Jelenkor, 1986. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)

1986-05-01 / 5. szám - Bertha Bulcsu: Ember és gyár (Beszélgetés Borovszky Abrussal)

BERTHA BULCSU Ember és gyár Beszélgetés Borovszky Ambrussal Dunaújváros és a vasmű, amit az építés korszakában még Sztálinváros­­nak és Sztálin Vasműnek neveztek, az én életemből is elnyelt egy kis darab­kát, de úgy is mondhatnám, hogy egy sokszínű valóságszelettel gazdagította életemet, hiszen a vasműben dolgozó emberekről kötetnyi novellát írtam. A Sztálin Vasmű volt az első nagy ipari vállalkozás, ahol megfordultam, ko­rábban csak vidéki malmokat, szeszfőzdéket, mezőgazdasági szerelőüzeme­ket láttam belülről. Ünnepi érzésekkel, szívdobogva léptem be az épülő vá­rosba, a vasmű területére, a gyárak közé, de az ünnepi szívdobogásom több­ször lanyhult, szinte megszűnt, s utólag már nem is értem hogyan kelt újra élet­re. Érdekes világ volt, a nyomait ma is őrzöm a lelkemben. Én egy picurka pont voltam Dunaújvárosban, Borovszky Ambrus viszont a gazda, a főnök, a mindenható ember, a vasmű vezérigazgatója. Annak idején, amikor a vasmű kapujában az iparőröknek felmutattam az igazolványomat, Borovszkyt zord, komor embernek képzeltem, aki szemöldökének mozdításával emberek tucat­jait tudja irányítani. Akkor még véletlenül sem találkoztam Borovszkyval, személyiségéből egy keveset csak az intézkedései alapján, s az épülő, mun­kába lépő üzemek hasznosságát látva tudtam megsejteni. Borovszky Ambrus tizenhét éves korában tanulta ki az öntőszakmát, a felszabadulás után öntö­dei vezető lett, majd a minisztériumba került. Harminchét évesen már a vas­mű építésén dolgozott második emberként, s negyvenegy éves volt, amikor rábízták az egész vasmű és az épülő város irányítását. Innen hatvanhárom éves korában ment nyugdíjba. Állami díjas, azóta a Vasas Szakszervezet el­nöke. Most, hogy személyesen is találkoztunk, örömmel konstatálom, hogy Borovszkyban nincsen semmi zord. Őszhajú, jó tartású, derűs kedélyű ember, még hetvenhárom évesen is tele hittel, optimizmussal, munkakedvvel. Olyan embertípus, akikről már többször azt hittük, hogy nincsenek. Még mindig van­nak, kisugárzásuk is van. Borovszky Ambrus élete része az újkori magyar ipartörténetnek. Hosszan, kellemesen beszélgettünk Dunaújvárosról. - Borovszky elvtárs élete nem a Dunai Vasművel kezdődött. Mondjon el valamit a gyerekkoráról, ifjúságáról. Mit csinált és mi történt önnel, mi­előtt Sztálinvárosba került? - Születésileg érdi parasztcsaládból származom, habár édesapám iparos volt, cipész. Hat elemit jártam, s amikor abba a korba kerültem, hogy valami szakmát kell tanulni, akkor több mindenfélét megpróbáltam. De valahogy egyikhez se volt semmiféle ingerenciám, pár nap, de legkésőbb két hét múlva otthagytam őket, és majdnem kimentem abból az időből, amikor tanoncnak vagy inasnak felvesznek valakit. A szomszédban volt egy lakatos, aki az ak­kori Lipták gyárban dolgozott. Megkérdeztem, Kovács úr, hát maguk már nem vesznek fel lakatost? Kovács azt mondta, bevisz a gyárba. Pár nap múl­va én is elmentem reggel hatra, két karéj zsíroskenyérrel. Kilenc órakor a Lipták gyár kapujába kijött értem egy irodaszolga. Bevittek egy üzemi irodá­ba és ott az egyik művezető mondta, lakatost nem vesznek föl, öntőt igen.

Next