Jelenkor, 1998. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

1998-01-01 / 1. szám - Kappanyos András: Talán egy bizonyos (Görgényi Frigyes: Egy bizonyos Marcel Duchamp)

champ nem fikció, legalábbis nem abban az értelemben, mint a nyúl. Ezeket egy szer­kesztői kéz a mostani változatból kihúzta, amitől a könyv tömörebb és komolyabb lett. Viszont a korábbi változatban épp ezekből lehetett tudni, hogy passzióból írt könyvet, szerelemgyereket olvasunk (műfaji megjelölésnek elég sajátos), míg a mostani változat félrevezető módon hasonlít egy életrajzi monográfiára. Feltételezem, hogy a szerkesztő (Sebők Zoltán) ugyanazon műfaji dilemmával nézett szembe, mint most a recenzens. El kell dönteni, hogy életrajzi regényről vagy monográ­fiáról van-e szó; fiction vagy non-fiction. Meg kell hozni a döntést, amit a szerző nem ho­zott meg. Műfajnak pedig lennie kell; olvasni csak meglévő olvasási stratégiák mozgósí­tásával lehet, azaz a könyvet úgyis minden olvasó vagy így, vagy úgy olvassa. Az olva­sás folyamatában ugyan folyamatosan módosulnak az elvárások, de ebben a mértékben aligha. A szerkesztő igen jó szemmel látta meg, hogy a 94-es változatban jelenlévő műfaji potenciálok közül a non-fiction az erősebb, azaz ezt kell tovább erősíteni. Világosabban fogalmazva: egy életrajzi regényhez sem Duchamp életanyaga, sem Görgényi írásművé­szete nem elégséges, az utóbbi által az előbbiről felgyűjtött tényanyag viszont messze­menően elégséges egy monográfiához, minthogy ott a tények érdekessége nem elsőren­dű szempont. Görgényi nagyon sok tényt tud Duchamp-ról, sok olyat is, ami teljesen érdektelen, de ez sem baj. E tények dokumentált elrendezéséből akár nagyszerű monográfia születhet. Az a fajta, amelynek archetípusa Richard Ellmann Joyce-életrajza, ez az utálatos, de megkerülhetetlen könyv-szörnyeteg, amely fekete lyukként szívott magába minden do­kumentumot a mosócédulákig és azokon is túl. Nem állítom, hogy ez a forma, vagy ma­ga a „természetes" kronológia a művészet- vagy irodalomtörténet legkorszerűbb szem­léletét tükrözné, de mindenesetre az ilyen munkáknak ma is van haszna. Ellmann példá­ul valamennyi tényállítását forráshoz, autoritáshoz köti. Könyve úgy használható, mint egy virtuális Joyce-könyvtár katalógusa (vagy korszerűbben: honlapja), ahonnan el tud indulni, aki például Joyce étkezési szokásaira vagy szemműtéteire kíváncsi. Görgényi könyvéből sehová sem lehet elindulni, mert egyetlen komoly bibliográfiai adatot sem tartalmaz, esetleges névmutatóról nem is beszélve. Aki utána akar járni valaminek, az kénytelen nulláról indulva kikutatni Görgényi forrásait, de ehhez meg semmi szüksége Görgényi könyvére. Vagyis a mű monográfiának sem válik be. De műfaji elvárásainkat nem is a dokumentálatlan tények zavarják össze igazán, ha­nem az új változatban is makacsul fel-felbukkanó nem-tények. Ilyesmi például: „A Bue­nos Aires-i utazás úgy indul, hogy Yvonne behúzza a függönyt, s a sötétségben rutino­san szeretkezni kezd Duchamp-mal." (91. o.) Mármost ez az esemény egyfelől valószínű­leg nem dokumentálható, másfelől hírértéke sem sok van, mivel enyhítené a hosszú ha­jóút unalmát két fiatal, egészséges, ellenkező nemű és saját jószántából együtt utazó em­ber? Dugnak, naná. Valamint időnként táplálkoznak és iirítkeznek is, amiről persze szin­tén be lehet szélni, de minek. Görgényi fantáziája, amelyet itt nem kellett megerőltetnie, máshol sem igazán szűzi­es, mint Mórickának, neki is mindenről „az" jut eszébe, esetleg még a sakk. Az ember azt gondolná, testre szabottabb festő volna számára - mondjuk - Fragonard. Példaként em­líteném (hangsúlyoznom kell: Duchamp-t illetően igen kisszámú) ténybeli tévedéseinek egyikét. A New York Dada című kiadvány ismertetése során azt állítja: „A képek a »baro­­nesszt«, azaz Elsa von Freytag-Soringhovent ábrázolják, amint leborotválja szemé­remszőrzetét..." (108. o.) Elképzelhető volna, hogy a húszas évek puritán Amerikájában ezt megússzák börtön nélkül? Aligha. A baronesszről az újságban két mellkép szerepel, a haja viszont valóban rövid. (A hab­ ugyebár hajat és szőrt is jelent. Csak a teljes igazság kedvéért: a bárónő valóban borotválkozott alul is, de Man Ray ezt bizonyító fotója csak egy Tzarának írt 1922-es magánlevélen szerepel.)

Next