A Jövő Mérnöke, 1979 (26. évfolyam, 1-38. szám)

1979-11-10 / 33. szám

Értetlen — Furcsának találom, hogy a fiatal magyar értelmiség itt, most, egy este alatt akar­ja megérteni és meg is olda­ni a cigányság összes problé­máját — mondta a Közép- Kelet-európai Klub legutób­bi, a „Cigánykérdés Magyar­­országon” címet viselő an­két­jának vége felé egy köz­ismert cigány értelmiségi, erősen visszafogott rezignált­sággal. Talán ezzel summázhat­nánk is az estet, amelyen a kör más témájú összejövetelei­nél is többen, közel százötve­nen vettek részt, de kíván­kozik még ide néhány gon­dolat. Hogy ilyen szép számban eljöttek, az annak a bizonyí­téka, nem közömbös számuk­ra ez a rendkívüli fontosságú társadalmi probléma. De amit ott mondtak, és amit kérdeztek, az arról tanúsko­dik, hogy a szociális éretlen­ség és értetlenség a fiatal ér­telmiségiek körében sem rit­ka. Az ankét elején vetített Schiffer-film, a „Mit csinál­nak a cigánygyerekek?”, igaz elvett másfél órát, de hogy vita helyett végül is csak a forró kása kerülgetéséről be­szélhetünk, nem fogható pusztán a filmre. A meghívottak — Schiffer Pál filmrendező, Csalog Zsolt éretlenség szociológus, író, Horgosi Jó­zsef író, Bari Károly költő és Kalla Éva cigánygondozó­k által felsorolt adatok a ci­gányság megdöbbentő hely­zetéről sokkal rosszabb, kilá­­tástlanabb képet festettek, mint amit a közönség tagjai valaha is elképzeltek. Mi lesz a sorsa annak a 325 ezer embernek, akik kö­zül ma is 250 ezren élnek a létminimum alatti körülmé­nyek között — a KSH adatai szerint. Akinek a fele még ma is putritelepeken él, em­berhez méltatlan környezet­ben. A telepek 16 százaléká­ban nincs víz, csak fertőzött, 20 százalékában nincs sem­miféle árnyékszék, és a fek­helyek száma átlagosan 80 százalékkal kevesebb, mint ahányan a putriban élnek. Az ország lakosságának 3,4 százalékát jelentő ci­gánylakosság fél százaléka jut el az érettségiig és főis­kolára, egyetemre kerülni csak minden ezrediknek ada­tik meg. (Az USA-ban elis­merten diszkriminált nége­rek a lakosság 11 százalékát teszik ki, a főiskolákon, egye­temeken a hallgatók 8(!) szá­zaléka fekete.) Az egyenlőtlen esélyek már óvodás korban jelentkeznek. A cigányság zöme falun él, ahol, ha van egyáltalán óvo­da, a cigánygyerekek „nem férnek be”. A telep inger­­szegény világában alig tanul­nak meg beszélni, sem ma­gyarul, sem cigány nyelven nem tudják kifejezni magu­kat. Ezt többnyire szellemi elmaradottságként fogják föl, és a cigány gyerekeket szinte automatikusan kisegítő isko­lákba, vagy korrekciós osztá­lyokba dugják, ahol a kor­osztályuktól való lemaradás csak fokozódik. 1971-ben a cigányok 10,6 százalékának volt csak meg a nyolc osztá­lya. Ilyen iskolai végzettség­gel pedig nem nagyon válo­gathatnak a munkalehetősé­gekben; alkalmi- és segéd­munka, falun a napszám — és minden, ami piszkos, fá­rasztó, egészségtelen. Magya­rán, amit a nem-cigányok már nem szívesen vállalnak. Köztudott, hogy társadalmi rendszerünkben a dolgozók munkájuk ellenértékének csak egy részét kapják meg fizetésként — a többit társa­dalmi juttatásnak nevezzük. De miféle juttatásokban ré­szesülnek a putrilakók, a fa­lu szélén? Ez, nemhogy a Budapest belvárosában élő­kével nem hasonlítható, de még csak a falu központjá­ban lakókéval sem. Objektív életfeltételeik te­hát alig mérhetők össze nem­cigány honfitársaikéval. A szubjektív falakat — az elő­ítéletek méteres falait — át­törniük talán még ennél is nehezebb. Egy falu központ­jában elterjedt a hír, hogy a nemrég épült Cs-lakások­­ban felszedték és elégették a cigányok a parkettát. De soha, senki nem vette a fá­radságot, hogy kimenjen oda, és erről esetleg meg is győ­ződjék. Akkor ugyanis kide­rült volna, hogy a Cs-laká­­sokban eredetileg hideg­(!) padló volt, és most, pár év után néhányuknak már sike­rült ezt — ha nem is par­kettára, de padlóra kicserél­ni. És ez­ csak egy, kiraga­dott példa a millió, terjengő „rémálhír” közül. _ Évszázados lemaradást kell behozniuk pár évtized alatt, évszázados életmód, életmi­nőség ordít változásért, s a változáshoz egyedül, önma­gukban ők, kevesek. A cigánykérdés nem első­sorban a cigánylakosság erő­próbája. Mi, mindannyian megmérettetünk, minden percben, képesek vagyunk-e előítéletmentesen tenni és gondolkodni, képesek va­gyunk-e arra, hogy egy-egy embert önmagában ítéljünk meg, nem pedig általánosít­­gatva, képesek vagyunk-e felmérni hátrányos helyzetü­ket s képesek vagyunk-e en­nek megfelelően segíteni? Bertalanfy Judit A vegyészmérnöki karon az 1977/78-as tanévben módo­sították a nyelvoktatás rend­szerét a kétlépcsős képzés igényeinek megfelelően. Ugyanis ekkor lettek har­madévesek azok, akik már új rendszerben tanultak. A nyelvoktatás szempontjából érdekes helyzet állt elő: az orosz nyelvet a hallgatók az első és második évfolyamon továbbra is a szokásos heti egyszer két órában tanulják, a harmadévesek kötelező for­mában nem tanulnak nyel­vet, míg a választott nyelvet intenzívebb formában, heti kétszer két órában oktatják, de csak egy — a negyedik — évfolyamon. Nyelvtanulás, „szabad akaratból” A tapasztalatok egyetlen évfolyammal (a tavalyi ne­gyedévesekkel) kapcsolato­sak, mivel a múlt tanévben lett negyedéves az első „két­lépcsős” korosztály. Magunk se hittük volna, mennyit jelent egyetlen év a diákok nyelvoktatási ked­ve szempontjából. Az alsóbb évfolyamok hallgatóinak je­lentős része a nyelvet sajnos melléktárgynak tekinti, amit tulajdonképpen nem ártana tudni, de ha kevés az idő (és nekem még egyetlen hallgatóm se panaszkodott arra, hogy nem tud mit kez­deni az idejével), ez az a tantárgy, amit a diákok el­sőnek tesznek félre (ponto­sabban elő sem vesznek). A harmadévesek is általában lelkesen kezdték tanulni a választott nyelvet, de egy­két nehezebb időszak után a fentiek miatt, sokan lema­radtak, s az ilyen lemara­dást ritkán lehet behozni. Mióta a választott nyelv oktatása csak a negyedik tanévben kezdődik, változott a helyzet. Kellemes megle­petés volt, hogy a hallgatók túlnyomó többsége igen ko­molyan kezdte el a tanulást és ami még fontosabb, ez a lelkes buzgalom a tanév ké­sőbbi részében sem csökkent. A nyelvtanulásban fontos az órán való részvétel, s ezen a téren is elégedettek lehetünk; nem volt olyan hallgatónk, aki — nyilván mindenki is­meri ezt a típust — éppen annyit hiányzott komoly ok nélkül, amennyit a „játék­­szabályok” (sajnos) hivatalo­san is engedélyeznek. Ami számunkra nagyon so­kat jelentett: a hallgatók döntő többségén látszott a céltudat, hogy a tanult nyelvből nem a folyamatos számonkérés kényszere miatt igyekeznek minél többet el­sajátítani, hanem „szabad akaratból”, egyszerűen azért, mert fontosnak és szükséges­nek tartják az idegen nyelv ismeretét. Azt talán említe­ni se kell, mennyivel köny­­nyebb szakmai anyagokat ol­vastatni a negyedik évfolya­mon, mint másodévben. Talán természetes dolog, de szeretném hangsúlyozni: a mi munkánk szempontjából sem mindegy, milyen a hall­gatók munkakedve. Elsősor­ban azért, mert csak akkor lehet jó eredményt elérni, ha mindkét fél igyekszik a maximumot nyújtani a közös cél eléréséért. A nyelvtanár ugyanazt akarja, mint a ta­nítványok: eljutni velük az adott nyelv minél magasabb szintjéhez. A célhoz vezető utat igyekszünk tőlünk tel­hetően könnyebbé tenni (jobb tananyaggal, a módszerek váltogatásával stb.), de ta­nulni a hallgatóknak kell. Még rövid távon sem igaz, hogy az órán hallottak ele­gendőek, hogy azokból „meg lehet élni”. Vannak másodlagos, szub­jektív körülmények is, ha nem is szoktunk beszélni róluk. Például a tanár is másképpen tanít egy olyan csoportban, amely tanul, igyekszik, tudni akar, mint egy olyanban, amely közöm­bös, nem lelkesíti és segíti a tanárt, nem alakul ki meg­felelő kapcsolat oktatottak és oktatók között. Ezért nem meglepő, hogy az ugyanar­ról a tanárról készült hallga­tói véleményezés eléggé ha­sonló egy csoporton belül (az egyes hallgatók osztály­zatától függetlenül), de sok­szor jelentősen eltér, ha két különböző csoport vélemé­nyezését vetjük össze. Kisebb szünet a találkozások között A nyelv jobb elsajátítását segíti elő az is, hogy gyak­rabban van óra. Mert le­gyünk őszinték, hány hall­gató fogadja meg azt a ta­nácsunkat, hogy ha két órát áldoz hetente a nyelvre, azt ne az óra előtti este „tudja le”, hanem több alkalommal, mert három 40 perces tanulás jobb eredményt hoz, mint egy 120 perces? Most, ami­kor hetente két alkalommal van óra, némi optimizmus­sal azt gondolom, hogy mind­egyik hallgató legalább he­tente négyszer veszi kezébe az anyagot. Márpedig ennyi találkozás már komoly esélyt ad arra, hogy megfelelő szor­galom esetén, bárki, akár egy év alatt is komoly ered­ményt érjen el a nyelvtanu­lásban. És most térnék vissza a cikk címéhez: ha négy fél­éven keresztül tanul valaki nyelvet heti egyszer két órá­ban, gyengébb eredményre számíthat, mint az, aki két félévig tanul, de heti kétszer két órában. Ennek oka a na­gyobb intenzitás, a kevesebb szünet a nyelvvel való egyes találkozások között, az emlé­kek elevenebb volta stb. Tényleg járnak A múlt tanév végén a ne­gyedévesek jelentős többsége jelezte, hogy szeretné a tanu­lást idén a fakultatív nyelv­órákon folytatni, ha lehet, heti kétszer két órában. Nem voltunk derűlátóak, mivel tavaly mindössze négy ötöd­éves hallgató vett részt fa­kultatív nyelvórákon. Nem volt igazunk: a jelenlegi ötödévesek többsége valóban jelentkezett és — ami a fon­tos — jár az órákra. SAJ­NOS HETI NÉGYÓRÁS IGÉ­NYÜKET JELENLEG MÉG NEM SIKERÜLT TELJESÍ­TENI, de a lépéseket már megtettük külső óraadók fel­kérésére, mivel saját erőből ennyi órát nem tudunk ellát­ni. REMÉLJÜK, MÉG E CIKK MEGJELENÉSE ELŐTT SIKERÜL MEGOL­DANUNK EZT A PROBLÉ­MÁT. A jelenlegi negyedévesek­től azt kérjük, kövessék elő­deik példáját, az alsóbb év­folyamokon tanulóktól pedig azt, igyekezzenek sz,­,, az egyetemen elsajátítani" két nyelvet legalább olyan fokon, hogy később munkájukban használni tudják. Mert bár­milyen hihetetlennek tűnik, higgyék el, most több idejük van erre, mint amikor majd kilépnek a nagybetűs ÉLET- be. Fekete György vezető nyelvtanár A­z első év tapasztalatai Kétszer kettő több, mint négy Fotó: NAGY TIBOR Variációk házitanításra Csaknem minden egyete­mista megpróbálkozik vele — ha teheti, s ha „kurrens” dolgot tanul vagy tud. Egy­koron házitanítóskodásnak hívták, ma inkább korrepe­tálásnak. A nyelveknek ugyan nagyobb a keletjük, de a matematika-, fizikatudás is áruba bocsátható, mégha nem is jegyzik olyan jól a piacon. Pillanatnyi árfolyama 50— 60 forint óránként, tehát csá­bítóbb pénzkereseti forrás a kubikolásnál, vagonkirakás­nál. A műszaki egyetem hall­gatói általában matematikát és fizikát tanítanak középis­kolásoknak, esetleg végzős általános iskolásoknak, ők maguk valószínűleg nem szo­rultak rá annak idején kor­­repetitori segítségre, tehát tapasztalataik a másik oldal­ról nincsenek. Tanári minő­ségükben pedig szakképzet­­lenek, ami persze nem jelen­ti azt, hogy ne lehetnének akár sokkal jobbak a hiva­tásosoknál. Házitanítót fogadni min­denképpen kockázatos vállal­kozás, jól tanítani pedig nem könnyű. Kik adják fejüket korrepe­tálásra? Találomra elővettem néhány újságot, és átböngész­tem az oktatás hirdetmé­nyeit. Láttam műegyetemi adjunktus jeligés kínálkozását is, de a többség persze ma­ga is egy oktatási intézmény hallgatója. Közülük három műegyetemistával találkoz­tam. — Tessék, kollégium. — Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. A hirde­tésben csak a telefonszám, se név, se egyéb információ. A hirdető személyére később sem derült fény, a közleke­désmérnöki kar Mária utcai kollégiumában mégis talál­koztam egy ötödéves lánnyal, aki házitanítóskodik: Soltész Erzsébetnek hívják. — Te is adtál föl hirde­tést? — Igen, és mások is, so­kan, de kevésre érkezett vá­lasz. Például a Népszabad­ság-hirdetésre egyáltalán nem. Inkább a Népszava bi­zonyul alkalmasnak. Akinek aztán felfigyelnek a hirdeté­sére, az négy-öt ajánlatot is kap. Amit nem tud elvállal­ni, azt továbbadja. Így kap­tam én is. — Mi a titka a jó hirde­tésnek? — Fogalmam sincs. Mind egyforma. Annyi tapasztala­tot azonban le lehet szűrni, hogy se szeptemberben, se januárban, vagyis amikor az ember várná, nem kapósak a matematika korrepetitorok. Inkább márciusban, vagyis amikor a helyzet kezd veszé­lyessé válni. — Szeretsz tanítani? — Igen. Eredetileg mate­matika-fizika tanár akartam lenni, de akár orosztanár is szívesen lennék. Azután a felvételire való jelentkezés idején azt mondta az osztály­­főnököm, ha tanárnak jelent­keznék, akkor a jellemzé­sembe beírja, hogy nem ja­vasol. Azért nem, mert túl lelkiismeretes vagyok, és azon a pályán hamar össze­roppannék. (!) Sok választá­som nem maradt, ide is azért jöttem, mert akkoriban még volt mérnök-tanári szak. Másodéves voltam, amikor a párhuzamos tanári képzés megszűnt. Most munkahelyet keresve végigjártam egy csomó kö­zépiskolát, arra gondoltam, majd estin felveszem a taná­ri szakot. Visszautasítottak mindenütt, sőt egy-két helyen azt is világosan megmond­ták, hogy ne erőltessem magam, kapnak elég férfi­tanárt is. Igaz, hogy a társa­im is mondják, hogy nem 150 centis nőnek való a ta­nítás, a tüske mégis bennem maradt. Jobb lett volna, ha hagyják, hogy magam ta­pasztaljam ki. — Készülsz az óráidra? — Persze. Átgondolom az esedékes anyagot, rajzolga­­tok, próbálom a legjobb ma­gyarázatot megtalálni, pél­dákat válogatok. — Mennyi időt vesz ez igénybe? — Nem is tudom. Nem egy ültő helyemben csinálom. Inkább délelőtt az egyete­men, szünetben, néha jegyze­telés közben. Ez elég is. Ed­dig csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy át kellett tennem egy példa megoldását a következő órára, mert ott helyben nem jöttem rá. De már lefele a lépcsőn, az óra után, eszembe jutott a helyes megoldás. — Hol tartjátok az órákat? — Itt a kollégiumban. A többiek is általában így csi­nálják. Rajtam kívül még vagy tizenöten tanítunk, ami nem sok, hisz legalább száz­­hatvanan vagyunk. Általá­ban egy-két tanítványunk van. Több már fárasztó len­ne. — Miért tanítasz? — Édesanyám nem tud mindenben támogatni, szük­ségem van a pénzre. Merész hirdetés a Népsza­badságban. — Ötfős csopor­tokban matematika és fizika tanítást vállalok. Telefon­szám ..., Márton. Márton Zsolttal az E-galé­­riában találkoztam. — Jelentkezett valaki a hirdetésre? — Csak egyetlen komolyta­lan érdeklődő, aki maga se tudta, mit akar... Két tanítványom van már, egyikük még tavalyról. A másikat pedig úgy sikerült „összeszednem”, hogy jártam a gimnáziumokat, bementem az osztályokba. Nem nagy eredménnyel. Volt, aki már korábban gondoskodott ma­gántanárról, volt akit később, otthon beszéltek le róla. Ez a két tanítvány heti négyszer két óra elfoglaltsá­got ad. Heti nyolc óra,­­ öt­ven forint, az heti négyszáz. — Szóval kell a pénz? — Kinek nem? Mást is csi­nálok, kertet ások, ablakot tisztítok, ami jön. Sajnos öt kilónál többet nem emelhe­tek. Tavaly felkaptam egy páncéltőkés zongorát, utána négy hétig feküdtem a kór­házban. A négyből egy he­tet lezárt szemmel. Levált a recehártyám. Ez nekem nem kell még egyszer, így is tíz dioptriával járkálok a világban, nem is szólva arról, hogy a negye­dik félévemet újra járha­tom. — Tehát most éppen nem jársz egyetemre. Mivel töltöd a napjaidat? — Nem is tudom. Eltelnek. Elmehettem volna négy hó­napra dolgozni, de olyan helyet nem találtam, ahol ko­molyabb pénzt kereshettem volna, olyat sem, amiből szakmailag profitálhatnék, hisz még csak másodéves voltam a villamosmérnöki karon. — Készülsz az óráidra? — Nem. Előveszünk egy példát, közösen megoldjuk és közben tisztázunk minden kapcsolódó problémát. Per­sze, szerencsém van a tanít­ványaimmal. Akit tavaly is kellett tanítanom, azt négyes­ről ötösre húztam föl, az új pedig vegyész akar lenni, te­hát érdekli a dolog. Ha valaki csak érettségizni akarna, de különben tök a matematikához, abba azt hi­szem, beleőrülnék. A múlt­kor láttam egy utcai hirdet­ményt, körülbelül így nézett ki: mi 1999n­l 3291. Matematikát és fizikát­ tará­tok Birkatürelemmel, birkatü­re­­lemmel, Birkatürelemmel, birkatüre­lemmel. Én még leírni sem tudtam, volna. A lelkiismeretes Az öntudatos

Next