Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1984. 16/66. évfolyam
VÖRÖS IMRE FELVILÁGOSODÁS KORI TÁJLEÍRÓ KÖLTÉSZETÜNK ESZMEI FORRÁSAI Felvilágosodás kori költészetünk legkedveltebb témái közé tartozik a tájleírás. Ráday Gedeon Tavaszi estvérétől Fazekas Mihály Nyári esti daléiig több, egymástól mind a költői világképet, mind az ábrázolás technikáját illetően eltérő változata alakult ki. A világkép és az ábrázolás technikája nyilvánvalóan szerves kapcsolatban áll egymással, hiszen az, hogy a költő hogyan láttatja meg olvasóival a természeti környezetet, nem kis mértékben attól függ, mit jelent az ő számára a természet. Éppen ezért az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy felvilágosodás kori tájleíró költészetünket a természet fogalmának tartalmi változásaiból kiindulva próbáljuk megközelíteni. Célunk mindenekelőtt az eszmei források elemzése, az idevágó magyar irodalmi alkotások bemutatásában eleve csak a legfontosabb példák kiragadására szorítkozhatunk. Vizsgálódásainkat a szűkebb értelemben vett tájleírásokra korlátozzuk, s ezúttal nem foglalkozunk sem a tájleíró elemeket is tartalmazó pásztorköltészettel, sem pedig a kert-motívum típusaival, hiszen a kert a maga zártságával, lehatároltságával többnyire más filozófiai és erkölcsi problematikát jelenít meg az irodalmi műben, mint a táj.1 A kettő között ennek ellenére meglevő érintkezési pontokra utalni fogunk a megfelelő helyen. * 1A kertekkel kapcsolatban 1. A kert-motívum típusai a felvilágosodás korának irodalmában című tanulmányunkat, It, 1983. 1-26.