik magyar szavakból szíva a lángot megszőttük, Várad, glóriád.” A SZÁZADELEJI Nagyvárad — ahogyan Ady Endre írja egyik cikkében —, ”a lázas vágyakozások és akarások” városa volt. Ebben a lázas városban született 1881. szeptember 11-én a magyar irodalom ’’nagy öregje”, Dutka Ákos. A magyar irodalomnak csodálatos pár évtizede az a kor, mely Dutka Ákost Nagyváradon költővé érlelte. A mindent magába szívni akaró Budapesttel, az elvitathatatlan irodalmi központtal szemben Nagyvárad volt a század elején a ’’Nyugat” mellett a legszámottevőbb irodalmi csoportosulás, a ’’Holnap” hazája. Ezenkívül a város a magyar közéletnek egyik szellemi bölcsője volt, mindenképpen az újjászületni akaró Magyarország vajúdott itt. A ’’Holnap” inkább az újonnan jött, alig ismert költőknek összefogása volt. Babits Mihály, Balázs 1971. szeptember-október 23.