Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám - Méhes Károly: A mosolygó angyal (elbeszélés)
magam, hogy megvagyok, semmi gond, ne izguljon se Thierry, se Sophie, láthatják, hogy velem igazán nem kell törődni, hisz arra ott van a két gyerek... Sophie nem is sokat törődött, zöld szemével végigmért, a szája sarkában ugyanaz a mosoly bujkált, mint esti találkozásunkkor a pelenkákkal körbedobált fürdőben, amikor semmi mást nem gondolhatott, mint hogy na, Thierry, aranyapám, gratulálok ehhez a te Tvvadarodhoz. Hátul a két gyerekkel, a nagy Citroennel nekivágtunk a reggeli párába burkolózó tájnak, a szomszéd falvaknak. Előbb az iskolás Didier ugrott ki egy sarkon, majd néhány kilométernyi kacskaringó után Gilles is eltűnt apja kezén egy komor, szürke kőfal mögötti óvodában. Amikor már csak ketten maradtunk, Thierry még borúsabb lett, mint eddig. Lassan vezetett, de mintha még így is elvétette volna a kanyarokat, az ideális íven túlhaladva hirtelen mozdulattal rántotta utána a kormányt, aztán persze korrigálnia kellett, csak úgy dülöngéltünk ide-oda. - Szép ez a vidék, tetszik - tettem egy óvatos megjegyzést. - Mindig erre vágytam, a falusi életre - mondta mély meggyőződéssel Thierry. - Egészen más ember leszel itt. Elfelejtesz minden marhaságot, ami a városban rád telepedik. Láthattad, reggel ott volt a kilincsre akasztva zacskóban a friss baguette, croissant, házhoz hozza a hentes a húst, hetente egyszer beköszön a halas. Vetélkednek a gazdák, kinek a pezsgőjét kóstoljam meg azon a héten. Itthon vagy, képes vagy elhinni, hogy a falu a családod. - Elhallgatott, gurultunk némán egy kilométert. - Lassan kiismered a titkaikat is. Ami, mi tagadás, nem mindig felemelő. Egész családok nem beszélnek egymással, mert az egyikük dédnagyapja egy száz évvel ezelőtti bálon titokban csókot lopott a másik dédnagymamájától... A lelkek, amikor egymásnak feszülnek, tudod. Újabb csöndes dombok következtek, az októberi táj bambuló színeivel, a leszüretelt, csupasz szőlőtőkék, melyek terméséből máris erjed a champagne. Aztán Thierry megint megszólalt. - Igazából egészen máshová vágyom. - Hová? - Egy hideg országba. - Hidegbe? - Igen. Sziklák, jég, hideg. - Az jó? - Nekem jót tenne, érzem. -És...? - Semmi és. Még a világon semmit se tettem érte - Thierry megint rám nézett, de már nem szigorúan, inkább bűnbánóan, mintha bocsánatot kérne tőlem. - Semmit, érted? - Értem. Pedig egy fenét értettem, a hidegnél semmit sem utálok jobban. „Egy hideg ország" - mi az, lelki utazás, bele a vegytisztába, az élesbe, a metszőbe, ahol minden kemény, de tapintható, éle van, lezárt? Ahol nincs hentes, halas, se croissant. Se Sophie, se gyerkőcök, se senki más? Nem sokat töprenghettem mindezek fölött, mert Thierry továbbszőtte a vágyairól szóló vallomását.