Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1987-88. 19-20/69-70. évfolyam
Műelemzés - Tamás Attila: Németh G. Béla: Századutóról – századelőről 137–141. p.
Szemle 139 Abból, hogy valaki nem nyer tárgyalást a kötetben, még nyilvánvalóan nem következik, hogy Németh G. Bélának ne lenne róla mondandója — vagy éppen olyasmi, hogy negatívabb lenne róla a véleménye az átlagosnál. (Ha közvetett módon Ady Endrére vagy Krúdy Gyulára vonatkozóan lehetne is talán ilyesmire következtetni.) Világosan megfogalmazódnak viszont a fönntartásai Mikszáth Kálmán munkásságának jelentős részével kapcsolatban. Meggyőző érvek alapján. Nem vonja ugyan kétségbe az ő esetében sem a nagy tehetséget — azt sem, hogy „talán a legnagyobb" volt mindmáig ,,elbeszélő, nyelvi, narrátori, hangnemi képesség" dolgában. A tót atyafiak és A jó palócok „korszakos művészetét" sem vitatja el. A lektűr irányában tett későbbi engedményeket, a rutin túlzott szerephez juttatását, az operettlibrettóhoz, a népszínműhöz közelítő lépéseket azonban méltán ítéli meg szigorúan, joggal marasztalja el a teljes értékű világkép kialakításáról való lemondását is. (Ennek alapján is indokoltnak látszik, hogy — Eötvös és Gyulai, Kemény és Jókai után — az eddiginél szerényebb helyet jelöljünk ki az ő mérsékeltebbre fogott, reálisabb színekkel árnyalt romantikájának regényirodalmunk fejlődésmenetében.) Németh G. Béla azonban itt sem elégszik meg a bírálattal: eddig a kelleténél kevésbé megbecsült értékek után is nyomoz. (Teljes joggal emelve ki eközben olyan novellákat az életműből, amilyen például az A mi örökös barátunk című.) Megfontolt mérlegelések eredményeként erősíti meg a kötet azoknak a véleményét, akik a Buda halála részleteiben ugyan művészi csúcsokra tudnak ismerni, annak egészében mégsem látnak remekművet. Petelei és Tömörkény novellisztikájának lényegi értékei mellett is meggyőzően érvel. Joggal vitázik Justh Zsigmond intellektuális teljesítményének túlbecsülőivel, karaktervonásokat kidomborító képet ad Eötvös Károlyról; a valamikor agyonünnepelt, később legföljebb ha támadott, még inkább azonban elhallgatott Herczeg Ferencet is indulatmentesen helyezi el a századelő irodalmának termésében. (Helyére téve „az idealizált dzsentrire mint eszményképre tekintő polgári, főleg középhivatalnoki rétegek" jó képességű, de egyre anakronisztikusabbá vált íróját.) Ez a kötet is jól mutatja szerzőjének esztétikai képzettséggel erősített-mélyített műérzékelő készségét, irodalomtudományos iskolázottságát és kivételesen gazdag művelődéstörténeti tájékozottságát. Németh G. Béla a tanulmányozott korszakok egész szellemiségének megértésére törekszik, s a lehetséges írói hatásoknál vagy analógiáknál láthatóan jobban érdeklik a gondolatrendszerben mutatkozó rokonságok, a föltehető vagy be is bizonyítható filozófiai befolyások. A szellemi mozgásokat ugyanakkor szociológiai meghatározottá-