Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Schein Gábor: A szubjektivitás romantikus modelljeinek átalakulása Füst Milán pályájának korai korszakában 209–228. p.
A SZUBJEKTIVITÁS ROMANTIKUS MODELLJEINEK ÁTALAKULÁSA FÜST MILÁNNÁL latmenet ugyanúgy az én és a világ, a szubjektum és az objektum szembenállásában ragadja meg az esztétikai tapasztalat és az alkotás sajátságait, mint a kor mimetikus esztétikáinak többsége. Az ábrázolás természetesen mindkét esetben szubjektív, de míg a belső szemlélet szubjektivitása önmagára irányul, a külsőé az objektív, látható világra. Ehhez az oppozícióhoz Füst társítja az analízis és a szintézis hagyományos ellentétét is, az analízist a belső szemlélet, a szintézist a külső szemlélet oldalára állítja. Az esszé főbb vonalainak eddigi bemutatásából alighanem kitűnik, hogy a szövegben egy kevéssé elmélyült esztétikai olvasat is rengeteg megoldatlanságot tárhatna fel, és ez ugyanígy érvényes a későbbi átdolgozásra is. Számunkra azonban fontosabb, hogy megértsük, milyen kérdésekre keresett választ Füst az esszé megírásával. Ehhez pedig egy látszólag mellékes körülmény vezethet közelebb bennünket. Füst az esszé legkésőbbi változatához fűzött lábjegyzetben kissé sértetten állapítja meg, hogy az eredeti változat 1909-es megjelenése után tizenegy évvel C. G. Jung ugyanarra a felfedezésre jutott, mint ő, és most mindenki Jungra hivatkozva beszél az introverzió és az extraverzió attitűdbeli különbségéről, holott ő megelőzte a felismerésben a pszichoanalízis mesterét. Nem tudjuk pontosan, hogy Füst olvasta-e Jung ezzel kapcsolatos írásait, vagy csak hallott róluk, annyi azonban bizonyos, hogy a két fogalompárt tartalmilag azonosnak tekintette. Közismert, hogy Jung Schillernek a naiv és szentimentális művészetről szóló írását elemezve jutott el az introverzió és az extraverzió megkülönböztetéséhez, és fogalmait a schilleri tipológiát követve vezette be. A naiv schilleri fogalma Jungnál kifelé fordulást jelent, míg a szentimentális a befelé fordulás attitűdjének felel meg. „Az introvertált beállítódást a szubjektum fenntartása jellemzi - írja Jung -, és saját, tudatos céljainak és szándékainak érvényesítése az objektum követelésével szemben az extravertált ezzel szemben a szubjektumot alárendeli a objektum igényeinek." Jungot ugyanúgy foglalkoztatta, mint Füst Milánt, hogy a műalkotás visszavezethető-e az alkotó pszichológiai beállítottságára, azaz hogy az alkotás valamiféle természeti szükségszerűségnek engedve alakul-e ki, vagy a pszichikus tényezőket is magában foglaló alkotó akaratból ered. Amíg azonban Füst nyitva hagyja ezt a kérdést. Jung egyértelműen a természeti szükségszerűség elsőbbségét ismeri fel az alkotás folyamatában, és így a schilleri ellentét szempontjából olvasva szélsőséges kísérletet tesz arra, hogy az akarat elvét visszavezesse a szükségszerűség közegébe. A költő lelkében a meg nem született mű olyan természeti erő, ami vagy zsarnoki erővel, vagy a természeti célok finom ravaszságával végül érvényre jut, tekintet nélkül annak az embernek egyéni javára, vagy bánatára, aki az alkotás hordozója. Az alkotás úgy él és nő az emberben, ahogyan a fa a földben, amelytől táplálékát kicsikarja. [...] Az analitikus