Jelenkor, 2008. január-június (51. évfolyam, 1-6. szám)
2008-01-01 / 1. szám - Kukorelly Endre: Ezer és 3
'Mindennap bennmaradnak munkaidő után a hivatalban, megkúrja az íróasztalon, nem jöttél rá?' Aztán otthagyja az anyámat, indul a gyerekéért az óvodába. Vagy fölhívja telefonon, és kedélyesen elcsicsergi neki, na igen. És én? Én mennyit fogtam fel a dologból, ebből a jelenetből például? Mire jutottam vele? Elviszik a mamámat, sikoltozik, nem hagyja magát, ültem a középső szobában az ágyamon, semmi. Nulla. Nem teszek semmit, mit tegyek, rúgjam meg őket? Álljak eléjük az ajtóban? Üres a lakás, rohangáltunk le-föl a húgommal, felnőttek nincsenek itthon, lehet, hogy a nagyanyám otthon volt, de nem jött be. Hanem a konyhában gubbasztott, a hokedlin. A gyerekek, mint az eszeveszettek, futkostak a házban, így Lev Tolsztoj az Anna Karenina elején, Németh László fordítása. Nem Tolsztoj, hanem Németh, az viszont pontos, hogy eszeveszettek. Mint az eszeveszettek. Hagyták, hogy vaduljunk, addig is legalább elvagyunk, elfoglaljuk magunkat, kifáradunk, telik az idő. Julcsa bejött, bámult ránk, morgolódott az orra alatt, legyintett, kifordult, végül is mi köze hozzá, ehhez az egész úri vircsafthoz, nem ő a cseléd. 'Ezek a kis hülyék bevadultak', gondolhatta. Gondolom én. 'Majd csak lenyugszanak!' Bevágta maga mögött az előszobaajtót. Volt kis feltűnő bajuszkája a Julcsinak, pár hosszabbra nőtt, őszes szál, nem húzkodta ki. Nem cseléd, itt lakik, nem költözött el az ostrom után, béreli a személyzeti szobát. Ebből kiderül, hogy cseléd, ő volt nálunk az utolsó cselédlány, amikor kitört a kommunizmus, fölhagyott vele, és már nem cseléd. Szabadság van most már, mindenki egyforma, nincs szolga meg elnyomás. Nincs többé szolgasors. Urak, ilyesmi. Ugráltunk a húgommal a szüleink duplaágyán, rugózott az epeda, ez is jó volt és rossz, jó, mert rugózok, rossz, mert nem szabad ugrálni, és az is lehet, hogy fordítva. Ha egy cseléd fölhagy azzal, hogy cseléd, akkor, cseléd vagy nem cseléd, fölhagy vele. Abbahagyja vagy nem, cseléd. Akár cseléd továbbra is, akár nem cseléd, akkor is az. Cseléd, aki fölhagyott azzal, hogy cseléd. Emlékszem rá, ahogy évekkel később, egy lomtalanításnál elszállítják azokat az agyonstrapált rekamiókat. Az elvékonyodott szövet több helyen átszakadt, kilógtak az acélrugók az ágybetétből. Ezt meg azt végképp kicipelnek a lakásunkból, nekiütik az ajtónak a trógerek, nem foglalkoznak vele. Viszik nagyapám koporsóját, ahogy fordulnak vele a keskeny függőfolyosón, kitartják a gang korlátja fölé. És ha elengedik? Mi lett volna, ha elengedik? Tenyérnyi fehér lakk hiányzik az ajtóról, valamit nekiüthettek. Mikor elvitték az anyut, apám nem volt ott. Vajon kicsoda hívta a mentőket? Nincs otthon, nyilván annál a nőnél van. Nyilván nem nála volt, miért lett volna ott, nevetséges, a munkahelyén volt, vagy Ernő bácsival, a legjobb barátjával, beültek egy kocsmába, mit tudom én. Nem az apámmal álmodom. Nem emlékszem, mikor álmodtam vele utoljára. Ha álmodom, és nem írom le, nem mesélem el fölébredés után azonnal, elfelejtem, pár perc múlva már arra emlékszem csak, hogy álmodtam. 3