Jelenkor, 2002. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)
2002-12-01 / 12. szám - Schein Gábor: Összekötni az összeköthetetlent: Megjegyzések Kertész Imre prózájához
idill közti billegés retorikai alakzatait a regényben az irónia kettőssége határozza meg. Tehát a regény nyelve az árnyak és az árnyalatok szétválaszthatatlanságának 23 tudatában nem tesz pozitív állításokat Auschwitzról, a szempontok szüntelen szétmozgatásával radikálisan igyekszik elhárítani magától az áthelyezések, a behelyettesítések totalizáló tendenciáját. E nyelv minduntalan leleplezi saját retorikus torzításait,24 esztétikai konstrukcióját, uralhatatlan mozgása semmilyen jelentésben nem rögzíthető. A Sorstalanság nyelve mindezt leginkább a „természetesen" szó használatában teszi láthatóvá. E szó minden előfordulása egyszerre fejezi ki, hogy mindaz, ami történik, az élet koncentrációs táborbeli normalitásához képest érthető és elfogadható, viszont maga a koncentrációs tábor mint normalitás elfogadhatatlan. E szóban, amely a Sorstalanság nyelvének mintegy esszenciáját adja, ott húzódik az irónia hasadása, amely az esemény történelmenkívüliségének és történelembe való beírtságának törése szerint kettéosztja a rögzíthetetlen referencialitású kijelentéseket, és a két rész között éppen úgy nem tartható fenn a beszélgetés, éppen úgy nem vezethetnek el az Auschwitz név közös jelentéséhez, ahogyan a „természetesen" szó használatáról vitatkozó Köves és az újságíró között sem születhet megállapodás róla. Mindezzel kapcsolatban azonban érdemes egy megszorítást tennünk. Kertész Imre prózája olyan sűrű, belső intertextuális hálóként íródik, amelyben a műfajok lényegében elhatárolhatatlanná válnak. A Sorstalanság szövege tartalmaz paratextuális önmeghatározást, és e mű regény voltát valóban soha senkinek nem jutott eszébe kétségbe vonni. A Kaddis esetében viszont az olvasatok egyfajta műfaji eldöntetlenségben kénytelenek megvalósítani a mű jelentéseit, miközben bármiféle elmozdulás, olvasói döntés az esszé vagy a kisregény javára lényegesen befolyásolja az értelmezést. Hasonló helyzetben találjuk magunkat a műfajilag látszólag sokkal definiáltabb Gályanapló vagy a talán legvitatottabb recepciójú Kertészmű, a Valaki más olvastán. E könyvek ugyanis klasszikus értelemben nem naplók, címük egyszerre kínálja fel és vonja meg a Ph. Lejeune által emlegetett „önéletrajzi szerződés" lehetőségét. A műfajiság tehát Kertész legtöbb művében nem paratextuális besorolás, hanem bármikor módosítható olvasói döntés eredménye. Ennek tudatában vélem úgy, hogy az Auschwitzról szóló szellemtelenítő beszéd rögzíthetetlenségét leginkább műveinek az esszé felé való eltolódása veszélyezteti, pontosabban ha e műveket egy skálán helyeznénk el, amelynek egyik végpontján az egyértelműen regényként meghatározható Sorstalanság, a másikon az egyértelműen esszéként definiálható előadások helyezkednének el a szövegek által létrehozott intertextuális hálónak az előadásokhoz kötött értelmezői felbontása. Ha Auschwitz eseményében olyan erkölcsi imperatívuszt keresünk, amely kikényszeríti döntésünket, az összeköthetetlent kellene összekötnünk, és ez különösen érvényes akkor, ha - mint Kertész - a történtekben egyfajta negatívumot, akár a kinyilatkoztatás negatív megerősítését látjuk. Mindez még akkor is így van, ha Kertész prózája kizárja a retrospektív ítélet lehetőségét azzal, hogy a túlélőt - számos regénnyel és filmmel ellentétben - nem fenyegető és követelő kísértet képében visszatérő hősként ábrázolja. Hiszen a jelentést, amelyet a hős őriz, éppen a holokauszt zúzta szét. Ez az érv szól leginkább a fikció mellett, amint azt Geoffrey Hartmann A leghosszabb árnyék című könyvében hangsúlyozza, hiszen a töréssel szembesülő emlékezet nyelve csakis „a szavak és az események defamilizációján"25 keresztül szólalhat meg, egyfajta nézői, megfigyelői magatartás közepette. Mindez stiláris értelemben nem jelent mást, ahogy a „természetesen" szó használatában láttuk, mint a tagadás tagadását, ami sosem rögzíthető állításként, megmarad az összeköthetetlenség billegésében, a történelmenkívüliség és a történelem senkiföldjén. 23 Kertész Imre: Sorstalanság, 122. 24 Vári György: „Esztétikum, Auschwitz, történetfilozófia. Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt", in: Értelmezések az elmúlt századból, Sensus Füzetek, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002.153-182. 25 Geoffrey Hartmann: Der längste Schatten, Aufbau Verlag, Berlin, 1999.13.