Jelenkor, 1999. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám - Szántó T. Gábor: Retúr (elbeszélés)
Nincs mit megmagyarázni, jutott eszébe az egykori kolléga. „Te nem vagy Elisa", hallotta tőle, tehát annak megfordult a fejében, hogy az Istentagadó eretnekhez hasonlítsa. Mert Elisáról mondták: „És mindez honnem jött neki? [...] Onnan, hogy látta Rabbi Jehudának, a Péknek a nyelvét egy kutya szájába vetve, aki épp a vért szürcsölte. Azt mondta: Ez a Tóra, és ez a jutalma?! Ez az a nyelv, amely úgy ejtette ki a Tóra szavait, ahogy kell?! Ez az a nyelv, amely minden nap a Tórával fáradozott?! Ez a Tóra és ez a jutalma? Úgy látszik nincs jutalmazás és nincs holtak feltámadása."* Úgy merült fel hirtelen tudatának mélyéről a passzus, mintha nem negyedszázada nyúlt volna utoljára talmudfóliánshoz. Fabiához hasonlóan ő is elveszítette a hitét. Csakhogy amíg ben Avuja a hadrianusi pusztítástól meghasonulva másokat is meg akart győzni arról, hogy nincs értelme a Törvény szerint élni, ő csupán a maga számára vonta le e következtetést. Mégis, azáltal hogy tanított, írt, szemléletével ezt a magatartást közvetítette, és személyes élete is tagadhatatlan példával szolgált: így mentegette, majd vádolta magát. Ha nincs Isten, csak az ember és hiábavaló hite, akkor így és ezt a tudást kell gyarapítani és továbbadni, mert akkor ez alakította olyanná a világot, amilyen. Tudta, hogy sokan még mindig úgy gondolják, egyszerű karriervágyból fordított hátat a zsidóságnak. Ha megmaradt volna benne háború előtti hitének és elhivatottságának akárcsak a töredéke, nem lett volna képes erre. De néhány évi kísérletezés, félszívvel végzett munka után nem ment, nem mehetett tovább. Elpusztított hite után, spekulatív úton ő akart leszámolni azzal az Istennel, aki cserbenhagyta, aki az egymillió ártatlan gyermeket, köztük az övéit, legyilkolni engedte. Gyűlölte a holocaust szót, amit nyugati történészek használtak előszeretettel a vészkorszakról szóló tanulmányaikban. Borzongott a kifejezéstől, melynek jelentése: egészen elégő tűzáldozat, azt jelentette a számára, hogy az utókor kétségbeesésében értelmet próbál tulajdonítani szörnyű tények puszta halmazának, mert képtelen szembenézni a valósággal; nem mer belepillantani abba a feneketlen sötétségbe, ami az emberi lélek mélyén tátong. Katarzist hazudik a történelem üzemszerű működésébe, ahol nincs megváltó felismerés és megtisztulás. Az áldozat értelme Isten kiengesztelése, csakhogy nincs olyan emberi bűn, amiért egymillió gyermek halálát követelhetné a Mindenható. Ehhez egy létező Istennek nem lehet köze. Igen, ha tetszik, Elisaben Avuja lett maga is, szorította össze a fogát, hogy belesajdult, mert a provokációra, amit az Örökkévaló követett el népe cserbenhagyásával, ő is provokációval, az Isten elhagyásával válaszolt. Ugyan ki merhetné ezt számon kérni rajta? Legfeljebb a nem létező Fennvaló. Olyan dühvel rúgta ki maga alól a karosszéket, ami az olvasóterem csendjében dörrenésnek hatott. Mindenki felkapta a fejét, és felé fordult. Egy pillanatra megmerevedett, zavartan rendezgetni kezdte holmiját, majd mindent úgy hagyott az asztalán, ahogy eredetileg volt, és erős szívdobogással kisietett a teremből. Idegességében vécére kellett mennie. Ahogy lehúzta sliccét, majd vizelni kezdett, pillantása körülmetélt péniszére esett. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy az imént nem egyebet tett, mint az Istennel perelt. Azzal, akiben nem hitt. Közel harminc év után visszatért ugyanoda, ahonnan elrugaszkodott. * Jeruzsálemi Talmud, Chagiga 77b. Buzási Gábor fordítása