Jelenkor, 1975. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1975-04-01 / 4-5. szám - Bor Ambrus: Moszkvai házak
BOR AMBRUS Moszkvai házak Moszkvában, 74 őszén. Riportot írni. Miről? Rengeteg hazai utas járt és jár, és rengetegen járnak Moszkvában mindennap, nem moszkvaiak, belföldiek és külföldiek, küldöttségek, turisták, a világeszme hívei vagy még csak kíváncsi tapogatói és nézői, ontják magukból és nyelik magukba a látogatókat a pályaudvarok - a bielorussz, a kijevi, a jaroszlavi, a leningrádi, a kazányi és vajon hány még -, a három repülőtér fogadóépületei; a városnak, ahol egy bő emberöltő előtt négy millió ember élt, most pedig nyolcmillió ember él, azt hiszem, naponta félmillió vendége van, turistája meg zarándoka, ha nem több, és mind megkapja, magával hozza vagy viszi haza a maga Moszkvaképét. És föltehetem - mert saját magamon észleltem, saját magamról tudom, többszörös tapasztalatból -, hogy Moszkva minden látogatás első napjaiban mindig újra az a történelmi Moszkva lesz, amelynek varázsos épület-együttesei, térpontjai ragadják meg az embert: a Vörös tér — vörös, a jelző mai és holnapi értelmében, vörös, az orosz szó régi „szép"-jelentése szerint —, a Szpasszkij-torony, az az óra a tornyon, a domború hátú tér végében a Dilinós Vászoly kilenc kerek temploma egyetlen torony-kupola-tető-tobzódássá zsúfolva, szertelen-szép 16. századi pompa, és a tér közepén a Mauzóleum sima vörös márványtömbje, 20. század, mindennek ellentmond körös-körül, mindenben otthonos, ami körülötte van, aztán az elfogyhatatlan embersor, a hallgatag ünnepélyesség (nem, elvtárs, ne tessékeljen előre mint külföldit, csak lépegessünk, lépegessünk), aztán a székesegyházak, a kupolák arany villogása, amivel nem lehet betelni, és amire éjszaka történelmileg felelnek vissza a Kreml-tornyok csillagai, a rubinvörös villogás - előbb a napfényt tükröző, hívő magasba nyújtózás, aztán a sötétbe beleszögezett, „öntött” ember-csillag -, aztán a többi, a fehér színház a tágas téren, meg az a kolostor meg az a temető Novogyevicsijben - nyári alkonyatkor a legszebb -, a temetőben Majakovszkij sírja, orosz meg ukrán meg üzbég meg lett, angol, német, magyar nézi a márványt, aztán arrébb az óriásméretű sír-arcképek, óriásira nagyított fotók, két üvegtábla közé fogva - ne azt mondd, hogy érthetetlen, hanem azt, hogy szokatlan, hogy más -, aztán Dr. Anton Pavlovics Csehov szerény, szecessziós sírköve, vasrács-négyszögben, aztán az évszázad- és történelem- és műemlék-szuggesztióban előbbre és tágabb terekbe lépve, a város fejlődéstörténeti határgyűrűin, Bulváron és Szadovaján át kifelé haladva más épületek, együttesek, képek és pontok, akár azok a Troickij- meg Borovickijtornyokat utánzó magasépületek is, amelyeknek historizáló monumentalitásán lehet hüledezni, fejet csóválva, de értetlenkedni ugyanúgy nem, mint a Metró bronzzal, mozaikkal, freskókkal, márvánnyal, kristállyal telezsúfolt állomásain. Megvan a látogatók Moszkva-képe. Talán a Metrón, valamelyik állomásán, valamelyik mozgólépcsőjén kezd ez a kép változni, mert