Jogi Hirlap, 1939. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1939-07-02 / 27. szám

JOGI HÍRLAP 202 vezeti, az következik, hogy ez a joghatály a sorrendi végzés jogerőre emelkedésével már beáll és sem a már megtörtént kielégítést, sem a sorrendi végzés rendelke­zése szerint, utóbb leendő kielégítést külön per útján megtámadni rendszerint nem lehet, hanem csak az 50. sz. teljesülési határozat indokolásában felhozott kivé­teles esetekben. — V. C. 778—1939. Hutás másodelnök, 1939. V. 10. 525. Kártérítés. Veszélyes üzem köre. A felperes akként szenvedett balesetet, hogy motorkerékpárjával az egyik vas­úti átjárónál lévő sorompó tartó­oszlopába ütközött. A per­ben megállapítást, nyert, hogy a felperes a kérdéses alka­lommal az átjáró út jobboldalán haladt, amely története­sen javítás alatt állott. A felperes kártérítési keresetét egy­felől az alperes vasút tárgyi felelősségére, másfelől a mél­tányosságra és a vétlen károkozás szabályaira alapítja. A Kúria a következő indokolással utasítja el a keresetet: Téves az első bíróság ítéletének a fellebbezési bíró­ság által helyesnek elfogadott az az álláspontja, hogy az alperes kártérítési kötelezettségére a tárgyi felelősség­nek az 1874. évi XVII1. tc.-ben meghatározott szabá­lyait kell alkalmazni. Ezeknek a szabályoknak az al­kalmazása a m. kir. Kúria 84. sz. polgári jogegységi döntvénye szerint már ezért sem foghat helyet, mert a felperes balesete nincs okozati összefüggésben azokkal a körülményekkel, amelyekre figyelemmel az alperes üzeme veszélyes üzemnek minősül. A felperes balesete ugyanis úgy következett be, hogy ő a motorkerékpár­ján haladva, beleütközött az alperes vágányai mellett felállított sorompó tartó­oszlopába. Az alperes üzemé­hez tartozó berendezési tárgyak közül egyedül ennek a tartó­oszlopnak volt szerepe a baleset előidézésében, már­pedig nyilvánvaló, hogy az ezzel való összeütközés veszélye nem volt nagyobb, mint az úttesten szilárdan el­helyezett bármely más oszloppal vagy hasonló tárggyal való összeütközés tekintetében fennálló veszély és két­ségtelen az is, hogy a vaspályaüzemet nem az ilyen eshetőségekre tekintettel kell veszélyes üzemnek minő­síteni, a törvény tehát nem az ilyen veszélyre tekintet­tel mondta ki a vaspálya-üzem fenntartójának tárgyi fe­lelősségét. Az, hogy a vágányokon ott, ahol azok a közutat keresztezik, javítási munkát végeztek és emiatt az út­testnek egyik oldala a közúti közlekedésre időlegesen alkalmatlanná vált, szintén nem olyan körülmény, amely az alperes üzemének veszélyes üzemmé minő­sítése szempontjából figyelembe jöhet. De ha az alperes által fenntartott veszélyes üzem működése a felperes balesetének közreható oka lett volna is, akkor sem lehetne az alperes tárgyi felelősségét megállapítani amiatt, mert a felperes maga is veszélyes üzemű járóműnek — motorkerékpárnak — a használata közben szenvedte a balesetet és ezért a m. kir. Kúria 551. sz. elvi határozatában is kifejezésre jutó azt a jogszabályt kellene alkalmazni, hogy ha a kárt két veszélyes üzemnek működése az üzemek köré­ben idézte elő, a veszélyes üzemekre vonatkozó rendel­kezéseknek az egyik, vagy másik fél javára alkalmazá­sa helyett a felelősség megállapításánál az általános magánjogi szabályok az irányadók. Ezek szerint nem­ az alperesnek kell a tárgyi fele­lősség alól őt az 1874. évi XVIII. tc. 1. §-a szerint men­tesítő okot kimutatnia, hanem a felperesnek kell az al­peres tagadásával szemben bebizonyítania, hogy a bal­esetet az alperes valamely közegének, vagy megbízott­jának vétkes magatartása okozta. A felperes balesetének közvetlen előidézője az volt, hogy ő az út baloldaláról, amelyen szabály szerint ha­ladnia kellett volna és amelyen baj nélkül át is halad­hatott volna a vasúti átjárón, az útnak az éppen javítás alatt álló és ezért közlekedésre alkalmatlan jobb olda­lára tért át. Ez pedig szabálytalan magatartás volt a felperes részéről, még akkor is, ha ő arról, hogy az úton javítás folyik, egyáltalán nem is tudott. Ha a fel­peresnek a vasúti átjáróra, ahol a javítási munka folyt, az út kanyarodása miatt nem volt szabad kilátása, ameddig az átjáróra vagy annak a közvetlen közelébe nem ért, — amint ezt a felperes állította, — akkor már­ emiatt is el kellett készülnie arra, hogy az úttest sza­bálytalan oldalára áttéréséből veszély származha­­tik, ha pedig látta az átjárót olyan távolságból, amely elegendő volt arra, hogy a járművet a helyes irányba vezesse, akkor látnia kellett, a neki karfelemeléssel jel­zást adó vasúti munkást, sőt magát a felbontott út­testet és az azon dolgozó munkásokat is. Az előadottaknál fogva az alperes kártérítési fe­lelősségét közegeinek­ vagy megbízottainak vétkes ma­gatartása alapján megállapítani nem lehet. Azt, hogy az alperes a vétlen kártérítési felelősség szabályai szerint a méltányosság alapján köteleztessék a felperes kárának megtérítésére, már­ egymagában az a körülmény kizárja, hogy a balesetet legalább részben — éspedig túlnyomó részben —a felperes saját hibája okozta. Egyébként az alperes közegeinek a terhére olyan tárgyilag jogellenes, bár vétlen magatartást sem lehet megállapítani, amely a felperes balesetével kimutat­hatóan okozati összefüggésben lenne és ekként az al­peres vétlen kártérítési felelősségének a megállapításá­ra alapul szolgálhatna. — С. I 1556—1939. Jakab, 1939. V. 10. 526. Ideiglenes vasúti alkalmazottak szolgálati jogállása. Az alperes vasútvállalatnál ideiglenes alkalmazotti minőség­ben szolgáló felperesek önkéntes toborzás folytán katonai szolgálatra vonultak be, mire az alperes vasút a felperesek szolgálati jogviszonyát néhány hónappal a szolgálat állan­dóvá válásához szükséges 3 év letelte előtt szabályszerű fel­mondással megszüntette. Az elbocsátásuk jogtalanságát vi­tató felperesek keresetét a Kúria a következő indokolással utasítja el: A Szolgálati Szabályzat 4. §-a 2. pontjának ama rendelkezése szempontjából, hogy a fegyvergyakorlaton vagy a póttartalékosok katonai kiképzésén kívül más­nemű tényleges szolgálatban töltött idő az állandó vas­úti alkalmazottá váláshoz szükséges három évi szolgá­lati időbe be nem számít, közömbös az, hogy az alkal­mazott az állam fegyveres erejének kötelékében álta­lános védkötelezettség alapján vagy toborzás útján tel­jesít-e katonai szolgálatot. Az idézett szakasznak az a szabálya, hogy a fegyvergyakorlaton és a póttartaléko­sok katonai kiképzésében töltött idő vasúti szolgálatban töltött időnek számít, nyilvánvalóvá teszi, hogy a más­nemű, tényleges katonai szolgálat beszámítása ennek hosszabb időtartama miatt és így a vasúti szolgálat tar­­tósabb szünetelése okából van kizárva. Ezért a perben nincs jogi jelentősége annak, hogy a felperesek ideig­lenes alkalmazásuk során nem általános hadkötelezett­ségük alapján, hanem önkéntes toborzás folytán vonul­tak be katonai szolgálatra. Az 1914:XVII. tc. (Vasúti üzleti rendtartás) 53. §-­­ának IV. pontja és a Szolgálati Szabályzat 72. §-ának 3. pontja szerint az ideiglenes alkalmazottnak a szol­gálatot bármikor, minden indokolás nélkül fel lehet mondani. Az alperes vasút azzal, hogy adott esetben a szolgálati viszonyt — a szabályszerű 14 napi felmondás előrebocsátásával — a szolgálat állandóvá válásához szükséges 3 év letelte előtt néhány hóval megszüntette, törvényes jogát gyakorolta és a felmondási jognak ilyen gyakorlását — tekintettel az ideiglenes alkalmazás 3 évi határidejének célzatára is (időtartamtűzés az alkal­masság elbírálására) — nem lehet nyilvánvalóan csak károsítás céljából történtnek és így rosszhiszeműnek tekinteni Az alperes jogosítva volt az ideiglenes alkal­mazott felperesek szolgálati minősítését mérlegelni és alkalmazásuk állandóvá válásának — a saját elhatá­rozása körében — kellő idejű felmondással gátat vetni. — C. 11. 558—1939. Ludvig, 1939. V. 4. 527. Bontóper. Fajtalankodás. A fajtalankodásra a bontó­perben felhozott tényeket a Tábla azért nem minősítette a Ht. 76. §-ában meghatározott bontóoknak, mert az élet­­közösség nem ebből az okból szűnt meg, már pedig a Ht. 1939. JÚLIUS 2.

Next