Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. [I.] 594–610. p.
DOBOS ISTVÁN alapvető kérdés volt a világ „dolgainak", a „nyelvi világ" jelenségeinek a leírhatósága, s egyáltalában az a vélemény, amely szerint „az úgynevezett adott nem választható el az interpretációtól".25 Visszatérve Greenblatt meghatározásához, fontos megjegyeznem, hogy az általa használt politika fogalmának a szélesebb értelmét - úgy, mint egy társadalmi osztály nézetét, egy korszakét, vagy csoportét - jól ismerte a német közönség. Az irodalomtörténet-írás revíziójára tett német kísérletek rendre szembetalálták magukat azzal a kérdéssel, hogy vajon mit is értenek történetiségen, ha irodalomról beszélnek. Rá kellett ébredniük, hogy a történészek afféle formulái - mint „A polgárság akarata a korai középkor gondolkodása szerint", vagy „Az expresszionizmus törekvése" - alakították ki azt az eredendőnek számító történeti kontextust, amelyben az irodalomtörténészek eljuthattak sajátnak vélt meglátásaikhoz. E „történeti" kontextus alapján értették, rendezték a szövegeket. Ezt az eljárást sok irányból érte a vád, mely szerint „monologikus történetírás monologikus történetet termel".26 A német hermeneutika számára egyrészről a hagyományainak a priori kiszolgáltatott szubjektum gondolata szolgál kiindulópontként, másfelől a hatástörténet elve, amelynek hatálya alól nem vonhatja ki magát a tradíciót megértő aktusok által elsajátítani akaró szubjektum. A történelem tehát egyszerre tölti be az univerzális szubjektum és az egyetemes történet szerepét. Már itt szeretném előrebocsátani ezzel kapcsolatos végkövetkeztetésemet, amely érinti az újhistorizmus német befogadhatóságának a kérdését, s egyben ki is jelöli annak határait. Mérvadó német megítélés szerint az újhistorizmus a történeti folytonosság gondolatának az európai tradíciójával kíván szakítani, amelytől elválaszthatatlan a folytonosságot hordozó szubjektum eszméje. Ahogy Moritz Bassler erről a bölcseleti örökségről megállapítja, „semmiféle folyamatos történelem nem létezhet totalizáló szubjektum nélkül, legyen az akár individuum, akár világszellem".27 Az újhistorizmus elengedhetetlen egyszerűsítéssel lemond a történet folytonosságáról és koherenciájáról. Önmagában ez nem számít rendkívülinek, ellenben az a mód, ahogy meg kíván szabadulni az újhistorizmus az őt megelőző tradíciótól, „valódi historizmusnak" (einen echten Historismus) látszik. Részint azért, mert nem képes komolyan számot vetni azzal - miközben szakítani kíván a régi historizmusokkal, hogy mennyire messzire jutottak némely német irányzatok a történelem textualitásával összefüggő kérdések kidolgozásában. A társadalomtörténetre, a recepcióesztétikára, a diszkurzuselemzésre vagy a konszenzuselméletre lehet itt gondolni. Az újhistorizmus úgy akar szakítani a régi historizmusokkal, hogy virtuális modellt alkot, anélkül, hogy például a fenti, meglehetősen különböző gondolkodási mintákat történelemelméleti szempontból megkísérelné modellálni. Ez az újhistorista kiindulás módszertani szempontból rendkívül problematikus. Máris a történelem-történet-textualitás területén találjuk magunkat, ha felvetjük a kérdést: vajon a régi kis- 606