Jelenkor, 2008. január-június (51. évfolyam, 1-6. szám)

2008-01-01 / 1. szám - Kukorelly Endre: Ezer és 3

'Mindennap bennmaradnak munkaidő után a hivatalban, megkúrja az íróaszta­lon, nem jöttél rá?' Aztán otthagyja az anyámat, indul a gyerekéért az óvodába. Vagy fölhívja telefonon, és kedélyesen elcsicsergi neki, na igen. És én? Én mennyit fogtam fel a dologból, ebből a jelenetből például? Mire jutottam vele? Elviszik a mamámat, sikoltozik, nem hagyja magát, ültem a középső szo­bában az ágyamon, semmi. Nulla. Nem teszek semmit, mit tegyek, rúgjam meg őket? Álljak eléjük az ajtó­ban? Üres a lakás, rohangáltunk le-föl a húgommal, felnőttek nincsenek itthon, lehet, hogy a nagyanyám otthon volt, de nem jött be. Hanem a konyhában gubbasztott, a hokedlin. A gyerekek, mint az eszeveszet­tek, futkostak a házban, így Lev Tolsztoj az Anna Karenina elején, Németh Lász­ló fordítása. Nem Tolsztoj, hanem Németh, az viszont pontos, hogy eszeveszet­tek. Mint az eszeveszettek. Hagyták, hogy vaduljunk, addig is legalább elvagyunk, elfoglaljuk magunkat, kifáradunk, telik az idő. Julcsa bejött, bámult ránk, morgolódott az orra alatt, legyintett, kifordult, végül is mi köze hozzá, eh­hez az egész úri vircsafthoz, nem ő a cseléd. 'Ezek a kis hülyék bevadultak', gon­dolhatta. Gondolom én. 'Majd csak lenyugszanak!' Bevágta maga mögött az előszobaajtót. Volt kis feltűnő bajuszkája a Julcsinak, pár hosszabbra nőtt, őszes szál, nem húzkodta ki. Nem cseléd, itt lakik, nem köl­tözött el az ostrom után, béreli a személyzeti szobát. Ebből kiderül, hogy cseléd,­ ő volt nálunk az utolsó cselédlány, amikor kitört a kommunizmus, fölhagyott vele, és már nem cseléd. Szabadság van most már, mindenki egyforma, nincs szolga meg elnyomás. Nincs többé szolgasors. Urak, ilyesmi. Ugráltunk a húgommal a szüleink dupla­ágyán, rugózott az epeda, ez is jó volt és rossz, jó, mert rugózok, rossz, mert nem szabad ugrálni, és az is lehet, hogy fordítva. Ha egy cseléd fölhagy azzal, hogy cse­léd, akkor, cseléd vagy nem cseléd, fölhagy vele. Abbahagyja vagy nem, cseléd. Akár cseléd továbbra is, akár nem cseléd, akkor is az. Cseléd, aki fölhagyott az­zal, hogy cseléd. Emlékszem rá, ahogy évekkel később, egy lomtalanításnál el­szállítják azokat az agyonstrapált rekamiókat. Az elvékonyodott szövet több he­lyen átszakadt, kilógtak az acélrugók az ágybetétből. Ezt meg azt végképp kicipelnek a lakásunkból, nekiütik az ajtónak a trógerek, nem foglalkoznak vele. Viszik nagyapám koporsóját, ahogy fordulnak vele a keskeny függőfolyosón, ki­tartják a gang korlátja fölé. És ha elengedik? Mi lett volna, ha elengedik? Tenyér­nyi fehér lakk hiányzik az ajtóról, valamit nekiüthettek. Mikor elvitték az anyut, apám nem volt ott. Vajon kicsoda hívta a mentőket? Nincs otthon, nyilván annál a nőnél van. Nyilván nem nála volt, miért lett volna ott, nevetséges, a munkahelyén volt, vagy Ernő bácsival, a legjobb barátjával, beültek egy kocsmába, mit tudom én. Nem az apámmal álmodom. Nem emlékszem, mikor álmodtam vele utoljára. Ha álmodom, és nem írom le, nem mesélem el fölébredés után azonnal, elfelejtem, pár perc múlva már arra emlékszem csak, hogy álmodtam. 3

Next