Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1983. 15/65. évfolyam
Műelemzés - Szerdahelyi István: T. Erdélyi Ilona: Erdélyi János 816–819. p.
Szemle 817 tevékenységének nagyrabecsülését kifejezve tagjainak sorába választotta - ám Erdélyi a székfoglaló alkalmával mégsem költőként, versét felolvasva áll a társaság elé. „Az irodalompolitikus, a szerkesztő és a kritikus győzi meg hallgatóit, a Kisfaludy Társaság tagjait az addig alig becsült népköltészet értékeiről" - úja T. Erdélyi Ilona.Népköltészetről című értekezésében Erdélyi János valóban szuggesztív szavakkal vázolja fel programját: „mikép mondatik, hogy isten az embert önképére s hasonlatára teremté, úgy kell a művelt költészetnek is a népi hasonlatát viselni, azaz fölvenni a népi elemet, különben nem igazi, hanem korcs, fattyú, sehonnai". Országos kampánnyá szervezi a népdalok gyűjtését, lázas munkával rendezi a szövegeket, mecénást kerít kinyomtatásukhoz, maga intézi a terjesztést, tíz esztendőt áldoz életéből a hatalmas munkára - amely 1851-ben a haditörvényszék fenyegetéseivel való szembenézést is jelentette. S amikor a gyűjtemények kötetei közkézen, eszméi pedig közszájon forognak, azt kell látnia, hogy isten arculata helyett az ördögé vigyorog vissza reá a népivé vált divatköltészetből: a népnemzeti iskola Petőfi-epigonjai korcsabbá, fattyúbbá, sehonnaibbá tették irodalmunkat, mint amilyen valaha is volt. S akkor - 1853-ban - megírja Népköltészet és kelmesség című nevezetes tanulmányát a folklorisztikus cifraság, külsőségesség ellen, a korszerűség igényét hangoztatja, de mindez már késő. Késő azért, mert a népnemzeti iskola feltartóztathatatlanul tör a hivatalos irodalom piedesztálja felé, hogy egyeduralomra jusson a Magyar Tudományos Akadémiától a Kisfaludy Társaságig, de késő azért is, mert saját eszmei fejlődésének múltja is köti: az „egyszerűség" dogmájától nem tud megszabadulni, s így korszerűségigénye provinciális keretek közé szorul. Ugyanilyen ellentmondásos filozófiai tevékenységének arculata is. A korszak magyar közgondolkodásában ekkor a Szontágh Gusztáv által meghirdetett „egyezményes bölcselet", egy neokantiánus színezetű -sajátosan magyar filozófia hódított teret, míg Erdélyi, az ötvenes évek első felében végzett Hegel-stúdiumok hatása alatt, a hegelianizmus szószólójává válik. Szontághgal folytatott vitájában kétségtelenül övé a fölény - a kismonográfia szerzője, T. Erdélyi Ilona azonban fontos igazságra hívja fel a figyelmet, amikor megállapítja, hogy „Hegelianizmusa európai viszonylatban megkésett jelenségnek tekinthető. Igaz, hogy termékeny ösztönzéseket köszönhet Hegelnek, ami nem változtat azon a tényen, hogy ebben az időben az önkényes konstrukciókban bővelkedő hegeli filozófia inkább akadályozója, semmint segítője a tudományok előrehaladásának." Csak az ötvenes évek végén fordul érdeklődése a kor vezető eszmeáramlata, a pozitivizmus felé, megállapítva, hogy „itt az ideje alább hagyni a föllengéssel s alább eresz-