Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1953. 41. évfolyam
Kisebb közlemények - Juhász Géza: Csokonai Rozáliája 440–464. p.
százával gyűjti a példákat a különféle verslábakra : közmondásainkból, szólásmódjainkból Már akkor benne a meggyőződés, amelyet a fiatal Kölcsey még fölró neki, hogy : »a köznépé az igaz magyarság«. (Tudományos Gyűjtemény, 1817. III. f. 111.1.) Fejlődésünk mai távlatában Földinek van igaza, amit döntően bizonyít, hogy az ő kezéből Csokonai és Fazekas vitte tovább a fáklyát, míg Kazinczy mellett utoljára Kiss János, Szemere és Helmeczy maradt, hiszen Berzsenyi s maga Kölcsey is elszakadt tőle. De saját korában kétségtelenül Kazinczy jelentette a haladás egyetlen útját. Csokonai szintén őt vallja elsősorban mesterének : »Kazinczy! Földi! kik belőlem Már-már poétát tettetek. ..« Ám ő már ugyanakkor, az Anakreoni Dalokban »a danoló falusi lányt és a jámbor puttonást« ajánlja tanulmányozás végett literátoraink figyelmébe. Kölcsey számára sem maradt sokáig összeegyeztethetetlen, amit Csokonainak Kazinczy és Földi együtt jelentett. A feltörő polgárság a megmerevedett klasszicizmus leküzdésére először a szentimentális iránnyal próbálkozott, de a győztes ipari forradalom és 1789 után tovább kellett jutnia, a romanticizmusig, hogy a polgári nemzetállam számára birtokba vegye egy-egy nép egész múltját. Az aktív romanticizmus a haladást szolgálta, mint a kapitalizmus hőskorának főiránya — az egyáltalán nem lényeges, hogy eszközeit a reakció is elsajátította. Mindenütt elterjedt ez az irány, ott is, ahol a nemzetállam megteremtése akadályokba ütközött. Sőt legteljesebb kivirágzását éppen az ilyen területeken érte el : Németországban és Kelet-Európában. Nem kétséges, miért. Ahol még késett a nemzetállam, a romanticizmus a nép széles rétegeivel kereste a kapcsolatot, s kikerülhetetlenül eljutott a folklór-kultuszig, amelynek nálunk Csokonai az első lángeszű megszólaltatója. Alig rótta meg Kölcsey a debrecenieket, maga szintén a néphagyomány útjára kényszerült. De a mi elaggott közízlésünkön előbb végre kellett hajtani egy rendkívül nagy körültekintést igénylő műtétet : le kellett operálni a népi törekvésekről a feudális csökevényeket. Ezt hajtotta végre Kölcsey, mikor úgy fordult vissza a népdalhoz, hogy előbb költészetébe olvasztotta a nyelvújítás minden vívmányát. Csokonai messze előremutató Kazinczy-Földi szintézise azért volt lehetséges, azért volt teljesen jogos, mert a »debreceni kör« éppúgy a polgárosodásért küzdött, akár Kazinczyék. A polgári korszak az irodalom számára egyebek közt azt is jelentette, hogy az olvasóközönség rohamosan kiszélesedett. Széphalom és Debrecen egyaránt ezt akarta, de nem azonos módon. Kölcsey 1817-ben még teljesen Kazinczy-párti, de már akkor sem a népit ítéli el legélesebben Csokonai költészetében, hanem a parlagiasságot. Hiszen Parasztdalát s néhány más versét még dicséri is »geniális szökellése« miatt. Leginkább a szabadszájúság riasztja vissza ; egyenesen iszonyodik Csokonai vígjátékaitól, amelyekben szerinte a debreceni költő »akarva kereste öszvre ...a legalacsonyb elmélkedést s kifejezéseket.« (Tudományos Gyűjtemény, 113—114. 1.) A debreceniek közérthetőséget követeltek ; újították ők habozás nélkül, ha kellett, de valamennyiőjükről elmondható, hogy »szavaiknak ritkán tudták megadni az újság ingerét«. Őket tehát a »betűtlen« magyar is megérthette. Kazinczy hívei viszont? Igaz, annyi új szót gyártottak, hogy Némethi Nagy János szerint, jutalmat kell kitűzni a magyar művek magyar nyelvre való fordítására. (Értekezése Cs. V. M. életéről... Bécs, 1818.) Mégis : Kazinczyék a maguk módján szintén nagyban hozzájárultak az olvasóközönség kitágításához. A feudális társadalomban az irodalom férfiak dolga volt, — Csokonai műveinek számottevő része nem illett volna a korabeli kisasszonykák kezébe. Csokonai nem tanult »illem«-et : az antik írókon nevelkedett, a szabadszájú cézusokban bontakozott s a Dunántúl vidéki kúriáiban ért tetőfokra Valódi szalont keveset látott és sohsem sajátította el Kazinczynak azt a varázslatos képességét, hogy a legkevésbbé tisztességes pletykákról is a legválasztékosabb kifejezésekkel tudott csevegni. Csokonai 1789-es Laudon-magasztalásában úgy hangzik el a »kurva« szó, mintha azt írná : tejes lábas ; s mikor az öreg Gergő száján halmozza is ezt a »díszítő jelzőt«,maga írja, hogy a vidék udvarházaiban legnagyobb büntetése »egy-két legyező-legyintés« volt szabadszájú víg eposzáért. A 19. század kispolgári nőtömegei csak a két törekvés egyesülése után váltak meghódíthatókká : olyan közérthető nyelven, mint Csokonaié, akkora választékosságot igényeltek, mint a Kazinczyé. Ezt a szintézist vitte aztán diadalra Jókai, aki látja a problémát : „Csokonai erotikumait nem adhatom a leányom kezébe. Amit eddig magyar költők írtak, az mind férfiaknak való." (Eppui si muove. I. 204. 1. Cent. kiad.) Kölcsey megbotránkozását ebben az összefüggésben kell látnunk. Ma is vele ért egyet a választékos ízlés, bármennyit edződtek az olvasó tömegek a biedermeier óta. Ám törődjünk bele : a következőkben a Lilla-dalok ősállományáról lesz szó. Maguk a dalok , költészetünk legszebb virágai közé tartoznak. Most az a feladat, hogy a termőtalajukat vizsgáljuk meg. Meg kell vele ismerkednünk, mégha ez a talaj — ezúttal a szó szoros értelmében : — trágyaszagú is. Földi és Csokonai "barátságáról Kölcseynek nincs jó véleménye . »Cs. ezen embernek tanítványa volt. REC(ensens) emlékszik egy levélre, mellyben Földi a Cs. által fordított