Irodalmi Ujság, 1978 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-15 / 1-2. szám
1978 január-február IRODALMI ÚJSÁG 3 oldal a magyar demokrácia felszámolása A Katonapolitikai Osztály és az ÁVO százakat vett őrizetbe az ,,államellenes összeesküvésben" való részvétel címén. A centrumcsoportnak szinte minden tagját részvétellel vádolták. Egyidejűleg a Parasztszövetség egész vezetőségét letartóztatták. A miniszterelnök megkísérelte leállítani a jogtalan akciót, mire a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke azzal fenyegette, hogy a letartóztatottakat szovjet katonai bíróság elé állítják, értsd: Szibériába hurcolják. 1947. februárjában Kovács Bélát, a párt főtitkárát is megvádolták az „összeesküvésben" való részvétellel. A nemzetgyűlés kisgazda képviselői — Kovács István javaslatára — még egy utolsó kísérletet tettek: parlamenti vizsgálóbizottság kiküldését javasolták az ügy felderítésére. A határozathozatalt ugyan el kellett halasztani, de a javaslat az elkövetkező hetekben többször is újra felmerült. S amikor Kovács Béla kiadatását követelték a kommunisták, a párt egyértelműleg kiállt főtitkára mellett s a kiadatás ellen szavazott. Moszkva most már közvetlenül avatkozott bele a magyar politikába: február 27-én az orosz megszálló csapatok Kovács Bélát kémkedés ürügyén letartóztatták! Nagy Ferenc megpróbálta még folytatni a béke aláírásáig, de a kommunisták most már — a Kisgazdapárt összetörése után — elhatározták a hatalom átvételét: május 31- én. Nagy Ferencet, külföldi útja alatt, lemondásra kényszerítették a miniszterelnökségről s egy kvizling kezébe adták az árnyékhatalmat. • EZ ALATT a két év alatt sokszor merült fel a Kisgazdapárt vezetőiben a gondolat, hogy a küzdelem az óriási túlerő ellen végül is eredménytelen lesz. A reménytelenség azonban a magyar történelem legtöbb szabadságharcának kísérevonása volt. Hogy mégis folytatódott a harc, az nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a nemzet önbizalmának és önbecsülésének megőrzését mindennél fontosabbnak tartották. Akárcsak a magyarság helyes megítélését a külföld részéről. Érdemes ezzel kapcsolatban idézni e kor egyik főszereplőjének, Saláta Kálmánnak cikkéből („Jó kormányzat — jó hírnév" Hírünk a Világban. 1952. júl.-aug.): „A magyar hírnév helyreállítása szempontjából kétszeres jelentőségű az 1945-ös korszak. 1945-ben a magyar nép 1848 óta első ízben nyilatkozott meg a Nyugat, a szabadság, a demokrácia mellett... Ezt a döntést sem elvitatni, sem lekicsinyelni nem lehet Jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a helyzet komorságára még teljesen rá sem ébredt és a magyarsággal szemben mindenesetre ellenséges Nyugat is felismerte a választás jelentőségét... A magyarság híre, megbecsülése szempontjából nagy 1945 jelentősége azért is, mert ebben a rövid időszakban, amíg a magyarság a Nyugat és Kelet közti politikai bizonytalanság idején viszonylagos cselekvési szabadságot élvezett, a magyar nép alkotmánytörténelmének logikus folytatásaként a nyugati politikai és közjogi formák mellett foglalt állást. És ebben az állásfoglalásban valóban az egész magyar nép részt vett. Senki sem hivatkozhatik a quorum hiányára. Négy és fél millió magyar járult az urnákhoz, kényszer nélkül, mert a szavazás nem volt kötelező. Az újonnan elnyert joggal az egész magyar lakosság nagyobb része élt, mint amekkora része a jogosultaknak Nyugaton a megszokott szabadsággal élni szokott Aki 1945-ben ott ült azokon a bizalmas tanácskozásokon, ahol a magyar kérdéseket vitatták és ahol irányt adtak, partot szabtak a magyar akcióknak, tanúsíthatja, hogy azoknak, akik ezekért a döntésekért a felelősséget vállalták, egyik fő célja éppen a magyarság nemzetközi reputációjának helyreállítása volt. Tisztában voltak a magyarság helyzetével. Tisztában voltak vele, hogy az utolsó félszázadban mily kevés szimpátia kísérte útjainkat. Tudták, hogy hatalmi pozíciót a magyarság a második háború vesztését követő években és kis népek nehéz korszakában nem építhet magának. Erőt a nemzetközi megbecsülés adhat...* SZOLZSENYICIN MONDTA, hogy nem ismer nagyobb feladatot, mint hogy népét megismertesse saját történelmével, melyet meghamisítottak, eltitkoltak előle jelenlegi urai. Hasonló feladatot végzett Koestler Artúr is, amikor a kommunisták nemzetközi közösségét világosította fel korszakos művében a totalitarizmus fó jellemvonásáról, az emberi személyiségnek, sőt az emberéletnek a semmibevevéséről. A magyar népet is megpróbálták mesterséges amnéziába taszítani távoli és közeli múltját illetőleg. Tudjuk, milyen eredménnyel járt a „Petőfi-Ady-József Attila— fővonal” erőszakolása: a tömegek kezére adott magyar költészet nem néhány félreértelmezett politikai versnek a tanulságát vonatta le a magyar néppel, hanem a magyar szabadságharcos hagyományok érvényességéről győzte meg. Micsoda naivitás a hatalom birtoklói részéről azt hinni, hogy a Rákóczi-szabadságharcról és 1848—49-ről úgy beszélhetnek, hogy előbb-utóbb 1956 és előzménye, 1945—47, ne merüljön fel újra a nemzet tudatában. Nem is olyan régen még népünk személyiségének oszthatatlanságát is eltagadták vagy eltitkolták az ország urai. Az új iskolát kijárt fiatalok pl. még nem is olyan régen csodálkozással vették tudomásul, ha Romániából jöttek magyarul szóltak hozzájuk. Otthoni szellemi vezetőinknek köszönhető, hogy a magyarság léte mintegy 15 milliós entitásé, tudatosulni kezd s — ahogy Illyés Gyula mondta — ma már melegebb kézszorítás követi a felismerést, hogy erdélyi magyar az új ismerős. Az 1945—47-es harcot a belső és külső szabadságért az otthoni politikai és történettudomány egyszerűen agyonhallgatja. Ezért figyelemreméltó, hogy 1947 elején „A Független Kisgazdapárt politikája, 1944—1947" címmel vaskos kötet jelent meg Vida István tollából, mely számos ponton igazságot szolgáltat az eddig egyértelműen elítélt korszaknak. De a konzekvenciákat nem vonja le. S a kettős szabadságért való küzdelmet, a Kisgazdapárt fő törekvését még csak meg sem említi. ,,A párton belüli áramlatok jellemzésekor a Nagy Ferenc-Kovács Béla vezette demokratikus birtokos paraszti centrumot állítottuk a középpontba, mindenekelőtt azért, mert az általuk képviselt irányzat lett a meghatározó a párt politikájában" — vezeti be művét Vida István. Később azt is hozzáteszi, hogy „a centrum szervezkedését valójában... a fiatal jobboldali értelmiségiek egy részét tömörítő... ún. Hám-Saláta (képviselői csoport irányította." Láttuk, hogy az ún. Kovács Béla-féle „összeesküvési ügy” a párt összetörését célozta s hogy ezt a célt el is érte. Most először olvashatjuk otthoni kiadványban, hogy „a demokratikus igazságügyi szerv kénytelen volt felmenteni a fiatal jobboldali képviselőket az alól a vád alól, hogy tudtak volna köztársaságellenes szervezkedésről... A Kisgazdapárt vezetősége alkotmányos úton kívánt a hatalomért megvívni, jelentős állami pozíciókkal a kezében s komoly tömegtámogatással a háta mögött, nem volt szüksége rá, hogy illegális szervezkedésbe kezdjen." De ha ez így volt — márpedig valóban így volt —■, akkor miért nem vonja le a szerző az egyetlen logikus következtetést, hogy igenis volt összeesküvés: Rákosiék és Rajkék esküdtek össze a magyar nép többségét képviselő és a magyar államot hivatalosan vezető kisgazdapárti vezetőség likvidálására! A demokrácia- és államellenes összeesküvést minden kétség nélkül rábizonyította Vida István a moszkvai vezetés alatt álló klikkre! A végző konzekvencia azonban, amit a szerző levon, egészen más: a Kisgazdapárt megvádolásával, vezetőinek bíróság elé állításával a Kommunista Párt szerinte csak „a politikai viszonyok jelentős átalakítását kívánta elérni, végső soron a hatalom kérdésének eldöntéséhez szándékozott kedvezőbbé tenni a talajt” A miniszterelnök lemondatásával kapcsolatban pedig örömmel állapítja meg: „A Kisgazdapártban megkezdődtek azok a változások, amelyeket a baloldali erők 1945. ősze óta vártak, s amelyek végülis lehetővé tették a szocialista forradalom győzelmét.” Még árulkodóbbak befejező mondatai: a Kisgazdapárt tragédiája, hogy .....csak későn (értsd: igazi vezetői eliminálása után) s nem is önerejéből (értsd: Rákosiék. Rajkék beavatkozása következtében jutott el a munkásosztállyal való szövetség (értsd: kommunista irányítás) vállalásáig. A szilárd baloldali (értsd: kommunista) vezetés alá került Kisgazdapártnak helye lett volna egy többpártrendszerű népfrontban..." Milyen kár, hogy a részleteiben olyan tiszteletreméltó igyekezetét eláruló Yidama is kitart a rezsim alapgondolata mellett: egy magasabbrendűnek kinyilvánított ideológia érdekében szabad, sőt, kell is a népakarat megdöntésére erőszakot alkalmazni. Legfeljebb az erőszak súlyosabb változatait ajánlatos, ha lehet, kerülni. Az objektív történetírás nem érheti be részletigazságokkal, s még kevésbé ideológiai ferdítésekkel; megkívánja, hogy a tények teljes egészükben nyilvánosságra kerüljenek. A magyar demokrácia felszámolásának 30. évfordulója alkalmat ad arra, hogy hűséggel gondoljunk vissza a magyar nép tragikus küzdelmére és higgjünk abban, hogy azóta is és ma is, sokszor láthatatlanul tovább küzd a függetlenségért és Demokráciáért. Csicsery-Rónay István Hat évtized távlatából: a magyar demokrácia mártírjai 1920 FEBRUÁR 22-ÉN temetés ment végbe Budapesten. Somogyi Bélát, a Népszava felelős szerkesztőjét és a vele együtt meggyilkolt Bacsó Bélát részesítették végtisztességben. Én akkor az eszmélés korában lévő ötéves kisfiú voltam. Édesapám, Szántó Menyhért, a világ első Társadalmi Múzeumának megszervezője mondotta nekem később, hogy Kossuth Lajos temetése óta — amelyen ő szintén jelen volt — nem volt olyan gyászmeg■mozdulás, mint a Somogyi Bélától való búcsú. Az osztrák szociáldemokrata mozgalom hivatalos lapjának, az akkor világszínvonalú Arbeiter Zeitung-nak 1920 február 24-i számát kutattam fel most, Somogyi Béla születésének 1 10. évfordulóján. A bécsi lap beszámol arról, hogy a rendőrségi jelentés 200.000 résztvevőről tesz említést, de lehet, hogy félmilliónyi volt azoknak a száma, akik nyugvóhelyére kísérték a meggyilkolt magyar szociáldemokratát, hűséges munkatársával, Bacsó Bélával együtt. ..Néma, méltóságteljes, de mérhetetlen lelkiéről kifejező tüntetés volt a végtisztesség a Fehér Terror ellen és a megszámlálhatatlanul sok gyászoló, aki követte Somogyi Béla koporsóját, kinyilvánította, hogy mennyire mélységes mind az alsóbb, mind a felsőbb társadalmi rétegekből összetevődött tömegeknek a felháborodása és lelki kibékíthetetlensége. A Nemzeti Hadsereg katonái megtették a szükséges intézkedéseket, hogy vérbefojtsanak minden rokonszenvmegnyilvánulásra irányuló tüntetést a munkásosztály részéről. Minden utcasarkon, amelyet a goászolóknak érinteniök kellett, gépfegyverek voltak felállítva, de nem került sor összetűzésekre, bár a fehér terroristák ezen a napon is provokatív magatartást tanúsítottak, így például letartóztattak gyászolókat, akik az utcán a gyászkeretben megjelent Népszavát olvasták. A sírnál Kitajka Lajos mondott búcsúbeszédet a Szociáldemokrata Párt nevében. Párnai Dániel a Népszava szerkesztősége részéről és az Újságíróók Szövetsége képviseletében Heltai Jenő vett végbúcsút. A kormányt Bárczy István igazságügyminiszter képviselte, többek között jelen volt Ausztria követe, Cnohlauch, és Cerutli, az olasz kormány meghatalmazottja. ” SOMOGYI BÉLA sokgyermekes, szegénysorsú család első fiaként Vas vármegye Halastó nevű falujában született 1868-ban. Körmenden végezte az elemi iskolát, majd egy évig a pápai bencés gimnázium tanulója volt. Nagy nélkülözések között magánúton elvégezte a gimnázium négy osztályát, s 1883 szeptemberében letette a tanítóképzőintézeti felvételi vizsgát. Tanítói oklevelének megszerzése után a Máramaros vármegyében lévő, soknemzetiségű Felsővisó községben kezdte meg pedagógiai pályáját, ahová 1892-ben kapott kinevezést. földijének és családja barátjának, Széll Kálmánnak, a későbbi miniszterelnöknek támogatásával. Négy évig és nyolc hónapig működött mint tanító Felsóvisón. Amikor 1919 őszén (tehát több mint tíz évvel felsóvisói tartózkodása után) „nemzetellenesség Felsővisón való elkövetésével" fegyelmi eljárást indítottak ellene, így emlékezik vissza ottani tevékenységére. ..A nemzetellenességnek ilyen alaptalanul emelt vádját újra és határozottan visszautasítom én, aki a nemzeti eszmének nem csekély szolgálatokat tettem. Állami tanító voltam 400 forint fizetéssel és román, német meg zsidó anyanyelvű gyermekeket tanítottam magyar nyelvre és magyar érzésre egy máramarosmegyei községben, olyan ragyogó sikerrel, hogy már a második iskolaévben a 3—11 kilométernyire fekvő szomszéd községekből román parasztok hozzám küldték gyermeküket magyarul tanulni. Nyomorúságos fizetésem mellett mellékfoglalkozás után szaladgáltam, emellett vizsgákat raktam le, az egyetemre készültem, mégis volt időm arra, hogy szegény gyermekeket fölruházó egyesületet szervezzek és vezessek. — ingyen munkával, — amely mindjárt az első évben 98 gyermeket ruházott föl, ennek javára műkedvelő előadásokat rendeztemhogy a népet uzsorásoktól megmentsem, hitelszövetkezetet szerveztem és vezettem, szintén ingyenmunkával, hogy az uzsorások fölhajtóit, akik szegény ördögök voltak, végleg a jó útra térítsem, egy nagy emberbarát — a párizsi báró Hirsch Mór — anyagi támogatásával mesterségre taníttattam ki őket, miközben az egész szervezést és az elméleti oktatást én végeztem ingyen, így kedveltettem meg a néppel a magyar állami iskolát: igy lett pár év alatt magyarrá a község (Folytatás a 4. oldalon)