Kabdebó Lóránt szerk.: Irodalomtörténet, 1993. 24/74. évfolyam
Tanulmányok - Ferenczi László: Petőfi Sándor 102–151. p.
Petőfi világa az utolsó másfél évszázad költészetének a világába tartozik. Aki lázad, ellenük lázad, és aki megtér, hozzájuk tér meg. Bírálat és hódolat egyaránt gazdagítja nemcsak az életmű, hanem a mű és az élet értelmezési lehetőségeit is. A francia irodalom sokkal elméletibb, mint az amerikai vagy a magyar, több a doktrína, a manifesztum, és ezért sokkal látványosabb a Baudelaire-től való elrugaszkodás, és a hozzá való megtérés, mint Whitman vagy Petőfi esetében. A valóságban azonban Whitmannak nem kisebb a súlya Pound, Sandburg vagy Ginsberg formálásában, és Petőfinek Ady, Babits vagy Juhász Ferenc fejlődésében, mint Baudelaire-nek a különböző, egymással annyira vitatkozó izmusok ösztönzésében. Annyi Baudelaire van, ahányan foglalkoztak vele, de annyi Whitman és annyi Petőfi is van. Amit Aragon mond, hogy Baudelaire-ről nem lehet úgy beszélni, hogy az ember akaratlanul is ne sértsen meg másokat, az Whitmanre és Petőfire is érvényes. És ez nem véletlen. Nem csupán a költészetnek abból a sajátosságából, ha úgy tetszik, közömbösségéből fakad, hogy az utókornak szinte kínálja a belemagyarázási lehetőségeket. Hanem abból is, hogy mind Whitman, mint Baudelaire meghirdették az ön-ellentmondás jogát. Petőfi nem. De 1842 és 1849 között, 7 év alatt, sok száz verset írt, és nem elhanyagolható mennyiségű prózát. Ebből a nagy terjedelmű életműből, melyben zseniális és kezdetleges keveredik, a méltatók a legkülönfélébb vonásokat emelhették ki. Petőfi volt internacionalista és nacionalista. Volt optimista és pesszimista. Volt politikailag éretlen ifjú, és kora legtisztábban látó gondolkodója. Volt a zseni álarcába öltözött nyárspolgár, és volt őseredeti géniusz. Néha ugyanaz a méltató, szinte egyidejűleg, kétféleképpen