Jelenkor, 1975. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

1975-04-01 / 4-5. szám - Bor Ambrus: Moszkvai házak

BOR AMBRUS Moszkvai házak Moszkvában, 74 őszén. Riportot írni. Miről? Rengeteg hazai utas járt és jár, és rengetegen járnak Moszkvában mindennap, nem­ moszkvaiak, bel­földiek és külföldiek, küldöttségek, turisták, a világeszme hívei vagy még csak kíváncsi tapogatói és nézői, ontják magukból és nyelik magukba a látogató­kat a pályaudvarok - a bielorussz, a kijevi, a jaroszlavi, a leningrádi, a ka­­zányi és vajon hány még -, a három repülőtér fogadóépületei; a városnak, ahol egy bő emberöltő előtt négy millió ember élt, most pedig nyolcmillió ember él, azt hiszem, naponta félmillió vendége van, turistája meg zarándoka, ha nem több, és mind megkapja, magával hozza vagy viszi haza a maga Moszkva­­képét. És föltehetem - mert saját magamon észleltem, saját magamról tudom, többszörös tapasztalatból -, hogy Moszkva minden látogatás első napjaiban mindig újra az a történelmi Moszkva lesz, amelynek varázsos épület-együtte­sei, térpontjai ragadják meg az embert: a Vörös tér — vörös, a jelző mai és holnapi értelmében, vörös, az orosz szó régi „szép"-jelentése szerint —, a Szpasszkij-torony, az az óra a tornyon, a domború hátú tér végében a Dilinós Vászoly kilenc kerek temploma egyetlen torony-kupola-tető-tobzódássá zsú­folva, szertelen-szép 16. századi pompa, és a tér közepén a Mauzóleum sima vörös márványtömbje, 20. század, mindennek ellentmond körös-körül, min­denben otthonos, ami körülötte van, aztán az elfogyhatatlan embersor, a hall­gatag ünnepélyesség (nem, elvtárs, ne tessékeljen előre mint külföldit, csak lépegessünk, lépegessünk), aztán a székesegyházak, a kupolák arany villogá­sa, amivel nem lehet betelni, és amire éjszaka történelmileg felelnek vissza a Kreml-tornyok csillagai, a rubinvörös villogás - előbb a napfényt tükröző, hívő magasba­ nyújtózás, aztán a sötétbe beleszögezett, „öntött” ember-csil­lag -, aztán a többi, a fehér színház a tágas téren, meg az a kolostor meg az a temető Novogyevicsijben - nyári alkonyatkor a legszebb -, a temetőben Majakovszkij sírja, orosz meg ukrán meg üzbég meg lett, angol, német, ma­gyar nézi a márványt, aztán arrébb az óriásméretű sír-arcképek, óriásira na­gyított fotók, két üvegtábla közé fogva - ne azt mondd, hogy érthetetlen, ha­nem azt, hogy szokatlan, hogy más -, aztán Dr. Anton Pavlovics Csehov szerény, szecessziós sírköve, vasrács-négyszögben, aztán az évszázad- és tör­ténelem- és műemlék-szuggesztióban előbbre és tágabb terekbe lépve, a város fejlődéstörténeti határgyűrűin, Bulváron és Szadovaján át kifelé haladva más épületek, együttesek, képek és pontok, akár azok a Troickij- meg Borovickij­­tornyokat utánzó magasépületek is, amelyeknek historizáló monumentalitá­sán lehet hüledezni, fejet csóválva, de értetlenkedni ugyanúgy nem, mint a Metró bronzzal, mozaikkal, freskókkal, márvánnyal, kristállyal telezsú­folt állomásain. Megvan a látogatók Moszkva-képe. Talán a Metrón, vala­melyik állomásán, valamelyik mozgólépcsőjén kezd ez a kép változni, mert

Next