Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1962. 50. évfolyam
Kisebb közlemények - Győrffy Miklós: Elkallódott Madách–Kossuth vita 152–159. p.
Ezért találom szükségesnek néhány bevezető sorral megteremteni felfogásukhoz az előfeltételeket. Az 1840-es évek elején a reformtörekvések a közeli megvalósulás kedvező kilátásaival kecsegtetnek. A reformok ügyének magánjogi vonatkozásai két kérdéscsoport körül jegecesednek ki: 1. a földbirtok fölszabadítása mindennemű kötöttség alól, 2. a közteherviselés bevezetése. Mindkettő körül az 1843—44-es országgyűlésen — már korábbi előkészületek után— nagy csatározások folynak. Az első kérdéscsoport tekintetében elvi ellentétek már nemigen álltak fenn, a másodikban viszont, ahol a nemesség adómentességének megszüntetése volt a cél, hatalmas összecsapások voltak várhatók. A megyékben még jelentékeny erők sorakoztak föl a „nem adózunk" ősi privilégiuma mögött, habár nagymértékben hatott a közvéleményre egyrészt Széchenyi munkássága, másrészt a sajtó, különösen Kossuth „Pesti Hírlap"-jának a reformok keresztülvitelére irányuló agitációja. A publicisztika a nemesek megadóztatásának első lépéseként az adónemek közül az ún. „házi adó" mindenkire kiterjedő progresszív elfogadtatását állítja előtérbe. Hiszen a házi adónak a jobbágyságra hárítása a legkiáltóbb ellentétben állt minden józan ésszel, mivel ez az adó a megyei közigazgatás fenntartására szolgált, ennek a munkának pedig minden gyümölcsét a nemesség egymaga élvezte, a jobbágyoknak vajmi kevés hasznuk volt belőle közvetlenül. A kormánynak és a konzervatív pártnak minden haladást elrekesztő törekvése mégis elérte a köznemesség öntudatlan tömegeinek félrevezetése útján, hogy 52 megye közül csak 19 adta utasításul követelnek az országgyűlésre a házi adó megszavaztatását. Ilyenformán nem is lehetett más az eredmény, mint a házi adó bukása az országgyűlésen: a nemesség nem vállalta az ebben való részesedést. (Vö.: Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történetéből. Budapest, 18863. II. köt. 193—350. 1.) Miután Széchenyi a házi adó ügyét eleve megbukottnak ítélte, 1843-ban a „Jelenkor" c. lapban fejtette ki folytatólagos cikkekben egy új adónem tervét, amelyet — hogy ne szerepeljen nevében a népszerűtlen adó szó — ezen díjnak hívott. (A cikksorozat összegyűjtve is megjelent: „Adó és két garas", Budán, 1844.) A terv lényege — csak legfőbb vonásaira kurtítva — a következő: Minden földbirtokkal rendelkező ember, nemes és nem nemes egyaránt fizet holdankint évi két garast. Ez Magyarország földbirtokállományának megfelelően több, mint 6 millió forintos összeget tenne ki. Hogy különböző nehézségekre is számítson, aztán az arányítás is könnyebb legyen, Széchenyi csak a kerek 5 millióval számol. Vegyünk föl erre az összegre 100 milliós tőkekölcsönt, esetleg idegen országból. Ha ezt a várható 3 és fél %-os kamatra vesszük fel, másfél %-os törlesztéssel az évi 5 millióból 35 év leforgása alatt amortizációs alapon visszafizethetjük. Mivel ezt a jelentékeny összeget csak évek alatt lehet célszerűen beruházni, hogy a tőke a lehető legnagyobb mértékben gyümölcsözzék, belőle 90 milliót 5%-os kamatra megfelelő jelzáloggal rendelkező magánszemélyeknél kölcsönként ki kell helyezni. A kamatláb különbségéből újabb 50—60 millióra tesz szert az ország. Tehát 35 év alatt mintegy 160 millió forintot lehetne országos szellemi és anyagi beruházásokra fordítani. 35 év után a kölcsön teljes mértékben vissza volna fizetve, akkor tehát a telekdíj, a kétgarasos adó is megszűnnék. (Vö.: Széchenyi, i. m. 59—63.1. és Horváth, i. m. II. 353—5. 1.) Széchenyi sok részletkérdést tárgyal eme sorozatos cikkeiben, rengeteg ellenvetésre előre megfelel. Maga is tisztában volt azzal, hogy tervének sikerét leginkább a Pesti Hírlap mögött felsorakozó tábor biztosíthatná, tehát többször is felszólítja őket a „két garas"-sal kapcsolatos véleményük kifejtésére. S ekkor Kossuth, félretéve minden személyi ellentétet, az ország felemelkedését szolgáló terv mellett egész személyi varázsával síkraszáll, s 1844 elejétől a Pesti Hirlap vezércikkeinek és egyéb közleményeinek egész sora küzd a telekdíj elfogadtatása mellett, legtöbbször magának Kossuthnak a tollából. Csupán annyi kikötése van a Széchenyi-féle javaslat tekintetében, „hogy a jelzálogkölcsönre szánt összeg felét jobbágyok kapják kölcsönbe örökváltság céljaira." (Mérei—Spira szerk.: Magyarország története . . II. Budapest, 1957. 228. 1., és vö. Horváth, i. m. II. 353—4.1.) Ha Madách a telekdíjjal kapcsolatos vitás kérdéseket cikke megírásának időpontjáig teljes mértékben ismerte volna, ha a sajtóbeli véleményösszecsapásokat figyelemmel kíséri, minden bizonnyal másképp írja meg cikkét. De — úgy látszik — nem ismerte. Ennek következtében kissé elmaradottnak hat telekdíjellenes megnyilatkozása, amelyre választ nem is Széchenyitől, hanem Kossuthtól kap, így keverednek ők ketten: Madách és Kossuth hírlapi vitába. A vita anyagára eddig senki sem figyelt föl: Madách idevágó cikkeit a Halász-Ше összkiadás nem tartalmazza, Kossuth válasza pedig név szerint nem említi az akkor még a publicisztikában kezdő Madách nevét. Ellenvetést tartalmazó nézeteivel csak a megjelentető újság, a Társalkodó megfelelő számát idézve polemizál. * Széchenyi különböző rendszerű kezelési és törlesztési tervezeteket is közöl erre vonatkozólag (i. m. 145—7. 1.)