Irodalmi Ujság, 1973 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1973-08-15 / 8-12. szám

18 Korok és körök AZ BIZONY elég szomorú, amikor Kuala Lumpurban egy kis klubocska csillogni akar és min­dent beszerez, amit amerikai fil­mekről elles. Például : filléres szerencsejátékhoz falraszerelt au­tomatát, azt a bizonyosat, amit az angolajkú országokban félkarú banditának neveznek, mert karját, fogantyúját többnyire hiába húzo­gatja az ember, a pénzt csak nyeli, ahelyett, hogy ontaná. De unaloműzőnek azért megfe­lel a gépezet, arra jó, hogy öt­­tíz percig szerencsét próbáljon vele bárki, a nagy hátha jegyében. Amint pörgetem a pénznyelő kerekeket és elvillannak előttem az együgyű képecskék, amelyek­ből háromnak valahogyan egyeznie kellene a nyeréshez, megjelenik a klub másik sarkában egy európai hölgy, felül a magas bárszékre és rendel valami konty alá való, szomj­oltő koktélt. Nem fiatal nő, hatvanon felül járhat, öltözéke afféle szerény elegancia, arcán értelem és némi lemondás, ékszere semmi, haja szürke. Rám néz, én rá. Más ugyanis nincs a klubban a maláj bár­fiún kívül. Már szól is hozzám : — Maga francia ? — Nem. — Hová való ? — Angliába. — De nem angol, érzem a kiej­téséről.­­—­ Nem. ITT MEGAKAD a társalgás. A kérdezőnek is van valami különös akcentusa, az angol szavakat ide­genes dallammal mondja ki, de lehet, hogy csak velszi dialektus­ról van szó, amely még különö­sebbé vált ki tudja hány éves kua­­la lumpuri tartózkodás után. — Hol született ? — kérdi a hölgy és itt, távol Európától nem tűnik olyan etikett­a sértésnek ez a túlbuzgó, az angol társadalmi játékszabályoktól teljesen elütő kérdezősködés, mint másutt. — Magyarországon születtem — válaszolom kelletlenül. Nem mint­ha szégyelném szülőhelyemet, csak éppen előre unom a sztereotip mondatokat, amelyek a nagy re­­veláció után rendszerint követ­kezni szoktak. A nő azonban teljes extázisban leszáll a bárszékről, odahozza az italát mellém és az izgalomtól tágrameredt szemmel rámnéz. — Én pedig orosz vagyok — vágja ki lelkesen. — Oroszor­szágból a forradalom elől mene­kültünk el, amikor még kislány voltam. S tudja, hová vezetett az első utunk ? Magyarországra, Veszprémbe. Életem legszebb za­vartalan, háborítatlan két évét töltöttem Veszprém mellett egy uradalmi kertészházikóban, a­­melyet magyar ismerőseink a rendelkezésünkre bocsájtottak. MOST MÁR magam is látom a különös hölgy arcán a jellemzően szláv vonásokat és nagyon jó, korrekt angol beszédén átsüt az orosz je­k és jo­k puhasága. — Tudja, most, hogy megöre­gedtem, egyedül maradtam, a fér­jem meghalt, a lányom Kanadá­ban van férjnél, gyakran gondol­kodom azon, hogy esetleg elláto­gathatnék Oroszországba. De az­tán leintem önmagam , a mi­nek ? Minden megváltozott Moszk­vában, az emberek is. Veszprém­be azonban elmennék egyszer. Vissza a múltba, a gyermekko­romba, gondtalan bakfiséreim szép színhelyére. Bár, ki tudja, mennyi­re változott meg ötven év alatt Magyarország ? Ugye, megválto­zott ? — Meg bizony — bólogatok. Az orosz nő sóhajt : — Tudja, még egy kicsit magyarul is meg­tanultam. Próbáltak együtt ta­níttatni a kontesszekkel és a gye­rekek olyan gyorsan elsajátítanak mindent ! Csuda milyen az agyuk, mint a spongya ! Persze, hol vannak már a gró­fok és uradalmak. Talán a táj nyugalma sem maradt meg há­borítatlanul. Az orosz nő elgondolkozik és lassan kortyolgatja az italát. Lel­ki szemei előtt bizonyára sárgára festett kúria jelenik meg, filagó­­ria, lovak, parasztok. — Tudja, — töri meg a csen­det, — számolni is tudtam egy kicsit magyarul. Tízig. Hogy is van ? Enyhe zavarban számolok a hölgynek, lassan s oktató han­gon : „Egy, kettő, három, négy...” Várom a hatást. A földet nézi, ötven év távla­tából keresi a magyar szavak emlékét. Aztán lemondóan sóhajt : — Nem. Ez is megváltozott. Akkor ez nem így volt... SÁRKÖZI MÁTYÁS VÉGSŐ fokon, a pénzügyminisz­ter is ember, — suttogja vala­melyik karcolatában Kishont Fe­renc — (aki 49 év előtt szüle­tett Pesten és Izraelbe való be­vándorlása után Efrájim­ Kishon­ná lett) és ebben, még nemzet­közi értelemben is, igaza van. Tudott dolog, hogy az izraeli iz­raelita annyiban hasonlít a nem izraelitához, hogy valamennyien utálják, ha állami civilek vagy tör­vényes státusszal rendelkező in- és outsiderek a zsebükbe nyúlnak vagy a tyúkszemükre lépnek, le­gyen az illető finánc, rendőr, vég­rehajtó, üzlet­­ vagy házastárs. De azért a „zsidó szív” megbocsát az erszényében turkálónak és „vég­ső fokon” emberszámba veszi őt is. Az enyhén bővített tőmondat­ban meghúzódó gondolat alapjá­ban jellemző Kishont jótétlelkű al­kotói eszmekörére, megfigyelő ere­jére, találó humorára. KISHONT szatírája olyan sajá­tos ízű hogy úgyszólván verseny­társ nélkül áll. A hibák vagy visszásságok szuggesztív megjele­nítése által kiérlelt nevetés vagy felszabadultsági érzet elmélyül akkor, ha az egyéni önmegbe­csülésbe egy kortynyi szerető szá­nalom, játszótársi bensőség ve­gyül. Pontosan ez a helyzet áll fenn Kishont esetében. A nagyvi­lág, de főleg a szentföldi őslakó és a különböző bevándor­lási hullámokkal érkezett emig­ráns, minden törzs, amely újsá­got olvas, könyvet böngész, rá­diót hallgat, televíziót néz vagy színházba jár, jól ismeri az írót. Hihetetlen gyorsasággal férkőzött az emberek szívébe, — nemre, rangra, korra való tekintet nél­kül , a „Ludas Matyi” - nál el­töltött rövid inaskodása után tör­tént ki­ és Izraelbe való beván­dorlása után —, szinte perceken belül az ország héber nyelvű toll­­forgatójává integrálódott. Az ol­vasó vagy a mozilátogató a han­gulati varázzsal telített cselekmé­nyek állandóan ágáló főszereplői­ben önmagát keresi és az eléje tar­tott görbe tükörben saját fölénye­sen vagy félszegen vigyorgó, de mindig emberszabású képére is­mer. Egyik 10 év előtt megjelent könyvének címe : „Egy a tegnap esték közül”. Daumier-szerű váz­lataiból hadd említsem a „Minisz­terelnöki operáció”-t, amely egy gramofon-vám körül felmerült vi­tával kapcsolatban az egymásba Kishont gubancolódott hatóságok közötti súrlódást taglalja, a csiga lassú­­ságú postatisztviselő történetét, akit próbaidőre alkalmaztak, (val­lásos érzésének kipuhatolására), és az üres koffert cipelő házaló­ról szóló históriát, akitől úgysem vesznek, tehát kár a benzinért, vi­szont valamiből csak élni kell... VANNAK HUMORISTÁK, akik szándékolt chaplini esetlenséggel akarnak hangulatot kelteni ma­guk iránt. Kishontnak sem erre, sem más műfogásra nincs szüksé­ge. „Remekül tudok hazudni” — mondta egyszer. „És sohasem fog­nak meg. Aki ezzel a képességgel rendelkezik — kész író”. Aztán így folytatta : „A valóságfanatikus emberek rendszerint gyenge jelle­mek. Olyan helyzetekben, amikor megkönnyíti az életet, a füllentés egyenesen kötelező. Ha egy-egy történetet nem én találok ki, ak­kor családom ihlet rá. Az eképp kiérlelt témákat az egész világ megérti, ezért is kedvelem őket”. Hírlapírói munkásságában elsőd­legesen politikai témákat szólal­tat meg. Izrael legelterjedtebb füg­getlen napilapjában közölt (s az angol és magyar nyelvű sajtóban is átvett) glosszáiból a hatnapos háború eseményeit a maga mód­ján összefogó , „Bocsánat, hogy győztünk” című, húsz nyelvre le­fordított műve a világ minden sar­kába eljutott. Első, 22 év előtt piacra került könyvétől a nemré­giben megjelent „Salamon másod­fokú ítélete” című regényéig 30 könyvvel gazdagította az izraeli irodalmat. („Nézz hátra Lot”, „A beteg cethal”,stb.) ; könyveinek példányszáma közel jár a hatmil­lióhoz ! Több színdarabja („Aki­nek a szekerét tolják”, „A házas­ságlevél”) Izraelben egyenként leg­alább 600 előadást ért meg . „Sal­­lah Shabazi” című maga rendezte filmje, amely az elmaradt keleti törzseknek az izraeli modern va­lóságba való körülményes beideg­ződését parodizálja, elnyerte a hollywood-i külföldi sajtó által lé­tesített „Golden Globe”, valamint a San­ Francisco-i Nemzetközi Fesz­tivál „Golden Gate” nevű nagydí­ját. IZRAEL ez év májusában ünne­pelt „ezüst jubileuma” alkalmá­ból „25” címmel, Farkas (Zéev) Jakab, neves magyar származású karikaturista rajzaival, harminc­ezres példányszámban megjelentek Kishont válogatott humoreszkjei. A harmonikusan összecsendülő, felvidító történetek között szere­pel az „Ez az ország” című, meg­indító, szemérmesen szentimen­tális prózavers, amelyből ideikta­tok néhány jellegzetes sort : „Ez az ország olyan kicsi, hogy a glóbuszon nem fér el a neve a területén”. „Ez az ország, amelyben az anyák tanulják fiaiktól az anyanyelvet”. ,„Ez az ország, amelyben min­den ember katona és a kato­nák mégis emberek”. „Ez az ország, amelyben hé­berül írnak, angolul olvasnak és jiddisül beszélnek”. „Ez az ország, amelynek lé­te állandó veszélyben forog szomszédaitól, de lakosai mégis az emeleten lakó szomszédok­tól kapnak gyomorfekélyt”. NASCHITZ FRIGYES IRODALMI ÚJSÁG TOLLAS TIBOR gyűjtésében és szerkesztésében megjelent a SZABADSÁGHARCUNK A VILÁGIRODALOMBAN 1848 - 49 című antológia. Harminc nemzet háromszáz költeményét eredeti nyelven és magyar fordításban, külföldi művészek száz alkotását és több mint harminc zeneművét találja az olvasó a 350 oldalas, gazdagon illusztrált kötetben. Közülük sok ismeretlen volt eddig az irodalom, a művészet és zenetörténet számára is. Olaszország, Anglia és Ame­rika nagy visszhangja mellett a kötet meglepetése a Kárpát­medencében 1000 éve sorsunk­ban osztozó történelmi társné­peink őszinte együttérzése a szabadságért küzdő magyar­sággal. Ezzel ösztönösen rak­ták le lelki alapköveit Kos­suth és társai Duna-konföde­­rációs tervének Számunkra mindez örömteljes felfedezés, amely nemcsak a múltba, ha­nem egy reményteljesebb jö­vőbe is mutat. Megrendelhető a Nemzetőr­nél, München, 34 Postfach 70. Ara fűzve 9. - $ (21. - DM), vászonkötésben 11. - $ (26. - DM) vagy ennek megfelelő va­luta. 1973 augusztus - december VOX HUMANA Kodály Zoltán emlékének ritkán szólt hozzájuk az ég sakálüvöltés kergette a holdat azon az éjen is és dülledtszemü békák kuruttyoltak azon a lázban kotló órán mikor foganta őket valahol talán egy szolgálólány mi haszna volt a fénynek s gázláng hunyorgott át a pinceablakon csodálkozott a szénrakáson valaki hordta magzatát valaki sírt hogy lásson egy pillanat volt csak de mintha már a tűz­ölti öröklét termékenyült meg volna ott a mélyben vizek fölött valaki rázta öklét s nyújtózkodott hogy éljen ritkán jutott fülükbe hang nem az a hang mi úgy száll mint távozó darvak szava a csillagos kapuknál csak ami belülről sír a bordák mögül vádol mintha szikákat görgetne a párás éjszakából mikor születtek fátyolosan rezgett arasznyi testük hangszerén egy sóhaj a mélyvízi harang szavából egy lassan halkuló jaj bőrük alatt már akkor kicsíráztak billentyű-fehéren a fúgák s átfutott rajtuk néhanap a gyilkos szomorúság aztán hogy nőttek nőtt velük az oboák a sípok síráma is s a trombiták réztorka úgy vakított hogy szemlesütve hallgatták hogyan hullámzik át fejük felett a dallam hogyan fut szerteszét s hal meg a zivatarban mert ekkor már mindenfelől véres oltárok tüze látszott a hárfaszóba zaj vegyült nyílsuhogás vad zuhanások recsegtek az árbócrudak egy karcsú híd a vízbe omlott s a lebzselő város fölött megreszkettek a tornyok egy kisfiú almát evett lábánál hű kutyája valahol egy ablak mögött kihunyt a holdvilág-szonáta ritkán hallgattak végig valamit amint csendjük se volt sohase teljes őserdők legyezőin sörényes pálmák árnyékában mér lüktetett a dob mér villózott a kénes áram vonaglottak az idegek a bársonybőrű ingoványon s talán még meg se született meghalt máris a síró lábnyom aztán a hangok nem húroké nem kutyabőrök rezdülése de mint kövek közé szorult kés sípoló tüdők klarinétje nem táncosan selypítő trillák de mintha gyors hegyomlás volna a rémület sötét lapályán tátongó torkok szakszofonja fogsorok csorba xilofonján vacogó tél világra dermedő fagy jégbe szökött a dal s egy zúzmarác kéz megfojtotta a víg folyókat ritkán szól vissza bennük már a hajnal az este is sarutlanul suhan hol van a régi cimbalom a vérerek zenélő szövevénye belebrummog-e még a bőgő álmaik kellős közepébe vagy csak fekete hollót bújtat kezük az esteli zsolozsmán míg künn a nyirkos szárnyú éjben járkál az ordító oroszlán szájukban is a varjak csőre fekete sírás ver tajtékot a nyárfasor fölött a szélben szállnak a sötét buborékok ritkán a gordonkák és még ritkábban a hegedűk a furulyák a csengők csak hördülő mell magány Getszemánt elhagyták őket minden hangszerek a némaságban nem lehet megállni marad a test az összezárt ajak hulló szempillák jeltelen tenyér mikor a sziklák mind leomlanak mikor a tengervíz mind összeér rájuk borul a hallgatás homálya két felvonás dermesztő szünetében fölsír halkan a VOX HUMANA

Next