Jogtudományi Közlöny, 1922
1922-05-15 / 10. szám
78 JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, 10. SZ.ÁM. a kiadói érdekeltség sürgette az új kiadói törvény megalkotását, mely a legmegfelelőbben az új szerzői jogi törvénnyel egyidejűleg lett volna életbe léptetendő. Németország is, amikor 1901-ben az új szerzői törvényt megalkotta, egyidejűleg életbe léptette az új kiadói törvényt is. Belekerült azonban az új szerzői jogi törvénybe több oly rendelkezés, melynek nem a kiadói törvényben volna helye. Nyilván szerzői oldalról érkezett sürgetésre kiragadott az új törvény egy-két momentumot a kiadó és szerző egymás közti jogviszonyából és nem épp) szerencsés módon szabályozta azokat. Az új szerzői jogi törvény 3. §-a foglal magában a kiadói jogba vágó rendelkezéseket. Kimondja, hogy oly szerződés, melylyel a szerző még csak a jövőben megalakítandó műveire vonatkozó szerzői jogát köti le, öt év elteltével egyévi felmondással bármely fél által felmondható. Ez egyértelmű azzal, hogy ezentúl kiadó és szerző közt a szerző jövőbeni alkotásaira vonatkozólag hat évnél hosszabb időre szóló szerződés nem igen fog létrejöhetni, mert bárhogy szóljon is a felek közt létrejött szerződés öt év elteltével mindkét fél felmondhatja. E rendelkezést sem jogi, sem kulturális szempontból nem látjuk helyénvalónak. A gazdasági lehetetlenülésnek újabb bírói gyakorlatunkban történő igen széleskörű alkalmazása abban az esetben, ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közt feltűnő az aránytalanság és az egyik fél a másik rovására aránytalanul kedvezőbb vagyoni helyzetbe kerül, lehetségessé teszi a valutáris viszonyoknak és egyéb életkörülményeknek legteljesebb mérlegelését minden hosszú időre fennálló szerződésnél. Ha valamely szerző még a háború előtt egész más pénzérték mellett kötötte le jövőbeni alkotásait élethossziglan egy kiadó számára, a mai bírói gyakorlat mellett a lehetetlen rendelkezéseket tartalmazó szerződés érvénytelenítése nem fog nehézségbe sem ütközni. Jogi szempontból tehát nincs szükség arra, hogy a szerző és kiadó közti eddigi szerződési szabadság helyébe efféle kényszerítő rendelkezések, illetve korlátozások lépjenek. Azonban nem szerencsés ez az intézkedés kulturális szempontból sem, sőt épp a szerzők érdekében sem. Köztudomású, hogy a kiadók épp hosszú időre szóló szerződés alapján létesítettek oly megállapodásokat, mely a szerzőnek nyugodt és gondmentes munkálkodásra adott lehetőséget, tehetségük és tudásuk kifejlesztését biztosította. Ahhoz, hogy a tehetség érvényesülhessen, hogy munkája széles rétegekben elismerésre találhasson, nemelegendő, hogy az alkotás létrejött, annak megfelelő megjelentetéséről, népszerűsítéséről, hirdetéséről, szóval üzleti adminisztrációjáról is kell gondoskodni, ez ép a kiadó feladata. Természetes, hogy a kiadó a sok költséget vés fáradságot igénylő és a kockázattal nem mindig arányban álló sikert eredményező munkát főleg ott fogja végezni, ahol hosszabb időre szóló üzleti lehetőség kínálkozik számára. Ebben a pontban tehát a szerző és kiadó érdeke találkoznak egymással. A hosszabb időre szóló szerződésadta biztonsági érzet a kiadót nagyobb áldozatkészségre bírja s a szerző számára is kellemesebb és biztosabb pozíciót teremt. E részben a példák egész tömegét lehetne felsorakoztatnunk. Nagy írók többnyire ugyanannál a kiadónál jelentetik meg műveiket évtizedeken át, így Munkácsy Mihály összes alkotásai műkereskedőnél voltak lekötve, aki Munkácsy zsenijének fejlesztését és elismertté tételét igen jelentős mértékben tudta szolgálni. Ha a kiadó nem köthet szerzőjével hosszabb időre szóló szerződést, úgy ez öt tartózkodásra fogja bírni, aminek hátrányai elsősorban ép a szerzőt sújtják. Igaz, hogy ma a diszpozitív rendelkezések háttérbe szorítása és a törvényszerű korlátozások kiterjesztése népszerű irányzat és közkeletű szociálpolitikai jelző a gazdaságilag gyengébb fél védelme, így Lobé a Reichsgericht tanácselnöke tartott nemrég előadást, melyben egész sorát jelölte meg azoknak a kívánalmaknak, melyek nézete szerint a kiadói törvényben a szerzők érdekében kényszerítőleg fel kellene venni. Ilyen kívánságnak jelölte meg azt is, hogy a szerző művének csakis egyszeri kiadási jogát adhassa el, s a többi kiadások felől mindenesetre szabadon rendelkezhessek. De vele szemben helyesen mutattak rá több oldalról arra, hogy ha ilyen rendelkezés életbe lépne, a kiadó munkáját lényegesen korlátozni volna kénytelen és megszűnnék elsősorban a lehetősége annak, hogy fiatalabb el nem ismert írók művei, melyekre már ma is nehezen akad kiadó, kiadásra kerülhessenek. Az új törvény 3. §-a intézkedik még a kiadói jogba vágó arról a kérdésről is, hogy a szerző a kiadó jogának sérelme nélkül művén a többszörösítés befejezéséig változtatásokat eszközölhet. Ez a rendelkezés sem egészen megfelelő. Részben analóg ugyan a német kiadói törvény 12. §-ának rendelkezésével, de nem érint több olyan pontot, mely a német törvényben szabályozva van, így a német törvény előírja, hogy a kiadó a szerzőnek az új kiadás alkalmával módot tartozik nyújtani az esetleges változtatás keresztülvitelére. A mi törvényünk erről nem intézkedik. Minthogy tehát a kiadó az új kiadás megjelentetéséről a szerzőt értesíteni nem köteles, a változtatási jog a szerző számára meglehetősen problematikus értékű. Ugyancsak a német törvény kifejezetten megállapítja azt is, hogy ha a szerző által keresztül vitt változtatások a szokásos mértéket meghaladják, úgy költségmegtérítéssel tartozik. A magyar törvény e tekintetben sem intézkedik, úgy hogy vitás lehet az, vájjon a kiadó jogos érdekét sértő nagyobb mérvű változtatásokat egyáltalán jogosított-e a szerző keresztül vinni ? Mindebből megállapítható, hogy az efféle részletkérdésekre kiterjedő, ötletszerű alkalmi rendelkezéseknek a törvénybe való felvétele nem kielégítő megoldás. Az új szerzőjogi törvény lényegesen kiterjesztette a szerzői jog védelmi körét. Már ezért is szükséges lett volna, hogy a szerzőnek és kiadónak egymáshoz való viszonya ez új védelmi körökre vonatkozólag is szabatosan körülírassék. A szerzőjogi törvénybe került kiadói jogi rendelkezések nem tették feleslegessé a£ új kiadói törvény megalkotását, sőt igazolják ennek fontosságát és sürgősségét. Dr.hyörgy Ernő. * * A szerkesztőség szíves engedelmével néhány megjegyzést bátorkodom tenni a fenti cikkre. Az új szerzői jogi törvény. 3. §-a csak a jövőben alkotandó minden műre és az ilyen művek meghatározott nemére vonatkozó szerződéseket teszi öt évi fennállásuk után felmondhatókká. A jövőbeli minden műnek vagy ily művek meghatározott nemének, pl. a szerző összes jövőbeli Színdarabjainak lekötése örök időre, nyilván oly súlyos lekötése a szerzőnek anyagilag is, személyileg is, hogy ez ellen védelemre szükség mutatkozott. Dr. György a szerinte is nyilván szükséges védelmet az ilyen ad infinitum-szerződések ellen a gazdasági lehetetlenülés elvei révén keresi. Azonban adott esetben talán nem csak vagy épen nem az anyagi szempontok vezetik a szerzőt, midőn jövendő műveire nézve kiadóját változtatni kívánja. Amint az alkalmazotti szerződés is, ha még oly kedvező is, bírói gyakorlatunk szerint bizonyos idő múlva feltétlenül felbontható, és úgy helyesnek látszott a szerző számára is lehetővé tenni, hogy jövendő alkotásaira nézve bizonyos idő múlva a kiadójától szabadulhasson. Ha a szerző meg van elégedve kiadójával, megújíthatja a szerződést. (Az osztrák szerzői jogi törvény 15. §-a jóval tovább megy a mi törvényünknél, mert nem öt év múlva, hanem bármikor, tehát azonnal is felmondhatóvá teszi a jövőben alkotandó művekre vonatkozó szerződéseket.) * Arról se feledkezzünk meg, hogy a törvény a kiadónak is megadja a felmondás jogát, mert ez a kiadó érdeke is lehet. Csalódhatott a kiadó a szerző tehetségében vagy elvesztheti a szerző a népszerűségét és így esetleg igen nagy teher lehet a kiadó számára az, hogy kiadni köteles a szerző minden jövőbeli tehát — ismeretlen — művét. Szerzőnek és kiadónak egyaránt érdeke, hogy a jövőbeli művekre nézve örökké ne legyenek egymáshoz láncolva. Gyakorlatilag amúgy sem tartható fenn a szerző és kiadó relációja jövőbeli alkotásokra nézve, ha akár a szerző, akár a kiadó nem akarja. A szerző szándékkal vagy kedvtelenségből nem ír, vagy gyönge művet ír ; a kiadó szándékkal vagy bizalomhiányból rosszul látja el a terjesztő-propagáló munkát. Még azt emelem ki, hogy az említett 3. § a felmondást csak a jövőben alkotandó művekre engedi meg, ebből — nézetem szerint — azt kell következtetni, hogy nem engedi meg a felmondást azokra a művekre, melyeket a szerző a jövőben alkotandó művekre nézve kötött szerződés alapján már szolgáltatott a kiadónak A szerző korrektúra-jogát is méltányos volt megengedni