Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 1999. 30/80. évfolyam
Műelemzés - Debreczeni Attila: Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája 150–153. p.
Szemle Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája Debrecen, 1998, 491. (Csokonai Könyvtár 16.) Szilágyi Mártonnak az Uránia körül végzett, felfedező jelentőségű kutatásai jól ismertek a szakfolyóiratok olvasói előtt. A jelen monográfia összegzi mindazt, amit az elmúlt tíz esztendő során sikerült feltárnia, ezt követően már nem lehet tovább a hagyományos módon beszélni az Urániáról, és a hozzá kapcsolódó két szerzőről, Kármán Józsefről és Pajor Gáspárról. Ez a változás különösen Kármán esetében jelentős, hiszen mindaz, amit „róla", „életművéről" tudtunk, gondoltunk, más összefüggésekbe került, felváltva a Toldy Ferenctől örökölt paradigmát. Mindez Szilágyi Márton kutatásainak rendkívüli újszerűségét bizonyítja: ő az első, aki felismerte, hogy a Kármán József nevével ellátott tudományos problémahalmazról nem lehet újat mondani a hagyományosan elfogadott keretek között, megérett az idő az abból való kilépésre, új nézőpont megteremtésére. A könyv első nagyobb egysége a Toldy Ferenctől örökölt értelmezési keret lebontását végzi el. A szerző megmutatja Toldy előfeltevéseit, amelyek kimondatlanul is kondicionálták Kármán képét, filológusi részletességgel feltárja azt az anyagot, amelyet Toldy használt és használhatott, s mindeközben rávilágít egy irodalomtörténeti konstrukció keletkezésének mechanizmusára. A lebontást nem a „mindent tudó utókor" igazságosztó pozíciójából végzi el, megfogalmazásaiban folyamatosan jelen látszik lenni az irodalomtörténet-írás korhoz kötöttségének tudata. „Toldy - mint az első rész összegzésében olvashatjuk - komoly filológiai adatgyűjtés után határozottan és rendkívül szuggesztíven létrehozott egy olyan interpretációt, amely megszületésének idejére, az 1840-es évekre érvényes kérdéseket teszi föl; az irodalomtörténeti tradíció azonban figyelmen kívül hagyta azt a hermeneutikai alaptételt, hogy az értelemkonstrukciók alapvetően és kikerülhetetlenül korhoz kötöttek. A kanonizáció során nem a Toldy Ferenc-i módszer klasszifikálódott, ehelyett magát az 1843-as koncepciót rekapitulálták, elfelejtkezvén annak eredeti szituáltságáról." (119.) A szerző tehát nem Toldy koncepciójának kritikájára vállalkozott, hanem a tőle örökölt, alapjaiban máig változatlan konstrukciót vetette el: „kutatási objektummá" tette, s vizsgálatainak eredményeképpen érvénytelenítette azt. Az új paradigma megalapozását a könyv második fő része végzi el. Megfogalmazott munkahipotézise szerint „el kell tekinteni a biografikus, személyiségképen alapuló interpretációtól - legalábbis előzetesen. Hiszen ami mint elemzendő szöveganyag rendelkezésünkre áll, az mégiscsak az Uránia három kötete." (124.) Így kerül át a hangsúly a vizsgálatokban Kármánról az Urániára, s így lesz meghatározó a (mikro)filológiai módszer, mint ami a szövegekhez való, az eddigiekben alig-alig megkísérelt mélységű közelítés lehetőségét kínálja. Ebből a nézőpontból az is követ-