Kulcsár Szabó Ernő szerk.: Irodalomtörténet, 2009. 40/90. évfolyam
Műelemzés - Imre László: Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete 101–108. p.
KERÉNYI FERENC: PETŐFI SÁNDOR ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE hogy ezen a ponton önállóságát elnyerve új szakaszt nyitott. Rimbaud is megteszi ezt jó két évtized múlva, kora legmagasabb nívóján írva (mindössze tizenhét évesen) romantikus, parnasszista, szimbolista verseket, de azután a hallucináció, a vízió vonzásának enged egy világmegváltó új költészet reményében, ami egy darabig a majdani szürrealista szabad vers, s nagyon hamar a végleges elhallgatás irányába vezet. Petőfi ezzel szemben rendszeresen vissza-visszatér az előző években kialakított hangnemváltozatokhoz, s ezeket új összefüggésrendszerbe állítva újítja meg. Kerényi Ferenc gondosan dokumentálja, hogy az óriási verstermés egyik oka Petőfinél az, hogy „verseiből él meg", már csak ezért sem fordulhat elő vele - ezt már mi mondjuk —, hogy elméleti megfontolásból abbahagyja a versírást, mint Mallarmé vagy a gyakorlati életbe vetve magát kamaszkori tévútjának minősítve számol le a költészettel, mint Rimbaud. Horváth János nem avuló monográfiájának emlékezetes tétele, hogy Petőfi a dalszerűség egyre újabb és újabb és művészibb változataival áll elő. Még belegondolni is borzongató, hogy ha ez a költészet még harminc-negyven éven át szervesen épülhet tovább, nemcsak a magyar, de az európai költészetnek is milyen eredeti és irányt szabó gazdagodását hozhatja magával. A Petőfi Sándor élete és költészete tehát elsősorban életrajz, de líratörténeti megfontolásokat is tartalmaz. Alapos verselemzéseket már csak terjedelmi okoknál fogva sem adhat, de a legfontosabb versek kapcsán szóba kerülnek keletkezési körülmények, irodalmi források, alaktani (nyelvi, verstani) sajátosságok. Hadd emeljük ki egyik olyan észrevételét, amelyet irányt szabónak érzünk: az 1847 végén született Csendes tenger rónaságán című versről írja, hogy ebben a romantikus szerelem ábrázolásában a saját jelképrendszeréből építkezik: „Eddigelé az alföldet, a pusztát szokták tengerhez hasonlítani. A költő most megfordítja a hasonlatot, hogy ezzel is érzékeltesse a tenger és az abba szakadó folyó nyugalmát, amelyet szerelmi szabadságharcuk során mindig csak viharosnak láthattunk. Ezt az új, ringatózó Ariont csupán egy-egy síró vészmadár, a haza sorsa fölötti aggodalom zavarja meg." (349.) Szerzőnk telibe találja a vers újszerűségét: amikor a költő boldog házaséletét nyugodalmas tengerrel azonosítja, eleve szakít a tőle megszokott képzetkörrel, de még egyet „csavar" rajta, amikor a tengert a pusztához hasonlítja. Ez amilyen meglepő (Kerényi is annak véli), éppoly logikus, hiszen a magyar olvasó (s tengert sosem látott költője) számára a puszta az ismert, a tenger az ismeretlen. Hozzátehetjük: egyszersmind évődő kontrasztba van állítva mindez A puszta télen sorával: „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ." Ujabb meglepetés: A puszta télen röviddel a Csendes tenger rónaságán után (1848 januárjában) született, tehát éppen fordítva áll a helyzet: az előbbi, közismertebb verssor „reagál" az 1847 decemberében írt vers képére. Hasonló módon önnön költészetével űz játékot a Csendes tenger rónaságán befejezése is. IRODALOMTÖRTÉNET • 2009/1