Jel-Kép, 1980 (3. szám)
Műhelyek, módszerek - Domány András: Gazdaság és propaganda
GAZDASÁG ÉS PROPAGANDA Miért nincs tehénlánc? Még egy fogalom tartozik ehhez az árnyaltsághoz: a dialektika. Képtelenség a termékszerkezet-váltást prédikálni az úgynevezett gazdaságpolitikai műsorban, és szidni a hiánycikkeket a másikban, idézve a kereskedelmi embereket, hogy „ez meg az azért nem kapható, mert gazdaságtalan volt és abbahagyták a gyártását". Hiába akarjuk az embereket meggyőzni arról, hogy létkérdés a struktúraváltás, ha azt hihetik, hogy ennek fő következménye apró, de fontos cikkek hiánya. Sokkal fontosabb azt bemutatni, miért vezethet áruhiányhoz egy-egy gazdaságtalan termék gyártásának leállítása ? Hogyan lehetne a gyártást az eredeti helyen gazdaságossá tenni ? Ha pedig ez nem megy, hogyan lehet más gyártót keresni, amelyiknek gazdaságos lenne a dolog ? Vagy hogyan lehetne a behozatalt megoldani ? E lehetőségek ugyanis fennállnak. Emlékszem, egyszer annak jártam utána, miért nincs kutyára, tehénre való lánc . . . Kiderült: az Egyesült Izzó megvett egy vidéki tanácsi vállalatot, amely addig ilyen láncokat készített, és átállította tetemes exportbevételt hozó bonyolult termékekre. Az Izzó nem foglalkozik marhalánccal. (A sas nem kapdos legyek után, tartotta a régi római mondás.) Volt is egy kisebb szövetkezet, amely szívesen átvette ezt a terméket, képes is jót és eleget gyártani — de kellett egy kis idő az átálláshoz. Ezt nem vette senki figyelembe, ebből származott az időleges hiány. (Az külön téma, hogy az a megyei tanács nemigen vizsgálta mitől nem eléggé nyereséges az ő vállalata és hogyan lehetne jobbá tenni, hanem boldogan eladta az első jelentkező nagyvállalatnak.) Általánosabban: minden lépésnek sokféle következménye van. A jó lépésnek több a jó következménye, de egy ellentmondás feloldása újabbakat hozhat felszínre. A legjobb az, ha már a jó lépés, jó döntés kommentálásakor felhívjuk a figyelmet az előre látható gondokra, amelyekkel találkozhatunk. De ha csak később derül is ki valami, akkor is összefüggéseiben kell tárgyalni, és nem vadonatújként, nem szidva az új probléma miatt azt, amit előbb dicsértünk. Épp elég új jelenséggel akadunk össze mostanában, amelyen ezt gyakorolhatjuk. A versenyárképzés helyes gyakorlata (tehát hogy az exportra is dolgozó vállalat akkora költséget ismertethet el itthon az áraiban, amekkorát a legobjektívabbnak tekinthető nyugati piac elismer) egyes esetekben azt is eredményezheti, hogy a csak exportra gyártott kitűnő terméken elért magas nyereséget rá lehet tenni ugyanazon gyár csak belföldre szállított gyenge termékére is. A versenyár alapelve ezzel együtt is helyes, legalábbis jobbat egyelőre nem tudnak a hozzáértők sem. Vagy itt van pl. a munkaerő-átcsoportosítás. Világos, hogy ahol nem termelik, hanem fogyasztják a nemzeti jövedelmet, noha termelőüzemnek látszanak, onnan el kell vinni az embereket hasznosabb munkahelyre, még akkor is, ha az egyéni gondokat okozhat. Ám nemrég egy társaságban azon vitatkoztam össze valakivel, hogy kell-e segíteni az elhelyezkedésben azoknak, akik eddig is rendesen dolgoztak, és nem az ő hibájuk, hogy a veszteséges helyzet kialakult. Az illető szerint ez felesleges, keressen mindenki magának munkát, van elég hely. Elvi érveim, a szocializmus és a kapitalizmus különbségeire tett célzásaim leperegtek róla. Végül csak egy taktikai érvvel tudtam meggyőzni: ha úgy csinálnánk, ahogy ő gondolja, ez a mindenféle mozgást ellenző, konzervatív vagy dogmatikus embereknek adna argumentumot . Ezek a viták az életben is folynak — úgy értem, nemcsak az újságíróéban —, és ezeket kell a műsornak is minél jobban tükröznie. A változás nem azt jelenti, hogy valamit elrontottunk! A témák bonyolultsága adja a mai gazdaságpolitikai agitáció alapparadoxonát. A társadalom zöme, tehát a megcélzott közönség zöme is természetszerűleg csekélyebb elméleti érdeklődésű és felkészültségű, nem alapvetően intellektuális beállítottságú, nem is tudatosan „veti alá magát" az agitációnak. Ezért a