A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)
1996-11-07 / 18. szám
A tudományos harakiri sem ritka... Mérnökképzés a Tokió Egyetemen - magyar szemmel Először két évet töltöttem a Tokió Egyetemen az Ipari Tudományok Intézetében, ahol főként posztgraduális képzés folyt, így erről szereztem a legtöbb ismeretet. Hozzá kell tennem, hogy japán szemmel a mi negyed-ötöd éves hallgatóink is posztgraduális hallgatóknak számítanak. Bár felkészítettek, hogy az első időben néhány sokkoló élményben is részem lesz, mégis elbizonytalanodtam, amikor röviddel megérkezésem után vendéglátómtól kaptam egy játéktért, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen játéktőrök eredetijével végeznek magukon harakirit azok a japán egyetemi oktatók, akik nem tudnak évente jelentős nemzetközi folyóiratokban publikálni. Tudom, hogy ezt vendéglátóm félig viccnek szánta, de a történet talán érzékeltet valamit a japán egyetemeken uralkodó publikáció-centrikus szemléletből. Második kinttartózkodásomkor az döbbentett meg, hogy előző látogatásom óta még egy év sem telt el, így alig kilenc hónap alatt a laborban szinte minden kísérleti berendezés (egy japán hallgatónak köszönhetően a saját mérési összeállításomat is beleértve) kicserélődött vagy megújult. Ez akkor derült ki számomra, amikor a MTA és az OMFB küldöttsége látogatta meg azt az egyetemi intézetet, ahol dolgoztam. Felkértek, hogy ismertessem magyar kollégáimnak a laborban folyó kutatásokat. Ekkor tudatosodott igazán, hogy sok olyan kísérleti berendezés, ami tavaly még nagy attrakciónak számított, és amiről egy magyar kutató még álmodni sem mer, ma egyszerűen a sarokban porosodik, de nem azért, mert használhatatlan, hanem azért, mert van újabb és jobb. A japán egyetemeken alapvetően az újabbnál újabb kutatási eredményeket, illetve publikációkat szinte már görcsösen hajszoló szemléletmód uralkodik. Az iparból dől a pénz Mivel Japánban az ipar saját kutatóintézeti háttérrel rendelkezik, a kiemelt egyetemeken deklaráltan nem folyhat ipari kutatás. Tapasztalataim szerint ez nem érvényesül teljesen, de a jobb egyetemeken semmiképpen sem hangsúlyos. Úgy tartják, hogy az egyetemeknek 10-15 évvel a legfejlettebb technológiát képviselő ipar előtt kell járniuk. Ennek ellenére hihetetlenül szoros az ipar és az egyetemek közötti kapcsolat. Az ipari szakemberek között, s általában az egész japán társadalomban számunkra elképzelhetetlenül nagy presztízse van az egyetemi professzoroknak. Az oktatás minden szintjén, az óvodától az egyetemig sokkal nagyobb a tanárok társadalmi és anyagi elismerése, mint nálunk. Egy általam át nem látható érdek- és kapcsolatrendszer révén ipari nagyvállalatok jelentős kutatási összegeket juttattak bizonyos professzorokhoz olyan kutatások finanszírozására, amelyekből az adott vállalatnak láthatóan nem lehet haszna a közeljövőben. Az alaptámogatás japán mércével mérve nem túl magas, így mindenképp szükség van részben állami, részben pedig kiegészítő ipari pályázati pénzre. Ezért nagyon fontosnak tartják, hogy kifelé milyen képet mutatnak. Az intézet minden évben megrendezi az úgynevezett nyitott kapu napokat, amikor minden labor folyamatosan bemutatókat rendez az éppen folyó kutatásból. (A labor itt szervezeti egységet takar, gyakorlatilag minden egyetemi oktatónak független, önálló laborja van, amihez egy rész- vagy teljes munkaidős adminisztrátor, egy-két fős technikai személyzet, 5-10 hallgató valamint néhány vendégprofesszor vagy vendégkutató tartozik.) A nyílt napokon tömegével érkeztek a látogatók, de év közben is számos újságíró, ipari küldöttség, külföldi és japán professzor látogatta meg laborunkat. Hetente legalább egy látogatónk biztosan volt, de előfordult, hogy egy nap több különböző csoportot is végig kellett kalauzolni. Mindig készenlétben volt néhány japán és angol nyelvű leírás a kutatásainkról, és ha egy kísérleti eszköz éppen nem volt alkalmas a bemutatásra, akkor videón mutattuk be a fejlesztés legutolsó működőképes állapotát. Az előző két évben én is tartottam rengeteg rövidebb és néhány hosszabb beszámoló előadást, amelyek előtt a következő instrukciót kaptam: nem baj, ha nem értenek az előadásomból semmit, a lényeg, hogy vendéglátóm el tudja kápráztatni vendégeit és a szponzoráló iparvállalat vezetőit azzal, hogy milyen elvontak és tudományosak vagyunk, tehát egyetemi szintű kutatást végzünk, így megérdemeljük a további támogatást. Később megértettem, hogy ezt a szerepet osztották rám. A látványos robotcsodák építéséhez könnyebb volt japán hallgatót találni, mint a száraz elméleti témákhoz. Nekem azt kellett bemutatnom, hogy olyat is tudunk, ami a normális földi halandó számára felfoghatatlan, mert ez is egy fontos kelléke annak, hogy a laborról jó kép alakuljon ki. Talán az iparban is sokkal erősebb az elméleti tudás tisztelete, mint nálunk. Laboratóriumunkban rendszeresen tartottak néhány napos, esetenként féléves tanfolyamokat az iparban, illetve ipari kutatóintézetekben dolgozó mérnökök elméleti tudásának karbantartására. Az előadók sokszor külföldi vendégprofesszorok voltak, akiket legtöbbször ipari támogatással hívtak meg, egy hónaptól egy-két évig terjedő időtartamra. A japán egyetemeken mostanában sokaknál talán az okoz válságot, hogy az ipar olyan gyorsasággal próbálja az új tudományos eredményeket befogadni, hogy az egyetemeken nem győznek az elvárt 10 évvel az ipar előtt loholni, egyre nehezebb számukra az ipart messze megelőző új tudományos kutatási témát találni, és részben ezért is erőltetetik az olyan közös kutatási együttműködéseket külföldi egyetemekkel, ahonnan új ötleteket tudnak meríteni. (A Tokió Egyetemen szinte mindig dolgozik hosszabb-rövidebb ideig egy-két műegyetemi kolléga.) Számomra kicsit furcsa volt, de úgy éreztem, mintha szégyellnivaló dolognak tartanák, ha egy műszaki területen dolgozó egyetemi professzor közvetlen ipari kutatással foglalkozik. Számtalanszor hallottam, hogy a végső célként a termelésben, gyártásban vagy összeszerelésben alkalmazandó robotok kutatása az egyetemek számára lezárult. Vendéglátóm szerint ezek elavult, ősrégi kutatási témák. Azt viszont tényként el kell fogadni, hogy a termelés túlzott robotosítása hibás koncepciónak bizonyult, ezért jelenleg Japánban az ipari robotok száma csökkenőben van. Az is tény, hogy a klasszikus „robotos” témáktól egyre több professzor fordul olyan témák felé, amit korábban a sci-fi kategóriába soroltunk. Sokan szenvednek attól, hogy amíg intuitív gondolkodású hallgatókra és professzorokra számítanak, addig a hierarchizált, túlhajszolt japán munkatempó nem kedvez az intuitív gondolatok megszületésének. A japánok nem tudnak lazítani, munkahelyi problémáikat az alvási idő csökkentésével és a munkaidő növelésével próbálják megoldani. Nem egyszer láttam álmossággal küszködő hallgatókat a számítógép előtt szenvedni, feltételezhetően nagyon alacsony hatásfokkal dolgozván. Mindennek a külföldi vendégek a haszonélvezői. Ha valami módon megszülnek vagy megszereznek egy ötletet, akkor a pénzt és a hallgatók energiáját nem kímélve hamar elkészítik a kísérleti eszközt. Több olyan vendégprofesszortól hallottam, akik a saját szakmai területük legkiemelkedőbb személyiségei közé tartoznak (és feltehetően saját hazájukban is elég jó lehetőséggel rendelkeztek), hogy azért szeretnek Japánba járni, mert ott a legmerészebb szakmai álmaik megvalósításához is könnyen kapnak pénzt anélkül, hogy bármi kényszer lenne az ipari alkalmazhatóságra a közeli vagy távoli jövőben. Ugyanakkor ez a szabadság és az újat kereső görcsös kényszer néha blöff-ízű, felszínes kutatási témákat is szül. Azt is éreztem, hogy a japán szellem nem kedvez az új eredményeket egységes elméletté rendezni kívánó elméknek és talán azoknak sem, akik egy szűk területre koncentrálva mélyen a felszín alá próbálnak tekinteni. De valószínűleg mégiscsak eredményesen működik a rendszer, és megtérülnek a kutatásba és az oktatásba pumpált hatalmas összegek. 1996. NOVEMBER 7. Doktoranduszok A Tokió Egyetemen a hallgatók először egy másfél éves, úgynevezett alapműveltséget kiszélesítő képzésben vesznek részt, majd ezt követően dől el, hogy ki milyen karra kerül, ahol a negyedik év után kapnak Bs. diplomát, ezt mi főiskolai szintnek szoktuk fordítani. A Tokió Egyetem diplomájának Japánon belüli sajátos presztízséből adódó sokszoros túljelentkezés miatt nagyon kemény matematika, fizika, szakmai és angol nyelvi írásbeli felvételi után a legjobbak vehetnek részt a kétéves master-képzésben. Már a master hallgatók is idejük legnagyobb részét az iskolapad helyett a laboratóriumban töltik, többé-kevésbé önálló tudományos kutatással foglalkoznak. A Tokió Egyetemen a master fokozat megszerzéséhez - amit mi az egyetemi oklevéllel tartunk egyenértékűnek - legalább egy jelentős nemzetközi konferencián és öt-tíz kisebb jelentőségű, többnyire japán nyelvű konferencián kell publikálni, s ennek anyagi fedezetét a témavezető oktató teremti elő. Úgy érzem, hogy a Tokió Egyetem master fokozata tartalmilag megfelel a mi régi rendszerű egyetemi doktori fokozatunknak. Egy ilyen fokozattal már el lehet helyezkedni jól fizető állásokban, ezért a három éves Ph.D. képzés újabb megpróbáltatásaival már aránylag kevesebben próbálkoznak, így talán a felvételi vizsga is könnyebb, mint a