Jogtudományi Közlöny, 1871

1871-09-12 / 37. szám

Mindazonáltal, mint német jogintézmény rendszere­sen kifejtve a régi német jogban fel nem található, és az csakis a római jogból átvett intézmény gyanánt tű­nik fel, ugy hogy Adolf német jogász a német jogbani fenlétét határozottan megtagadta. A mult század vége, és a jelen század elején a büntetőjogi elévülés, mint igazolatlan és czélszerűtlen intézmény sok oldalról hevesen meg lett támadva; e megtámadás oka nagyrészben a mellette felhozott érvek egyoldalúságában rejlett. Ellene leginkább felhozatott az állam czélja, mely parancsolólag követeli, hogy a polgárok a bűntettek megfenyítése által a bűnös cselek­ményektől elriasztassanak, ez okból az állam czélja kö­veteli, hogy a bűnös kiérdemelt büntetését elszenvedje, és az alól semmi ürügy alatt ne menekülhessen, — a büntetés kiszabása és annak végrehajtása a bűnös tett­nek önmagából folyó és elengedhetlen következménye, a­miért is az idő huzamossága a bűnösön mit sem segít­het. Az elévülésnek a bűnös megjavulásából merített­­ indoka ellen kiemeltetett, hogy a bűnös javulása mit-­­ sem igazol, mert azon körülmény, hogy a bűnös a tett után magát a törvényekhez mérten viselte, még nem bizonyítja javulását és nem lehet tudni, váljon e maga­viselete valódi javulás-e, vagy pedig csak szinlelése a javulásnak, az okból, hogy általa a már kiérdemelt büntetés alól meneküljön,­­ de ki lett emelve az is, hogy az elévülésnek behozatalával a törvényhozás ön­magával ellenkezésbe jó, mert míg egyrészt a tör­vényszegőket büntetéssel fenyegeti, másrészt ismét módot enged nekik, hogy a kiérdemelt büntetés alól menekedhetnek. Ez érvek befolyása folytán a büntetőjogi elévülés az azon korszak törvényeiből kiszoríttatott, így történt ez 1787-ben Ausztriában, úgy 1794-ben Poroszország­ban, hol az ezen években kiadott törvénykönyvek az elévülést egészen mellőzték. Az elévülés ellen felhozott érvek azonban, a mel­lette szóló érvek nyomóssága mellett győzelemre ver­gődni nem birtak, sőt ellenkezően, a tudomány által felismertetett, mikép a jog csak annyiban érvényesít­hető, a­mennyiben az felismerhető és bebizonyítható — és hogy az igazság elengedhetlen követelménye, mi­szerint az állam ott, hol a tények leegyőzhetésének valószínűsége fenn nem forog, a büntető eljárásról le­mondani kénytelen, — hogy továbbá a népben élő jog­érzet egy rég feledésbe ment bűntett megfenyitését nem követeli, sőt attól irtózik, — és igy a büntetés többé alappal és czéllal nem bir. — Minek folytán az elévülés a büntető törvényekbe utólag felvétetett. Első lépést tette ez irányban Francziaország, hol a büntetőjogi elévülés az 1791-iki törvénybe felvétetett, és mindinkább fejlesztve az 1811. büntető perrendtar­tásban egy teljes és tökéletes rendszerben feláll­itatott. Az 1818-iki törvény eltérve a régi, a római jogon ala­puló elmélettől, a büntető kereset elévülése mellett a már ítéletileg kiszabott büntetés elévülését is felvette, és mindkettőnek közjogi jelleget adott, úgy­hogy az nemcsak a vádlott kifogása folytán, hanem a törvény alapján hivatalból is figyelembe veendő. Az elévülés idő­tartamára nézve is szakított az 1811-ki törvény a római hagyománynyal, és az azelőttiekhez képest feltűnő rö­vid időközöket szabott, így: a büntető kereset elévülé­sénél, bűneseteknél 10, vétségeknél 3 és kihágásoknál 1 évi időtartamot határozott, a büntetés elévülésénél pedig ez időszakokat megkétszerezte és azt bűnesetek­nél 20, vétségeknél 5 és kihágásoknál 2 évre szabta. Az elévülési idő kezdetéül a kereset elévülésénél a bűnös cselekvény befejezte, a büntetés elévülésénél pedig az ítélet jogerőre emelkedése határoztatott. Egy különös­sége az 1811-iki franczia törvénynek, hogy a bűnös cselekvényből eredő polgári kereseti jog a bünkereset­tel egy időben elévül; a franczia törvényhozás félszeg­séget látott abban, mikép a polgári biró egy bűnös tettet még constatáljon, melyet a büntető bírónak többé büntetni nem lehet,­­ ezáltal azonban egy alapjában téves elv lett felállítva, a­mennyiben az igazsággal össze nem egyezhető, hogy a sértett fél kártérítési igényétől a polgári jogban megszabott elévülési idő eltelte előtt elejtessék és viszás is ez intézkedés, mert általa a bűn­tettes azon nem igazolható kedvezményben részesül, hogy irányában a polgári követelések hamarább enyész­nek el, mint bárki más irányában. A franczia törvényhozás után az újabb európai törvények a büntetőjogi elévülést kisebb nagyobb mér­tékben felvették. Így a bajor törvényhozás 1813-ban, ez kimondja ugyan még, hogy az idő eltelte magában véve nem ké­pez jogalapot a büntető eljárás kizárására, és a súly­pontot a bűntettes szakadatlan jóviseletére fekteti, és annak fenléte mellett a bűnvádi kereset elévülésére a bűnesetek súlyosságához mérten két, öt, tíz és húsz évi időszakokat határoz, a kiszabott büntetés elévülését pedig még fel sem vette. A későbbi bajor törvények már tágabb tért engednek az elévülésnek, fenn­tartják ugyan az elvet, hogy az elévülés a javulás jutalma, de e javuláshoz egyéb nem kívántatik, mint hogy a bűnös az elévülés idején belül magát új bűnös tettel ne ter­helje. 1861-ben a bajor törvényhozás még továbbhaladt és a büntetés elévülését is felvette. Oldenburgban 1814-ik évben lett egy büntető tör­vénykönyv kiadva; ez az elévülést felvette, de felette súlyos feltételekhez kötötte, hogy t. i. a bűntettes ma­gát a fenyitó eljárás alól el nem vonta, és azt sem meg nem akadályozta, sem meg nem nehezítette. Az 1838 iki szász törvényhozás már egy lépéssel tovább haladt az által, hogy az elévülés mindkét ne­mére egy időt szabott, 15 évet, és hogy ezen 15 év lett valamennyi bűnesetre tekintet nélkül azok súlyos, vagy enyhébb voltukra határozva. Legelőbbre haladtabb állást foglal el e téren a braunschweigi törvényhozás; az 1840-iki törvénykönyv a büntetőjogi elévülés alapjául az idő hatását veszi, az elévülésre nézve kiemeli, hogy az idő lefolyta megne­hezíti a vizsgálatot, sőt azt sok esetben lehetleníti, fele­désbe hozza a bűntettet, és kiegyenlíti most annak következményeit, sőt mi a legfontosabb, a bűntettesben is lényeges változást idéz elő, úgy­hogy az ember bizo­nyos idő elteltével, mint egészen megváltozott tűnik elő, — a büntetés tehát bizonyos idő elteltével elveszti mind alapját, mind czélját, miből az következik, hogy nemcsak a fenyító vizsgálat, hanem a büntetés is bizo­nyos idő elteltével kizárandó. Ez indokok alapján a braunschweigi büntetőjog az elévülés alapjául egyedül az időt vette és az elévülés­nek több törvényekben felállított feltételeit mellőzve, azt csakis a törvényben kiszabott idő elteltétől teszi függővé. Kevéssé előre haladt állást foglal el a porosz bün­tetőjog; az 1815-iki törvényben az elévülési idő 30 évre lett határozva és az elé­vülés kizáratott azon eset­ben, ha a bűntettes a vizsgálat elől szökés által mene­­­kült. A kiszabott büntetés elévülését, pedig egészen kizárja. Mi az ausztriai büntetőjogot illeti, itt a büntető­jogi elévülés az 1787-diki törvény által az akkori néze­tek befolyása folytán egészen megszüntettetett, — az­­ 1803-ik évi büntető törvény azonban ezt ismét és pedig a római jog alapján, felvette, az elévülés idejéül 20, 10

Next