Irodalomtörténet, 2014. 95. évfolyam
2014 / 4. szám - KRITIKA - Hites Sándor: Jókai & Jókai, szerk. Hansági Ágnes - Hermann Zoltán
KRITIKA melyik centrum mintáit is kell követni, a franciát, az angolt, vagy a németet, ha bármelyiket egyáltalán.) Nem véletlen, hogy Az én kortársaim felkiáltását, miszerint „Valamennyien franciák voltunk!”, Pascale Casanova is annak illusztrálására idézi, hogy a nemzeti irodalmak 19. századi létrejöttében és önazonosságuk kialakításában milyen vonatkozási pontként szerepelt Párizsnak mint nemzetközi irodalmi fővárosnak a képzete, és írók Lengyelországtól Japánon át a Karib-tengerig mekkora áhítattal rendelődtek alá ennek a mítosznak. Nagyon jellemző ugyanakkor, mert éppen a viszony hierarchikus hatalmi jellegét mutatja meg, hogy Casanova, amikor (Wessely Anna egy angol nyelvű tanulmánya alapján) idézi, elrontja Jókai nevét, kihagyja belőle az ékezetes betűt, és hősünkből „ikai” lesz.7 (Az ékezet elveszítés, mint a San Gennaro véréből tudjuk, a kelet-európai emigráns sorsa a nyugati világban.) Innen nézve pedig a dolog kifejezetten lesújtó. Ha számon tartja is a centrum (jelen esetben egy francia irodalomtörténész nagy visszhangot kiváltott könyve) a periféria alkotóját, akkor is csupán saját felsőbbségének (akár bírált) jeleként veheti tekintetbe: tárgya nem rendelkezik méltányolható önértékkel, még a neve sem számít, pusztán az alárendelődő gesztus, amit tesz. A centrum-periféria-viszonyrendszernek és a centrumhoz igazodó önképnek a mélységes provincialitását, illetve a magyar—európai viszonylatoknak (általában is) helyi rögeszmékre, becsvágyra, sértődöttségre, viszályokra és félreértésekre alapozottságát mutatja meg a kötetben Praznovszky Mihály mulatságos áttekintése is Liszt Ferenc századközépi magyarországi kultuszának felemásságáról. Mint felidézi, Liszt cigányzenéről szóló 1859-es francia nyelvű könyve azért váltott ki idehaza felháborodást, mivel azt sugallta, hogy a magyarság képtelen az önálló művészetre. Jókai Lisztellenes versének a könyv ellen folytatott magyarországi kampányban játszott szerepe jól kiugratja a magyar-európai kommunikáció egyoldalúságát: Liszthez vélhetően el sem jutott a dolog híre. Mintha ebből is azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a komparatisztika nem egyenlő felek kulturális cserekereskedelmét vizsgálhatja, hanem centrum és periféria egyoldalú egyirányú hatalmi kommunikációját. Ebben a vonatkozásban lesz nehezen kezelhető a „világirodalmi kánon” képzete is, hiszen erős helyi és időbeli meghatározottságokkal kell számolni. Még talán az . Az is fontos lehet, hogy Jókainak ezek az önminősítései az ábrázolni szánt időszaknál évtizedekkel későbbi emlékezésekben kaptak helyet. Ezt tekintetbe véve pedig úgy is tűnhet, hogy Jókai itt mintha önmaga azon ifjúkori meggyőződésén gúnyolódna, miszerint magyar íróként csak a mássá, a franciává levés, a centrum másolása által remélt komolyan vételt, s csak így vette komolyan önmagát is. A Jókai a maga írói munkásságáról című 1883-as visszaemlékezés például (más, hasonló szövegeihez hasonlóan) ezért is minősítheti a pályakezdés Hugo- és a Sue-hatását „bálványozásnak”, amelyben „önállóságnak” nem volt helye. (Vö. A Jókai Jubileum és a nemzeti díszkiadás története, Révai, Budapest, 1898,129.) Mivel tehát felidézésekor egyszersmind el is határolódik ettől a pályaszakasztól, az azt jellemző önleírások akár ironikusnak is tekinthetők. Illetve azért ítélheti meg valahai aspirációit ekkor ironikusan, mert immár annak hitére és öntudatára támaszkodhat, hogy később saját jogán (vagyis 1840-es évekbeli írói önszemléletével éppen ellentétes módon: saját nemzeti kultúrája képviseletében) is szert tett nemzetközi ismertségre. 6 Vö. Pascale Casanova, The World Republic of Letters, ford. M. B. DeBevoise, Harvard UP, Cambridge-London, 2004, 32. 7 A név hibásan szerepel mind az általam forgatott angol, mind az eredeti, 1999-es francia kiadásban.